Az a szerény véleményem, hogy tehetség szükségeltetett hozzá és csapatmunka. A „kis opera” vagy „operácska” műfajának létrejötte Mozart idejéből való, de fénykorát nem a 18-19. század fordulóján élte, hanem néhány évtizeddel később, az 1860-as évektől a 20. század elejéig, annak első feléig. Aztán jöttek a hasonló műfajok, mint a rockopera, s annak „operettesített” változata a musical, de a klasszikus operett – amely hungarikumnak számít – ma is él és virul. Számos magyar eredetű operett betétdalai hangzanak el napjainkban is a legkülönbözőbb nyelveken, közeli és távoli országokban, kőszínházakban, szabadtéri hangversenyeken és fesztiválokon egyaránt.
Nálunk, a kétfejű ország magyar felében azért működött annyira jól, mert népszínművekre épült. Bár Huszka Jenő még angolosan indított 1900-ban. Az operettben nem gyilkolnak, ahogyan az operákban, nem holttestek fölött dalolnak, nem halálosan megsebzett szerelmesek vagy forradalmárok „hattyúdalát” hallani, hanem könnyed és fordulatos, helyzetkomikumtól sem mentes cselekményt követhet a néző – a prózai színészi játék váltakozik a dalbetétekkel – , de ugyanakkor lényeges a tánc, és a nagy szenvedéllyel muzsikáló zenekar is kibontakozhat. A közönség legnagyobb örömére történik minden. Mindemellett azonban még a burkolt társadalomkritika is felsejlik olykor.
Az operett tele van vidámsággal és katarzissal. A boldog békeidők köszönnek vissza általa, amikor oly szép és jó volt minden… Operett-történelmi dátum: 1904. november 18. Ezen a napon mutatták be a pesti Király Színházban Kacsóh Pongrác (1873-1923) János vitéz című operettjét Medgyaszay Vilmával, Fedák Sárival (aki több mint félezerszer játszotta a címszerepet). Ezt a darabot ma is előveszik időnként, macsósított Kukorica Jancsival. Szól. Kedveli a nép.
Egy évre rá mutatkozott be a magyar közönségnek Lehár Víg özvegye a Magyar Színházban. Kálmán Imre (1882-1953) ekkor reumával küszködve épp arra kényszerült, hogy abbahagyja zongoraművészi karrierjét – csodagyereknek számított – , újságírásból és jogi tanulmányokat folytatott és zeneszerzést tanult. Első szimfóniáját 1904. február 29-én mutatták be a Magyar Állami Operaházban, a budapesti Zeneakadémia zeneszerzésszakon végzett növendékei hangversenyének keretében. Ekkor játszották a művet először és utoljára. Egy elnyert ösztöndíj segítségével Németországban tehetett hosszabb utazást, koncerteket hallgatott Beyruthban, Münchenben, Berlinben, jeles zeneszerzőkkel és professzorokkal konzultált. Nem talált támogatókra, Saturnalia című munkáját a zeneműkiadók nem kívánták megjelentetni, annak előadásáról sem esett szó a nemzetközi porondon.
Az ifjú Kálmán megismerkedett Bartók Bélával (1881-1945), aki rendszeresen szüleinél ebédelt, aztán Jacobi Viktorral (1883-1921) és Szirmai Alberttel (1880-1967), akikből a későbbiekben szintén híres operett-zeneszerző lett. A Pesti Naplónál mint zenei szakcikkek szerzője kapcsolatba került Molnár Ferenccel (1878-1952). Kialakult egy szűk baráti társaság, amely gyakran időzött a Király Színház társalgójában, Barátai unszolására fogott hozzá kuplészövegek megzenésítésébe, melyek aztán elvezettek az első operett megírásához. Húsz „bánatos hangvételű dalt is szerzett”, amelyekkel elnyerte a székesfőváros Ferenc József-díját. Komponált egy daljátékot is, mely rögtön a bemutatón megbukott, valamint két szimfonikus költeményt. A Tatárjárást, amelynek szövegét Bakonyi Károly (1873-1926) színmű- és novellaírótól kapta – aki sikeres szerzőnek száámított, Kun László című darabját a Nemzeti Színház játszotta, ekkorra már megírta volt a Bob herceg librettóját. Kálmán Imre 1906-ban és 1907-ben komponálta első operettjét, amellyel azonban egy ideig házalnia kellett. Hiába a kiváló baráti kör, a beágyazottság, A Vígszínháznak nem kellett, a Király Színház csak némi vonakodást követően vállalta, 1908. február 22-én mutatták be, olyan sikerrel, hogy az előadás végén a közönség alig bírta abbahagyni az ünneplést, ekkor bejött a dolog (!), és hamarosan elkeltek a jegyek a meghirdetett további 50 előadásra is.
