Az idestova két évtizede Budapesten élő író „gyökeret eresztett a betonba” – ahogy képzőművész barátunk, Balogh Csaba mondta anno, aki szintén Székelyudvarhelyről indult. Nagy Koppány Zsolt ez idő alatt be is tagozódott az anyaországi, de ugyanakkor az összmagyar irodalom fősodrába egyaránt. Mondhatnánk, hogy most már könnyű neki. Egyébként az a meggyőződésünk, hogy akár eredeti lakóhelyéről, de Marosvásárhelyről, Kolozsvárról, bárhonnan ezt tette volna a magyar glóbuszon. Most nem kritizáljuk, ne is dicsérjük, csak nézzük, lássuk a medvét.
Annak rendje és módja szerint közzétettük, hogy háromállomásos felolvasó körútra érkezett a minap, három könyvvel: csütörtökön Csíkszeredában, pénteken Székelyudvarhelyen, szombaton Sepsiszentgyörgyön találkozhattak véle az olvasók.
Mi a székelyudvarhelyi rendezvényen vehettünk részt.
A székely anyavárosban még egyszer elővették azt a transzparenst, amely pár alkalommal az A Könyv Éve nevű programsorozatot volt hivatott jelezni. Nem volt túl sok ilyen esemény, az egyéni író-olvasó találkozások nagy részét elvitte a korona – nem a vonat, hanem a vírus újabb és újabb variánsa, mert az olyan, hogy mindenre képes – , viszont a nyáron megtartott, négy napos megarendezvény nagyot szólt. Erről is írtunk.
A Budvár alatti kisváros ezzel (ismét) bebizonyította, hogy (fizikai, demográfiai) méreténél sokkal nagyobb a jelentősége Erdélyben és a teljes Kárpát-medencében. (Mindjárt idekívánkozik az ugyancsak udvarhelyszéki illetékességű jeles költőnk, az immár örökérvényű Kányádi Sándor néhány sora is: „Innen csak indulni lehet,/ s aki indul, visszajöhet.// Tisztesség dolgában mindig/ tanulhat itt, el a sírig.”) Úgyhogy jó lenne ezt az elkezdett folyamatot életben tartani, hogy ilyen esemény ne csak ötszázévente egyszer legyen. Ígéret van, az akarat és a pénz nem látszik még ugyan, de reménykedjünk, hogy 2022-ben ismét találkozunk, számba vehetjük az irodalmi, művelődési és tudományos élet, a könyvkiadás ide köthető eredményeit és a szerzőket, a könyvévadot. Akár ez is lehet a munkacíme: Könyvévad. Miért ne?!
Hol is kezdjük? A vendégmunkás (és a) dalai volt a leginkább szimpatikus. Nem a külleménél fogva – színesen, a szintén kiváló Csillag István által illusztrált, levegős, mindössze 128 oldalt tartalmazó ez a kötet – , hanem amiatt, hogy a témával volt szerencsénk találkozni évekkel ezelőtt (egyébként 2004-ben keletkezett). Könyv formájában is megjelent (Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk. Magvető Kiadó, Budapest, 2010). De túl ezen: az írói alteregóhoz hasonlóan, a mi alteregónk jóvoltából is hasonló élményekben volt részünk. Tudtuk jól, mitől döglik itt az a bizonyos légy. Nagy Koppány Zsolt (a továbbiakban: NKZS) azonban idejekorán észrevette, hogy sajátos helyzete alapján benne van a témában. Ő maga a téma, mihelyt felült a Csavargóra (ez az egyik udvarhelyszéki „turisztikai iroda”, amely vendégmunkások szállítására szakosodott, de hasonló kaliberű a Scorpio, a TransTour és a Gas Tours is, mi a magunk módján annak idején a költött Turul Trans Siculus International Gold Travel & Impex Srl „brand” segítségével igyekeztünk egybegyúrni a jellemzőket, a buszaik fedélzetén ültünk, amikor írót játszottunk). De nem csupán a Népligetig tartó utazás ábrázolása vonzza, hanem elvegyül a továbbiakban a „nagy magyar tengerben”, mint oly sok honfitársunk, aki a boldogulásnak ezt a módját választja.
A hős kimegy tehát Magyarba. Végigjárja azokat az állomásokat, amelyeket végig kellett szenvednie minden székelynek – pontosabban: „románnak” – abban az időben, amikor nem hányták szét csak úgy odaát a kék színű útlevelet. A „migráns” maradt a maga bordó útlevelével, és időnként visszatért pecsételni „a műanyagpénz” országába. Csakhogy ez az NKZS-féle altergo nem az iparban, nem a kereskedelemben, nem építkezéseken tevékenykedik, hanem tanárként. Rájön arra, hogy angolt is lehet „feketén” tanítani, ha az illetékes munkaadó, egy bűnrossz iskola igazgatója úgy akarja. Csak éppen ki kell bírni a bugyorban a visszaeső bukottak, az immár nagykorú fiatal felnőttek vegzálását, akik benne vannak ugyan a rendszerben, de nem tudnak semmit, nem is akarnak, nem érdekli őket az a nyelv, amely annyira furcsa, hogy… Mind mondhatja a fekete munkaviszonyban leledző, fehérholló (vendégholló) angoltanárocska nekik, hogy: I am, you are, he, she, it is… A továbbiakban tanúja lehet az olvasó annak, hogy később mi történik a magunkfajtával, ha kitartóan boldogulni szeretne. Még szerencse, hogy találkozik a szerelemmel, a Kedvessel, aki aztán „embert csinál belőle”. Látjuk a beilleszkedő elvegyülés állomásait. Tanúi vagyunk olykor a visszatéréseknek (külföldiként) e távoli és kietlen provinciába. Egyáltalán nem véletlen itt az irónia és a humor, amelyet NKZS használ önmaga és a hasonszőrűek ábárzolásakor. Vagyis ez már nem önmaga, hős, aki az írás által születik. De ne menjünk bele az íráselméletbe és a szövegmagyarázásba, mert ezt NKZS sem szereti. Amikor tudományoskodik, azt is iróniával humorral teszi. A szerző még hozzáírt a történetekhez, előszóval látta el. Csillag István ihletett illusztrációi pedig új dimenziókba, magasabb szférákba emelték a „vendégmunkást”, segítették a megdicsőülését. Igaz ugyan, hogy ma már más időket élünk, a román és a magyar útlevél egyaránt bordó, a lej erős, a forinton pedig megszaporodtak közben a nullák, és ‘únió’ lett itt is, meg ott is. Boldogabbak nem lettünk, csak öregebbek. Akár dokumentumértéke is lehet NKZS könyvének, hiszen bármennyire is humoros, sírva-nevetős történetsor ez, a miénk. Ezt a múltat immár senki el nem veheti tőlünk. És jó, minőségi irodalmi produktum. NKZS írói pályájának egy fontos állomása.