A filmipar hamar felfedezte
A Tatárjárás a Magyarországon különösen népszerű operettfilmek egyike. Lőrenthey főhadnagy egy vidéki hadgyakorlat során viszontláthatja régi szerelmét, Rizát. A vidéki társaság legszebb hölgyei estélyt rendeznek a kastélyban, de Lőrenthey nem fogadja el a meghívást, inkább őrszolgálatot vállal. Nincs kedve Lohonyay tábornok lányának, Treszkának társaságához sem, aki valósággal üldözi a szerelmével. Treszka ezért kénytelen elfogadni régi hódolója, Mogyoróssy önkéntes udvarlását. A kastélyban mulató tisztek elfeledkeznek a hadgyakorlatban szereplő ellenség közeledéséről. Lőrenthey hasztalan küld értük katonákat, így kénytelen bemenni a kastélyba. A tisztek ekkor elsietnek, de Lőrentheyt ott fogja Riza, aki boldog, hogy egykori szerelme is átlépte végre a kastély küszöbét. A fiatalember azonban büszkén a szemébe vágja, hogy szíve már foglalt, Treszkát veszi feleségül. Riza ekkor már elküldené a főhadnagyot, de Lőrenthey ott marad, és keserűségében leissza magát, énekel, táncol. Ekkor váratlanul feltárul az ajtó, belép Lohonyai tábornok. Felháborodottan vonja felelősségre a részeg tisztet, de amikor a fülébe jut Lőrenthey házassági szándéka, megbocsát neki. Be akarja jelenteni a vendégek előtt az eljegyzést, de Treszka látva Lőrenthey és Riza szerelmét, ellentmondást nem tűrően kijelenti, hogy nem hajlandó feleségül menni a főhadnagyhoz, mert Mogyoróssyt szereti. Így a hadgyakorlat Lőrenthey és Riza kibékülésével végződik. (Olvassuk a Nemzeti Filmintézet honlapján.) A magyar némafilmek egyik kedvelt műfaja volt az operett, amely könnyed témáival a nézők széles rétegeinek kínált szórakozást. A vetítéseket az eredeti operett zenéjével kísérték, ami különösen vonzóvá tette az előadásokat. A Tatárjárás egyike ezeknek a sikeres operettfilmeknek. A film magyar gyártású kópiái nem maradtak fenn. Németország és Ausztriában Herbstmanöver, Franciaországban Manoeuvre d’Automne címen forgalmazták. Rendezője Kertész Mihály (1886-1962) – Amerikában Michael Curtiz Oscar-díjas filmrendező és producer – , aki Kolozsváron, Janovics Jenő (1872-1945) stúdiójában kezdte a pályáját.
Ugyancsak a múlt századelőn bontakozott ki Lehár Ferenc (1870-1948) operettszerzői munkássága is, aki akkor hagyta fel katona-karmesteri állását, amikor a Bécsi asszonyok (1902) című műve világsiker lett, az igazi elismerést azonban A víg özvegy (1905), a Luxemburg grófja és a Cigányszerelem (1910) hozta el számára a következő években. (…) Amikor egy pesti operett „felment Bécsbe”, akkor a zeneszerző vagy a szöveg írója keresett hozzá olyan történet-változatokat, amelyeket az ottani közönség is szívesen befogadott. Működött a dolog. Egy évvel később a Tatárjárást Bécsben is játszották, a pestihez hasonló sikerrel. Aztán Hamburgban, Berlinben, Londonban is… A mű átkerült a Nagy Vizen, kedvelték, a szerzőt is hívták volna, aki azonban viszolygott akkor még a hajóút kihíhásaitól… Néhány mérsékelt és nagyobb siker következett (ekkor már Budapesten, Bécsben, nyugat-európai és amerikai színpadokon párhuzamosan futnak a darabjai), A cigányprímás, Az obsitos. A háború kitörése sem akadályozta meg a munkában, a Csárdáskirálynőt a Vígszínházban mutatták be 1915. február 23-án, de ősszel, október 13-án már Bécsben is. A háborús körülmények ellenére is töretlen volt a népszerűsége, Oroszországtól Amerikáig mindenfelé eljutott.
A víg özvegy keletkezése és bemutatása körül komoly bonyodalmak mutatkoztak. „Amikor (…) a Theater an der Wien igazgatósága előtt bemutatta a darabot, igen hűvös fogadtatásban volt része. Az igazgatók nem bíztak az operett sikerében és úgy döntöttek, ha Lehár és librettistái mégis be szeretnék mutatni a darabot, akkor fizessék ki a próbákat. Támogatókra leltek a színészek körében is, elsősorban Mizzi Günther és Louis Treumann voltak azok, akiknek sikerült meggyőzniük a társulatot, hogy éjszaka próbáljanak. A szerzőknek is mélyen bele kellett nyúlniuk a zsebükbe, hogy tormás virsli és sör segítségével megőrizzék a kórus és a zenekar jó hangulatát. A darab bemutatója végül 1905. december 30-án esett meg, egy nappal szilveszter előtt, aminél rosszabbat premier számára álmodni sem lehetett. Ebből kifolyólag nyilvánvaló volt, hogy a művet csekély érdeklődés övezte. A kritikusok azonban – kevés kivétellel – lelkesen nyilatkoztak a zenéjéről és a könnyed partitúrájáról.” (Írja Schneidereit, Otto: Lehár c. munkájában; 72–73. o.) A dolgok azonban hamarosan jóra fordultak: „Az első külföldi előadásra két hónappal a bécsi bemutató után sor került Hamburgban. 1906 áprilisában már a századik előadást tartották, a 150. előadást pedig már a Volksoperben ünnepelték. 1907. február 23-án a kiadó, a berlini Felix Bloch örökösei cég levelet küldött Lehárnak, amelyben tudatták vele, hogy már meghaladták a 3500 előadást Európa-szerte. A darabot 1907-ben bemutatták Londonban, majd New Yorkban és Chicagóban is, 1909-ben pedig Párizsban. A víg özvegy sikere hozta meg végül Lehár számára az anyagi biztonságot, amire már gyerekkora óta vágyott.” (Schneidereit i.m., 73-77.)
Nem kívánok tanulmányt írni most az operettről
Komoly irodalma van belföldön és külföldön egyaránt. És csak néhány jeles szerzőt említettem a fentiekben. Megjegyezném, hogy mindennél fontosabb egy-egy ilyen mű létrejöttében a zeneszerző. Zseniális alkotóra van szükség. A történet, a cselekményszál is fontos, de az – különböző országokban – alakítható. És amint a fentiekből is kiderül: csapatmunka kell hozzá, a színészek, a zenészek, a direktorok jóindulata, akik hozzáadják a magukét a siker reményében.
Az operett a maga fénykorában üzlet volt, a showbiznisz része. Az alkotók, akik jobbára polgári származásúak, köztük sok zsidó, vállalkozásként tekintettek a „nép” elé vitt munkáikra, hiszen a közönség jóindulatára és befogadókészségére volt szükség, másképp nem volt kifizetődő. Az a tény, hogy a betétdalok hamar slágerré váltak, azt bizonyította, hogy sikerült megérinteni a befogadók lelkét. Nem volt szükség állami vagy adófizetői beavatkozásra. Az ilyesmi nem volt divatban akkoriban, maga a közönség és – ha volt – néhány tehetősebb egyén segítette a dalszínházak munkáját.
Hatásos operett-megnyilvánulásokat ma is érzékelni. Kiviszik időnként ezeket az örökzöldeket a közönség elé. Terekre, televíziókba, fesztiválokra is. Szólnak. Működnek.
Újkeletű operettek sikeréről azonban nem hallani. Nem fütyülik az utcákon a fülbemászott részleteket. Nem terjednek róluk videoklipek, s a közösségi média sem hangos. Ami nincs, az nem lehet sláger.
Ha lenne valami komoly, akkor tükröződne, visszhangzana, a szívekben zakatolna. Vagy legalább suttognának itt-ott róla az emberek. És az impresszáriók már széthordozták volna a nagyvilágba. A filmes és a kiadói jogokat is.
Kapcsolódó:
Az állítólag ma élő egyetlen operett-szövegíró 500 millió forintot vasalt fel a magyar államtól megírt, illetve csak megígért munkáiért. Az összeg napról napra-hízik…
Szemfüles volt a miniszter csapata?
Ezek alapján OJD majdnem kétmilliárd forintra becsülte azt az összeget, amely a vélt sikerért neki jár.
L. Simon László: Orbán János Dénes pénzügyei a teljes magyar irodalmi életet joggal sokkolták
Orbán János Dénes ügyének tisztázását követeli az Operettszínház társulata
Várjuk csak ki a végét. Mert még akár növekedhet is ez az összeg.
Ki tudja, hogy még milyen járulékos jogogért kívánt őkelme előlegeket!?