Az Apucifoci egy egészen más nekifutás hozadéka. A beilleszkedett emberé, aki ott él, ahová választott sorsa vetette. Pannóniában. Mondjuk úgy, hogy olyan alteregó, aki élete delén, immár meglett férfiként él, jár-kel Nagy-Budapesten. Eltávolodunk itt a feketemunkától. Ilyen kulcsmotívumok tűnnek fel: ‘lakásvásárlás’, ‘szoba kilátással’, ‘férfinátha’, ‘apa dolgozik’. Illetve előjön a labdarúgás is az ‘apucifoci’ címszó mögül. Hát. Ugyanaz az üde nyelvezet, ugyanaz az ironikus-humorizáló hozzáállás, amelyet a vendégmunkásos könyvben megismertünk. Nyilván mindenféle székelykedés nélkül. Ez már amolyan „középmagyar” nyelven íródott, középmagyar főhös a (fő-fő)szereplője. Akár NKZS maga is lehetne – egyébként egyes szám első személyt használ – , de bárki más. Akár. He. She. A helyzetek sokunk által ismerősek, akik ott tébláboltunk abban a nagyvárosban a 21. század első és második évtizedében.
Aki jól és sokat olvas, aki megengedi magának az olvasás luxusát, az különböző folyóiratokban már fellelhette ezeknek az írásoknak a javát. Valljuk be őszintén, mi csak néhányat ismertünk a kötet megszületése előtt, úgyhogy a felfedezés örömével hat(ott). Öt ciklusba, öt csokorba szedte itt össze NKZS a témákat. Akár lineárisan haladva a könyv idejében úgy is felfoghatjuk, hogy ezek a megírt történetek egy regényszerű élet állomásai is lehetnek. Ilyen vonatkozásban (ön)életrajzi műként is értelmezhető. A típus, a helyzetek, a helyszínek azonban annyira általánosak, hogy magunkra vehetjük. Vegyük csak. Értjük, ‘ércsük’, értelmezzük az itt szereplő poénokat, amelyek jól hangzanak, ütnek, és azt sem bánjuk kínkeservünkben, hogy mi vagyunk a szenvedés alanyai.
A szerző gyakorlott előadó, Bálint Tamás, aki kérdezte az udvarhelyi találkozón, úgyszintén. Olykor irányította a megszólalót, ha túl elkalandozott az élvezetes részletekben. A közönség szívesen hallgatta. Nem tűnt fel, hogy eltelt egy óra, aztán még egy fél legalább… Eleve elvárás volt, hogy minél gyakrabban fel kell nevetnie az ótott közönségnek. (Tragikomikus állapotban éldegélünk mostanában, amikor egyeseknek be lehet jutniuk bizonyos helyekre, ketteseknek viszont nem… Ótatlanok pedig nem léphettek be ezalkalommal a kultúra magas házába. Számukra külön bemutatót kellett volna szervezni, vagy legalább videófelvételen közvetíteni, hogy ne diszkrimináljunk.) Az előadásmód tökéletes volt, az idézett műrészletek ugyanvalóst találtak az est hangulatához. És a válogatott egyedekből álló közönség harsányan fel-felnevetett. Úgy tűnik, hogy a víruspusztítő izék nem ölik ki a vidámságot, a szépre és jóra való hajlandóságot, a kellő, s az alkalomhoz illő érzéket belőlünk.
NKZS a Lórúgás gyomorszájra című kötetben már tobzódik felvállalt szerepeiben. Itt már nem egyes szám első személyben beszél, hanem össze-vissza. Van itt ‘Laci bácsi’, ‘Ali’, ‘Mária’,’Gáspár vagy Zoltán’ stb. Színesen. Sok hangon. Bevallja, hogy van egy elmélete, amelyet a mesterének és példaképének tartott Karácsony Benő (1888-1944) ma is érvényes megállapításából fejlesztett tovább: a regényírás kiöli az íróból a novellistát. Mert amikor virtuálisan benne él egy nagyobb lélegzetvételt igénylő eseménysorban, ez a huzamosan tartó munka nem teszi lehetővé, hogy novellákban villantsa fel tudását és nyelvi, stilisztikai képességeit. NKZS írt már regényt, többet is. Feltételezhető, hogy még írhat a jövőben is párat. Viszont itt sziporkázva élhette ki magát, kamatoztathatta képességét a Lórúgás… darabjaiban.
Mindhárom kötet a Kárpát-medencei Tehetségkutató Nonprofit Kft. (KMTG) gondozásában jelent meg f. é. október-novemberében.
A szerző felvételei a székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón készültek.
Simó Márton