Átléphetett volna a 81-dikbe április harmadikát követően. Számára azonban már „csak” az örökkévalóság jutott. Három esztendeje nincsen közöttünk. A „szülőfalu nem ereszti ki a kezéből” – mondotta bevezetőjében az alig negyven házas kicsi falu kultúrházának színpadán Bálint Sándor, az ünnepség kezdeményezője, a költő emlékezetének elkötelezett ápolója.
A jelenlevő írók részéről pedig többen is megszólaltak, emlékeket idéztek; a versekből székelykeresztúri, siménfalvi és székelyudvarhelyi diákok mondtak el néhányat. Olyan művek is elhangzottak, amelyeket Farkas Árpád emlékére írtak barátai és pályatársai, többnyire azok a motívumok köszöntek vissza bennük, amelyeket mindannyian igencsak jól ismerhetünk: apáink arca, emlékeinkben vágtázó csitkók és lovak, csillagok fel-felvillanó fénye a suvadásos dombok felett, reggeli pára, köd, lopakodva érkező tavasz, tél, hóesés alagutak a hóban, felszálló pára és holt lapikból vastagodó avar, amelyen orra bukunk ma is, de aztán felemelkedve mehet tovább az ember, ha mer…, keresve a veszélyes élet értelmét és megtartó lényegét.
Tartásra kötelez az emléke
Hogy mennyire sugároz megtartó erőt az elsuhant idő dacára is jelen levő Farkas Árpád alakja, lénye, életműve, azt igencsak jól példázza, hogy tavaly emlékhelyet alakítottak ki a költő tiszteletére a templomkertben, elhatározták egy olyan civilszervezet létrehozását, amely elsősorban a műveit lesz hivatott népszerűsíteni, illetve a falut, ahol született.
Azért mondta Bálint Sándor, hogy „nem eresztjük ki a kezünkből, mert Farkas Árpádot Siménfalván anyakönyvezték ugyan, de itt keresztelték, ebben a templomban, kisgyermekkorában pedig itt élt, Szentmiklóst tekintette a szülőhelyének, ami a verseiből is jól kiolvasható.” Az egyesület már majdnem működik – tudtuk meg a továbbiakban Bálint úrtól –, ami pedig a keresztelést illeti, annak is megvan az írásos nyoma – mondta Csáki Levente ide is beszolgáló lelkész-esperes. Ez a dolog rendben van, hiteles, igazolható. Ami ugyancsak rendben levő, hogy a huszonhét embernek, aki ma a faluban lakik életvitelszerűen, illetve az elszármazottaknak – Szentmiklós soha nem volt túl népes, a demográfiai csúcsot 1900-ban érte el, akkor 195 lakosa volt, 1941-ben 162-en éltek itt, 1992-ben viszont már csak 83-an – erőt ad, lendületet kölcsönöz Farkas Árpád életműve és újabb hasznos cselekedetekre biztat mindenkit.
A helyhez való ragaszkodást jelzi, hogy ugyan mindössze 27 lelket számolnak helyben, de tulajdonképpen 49-en „lakják be a falut” – ez derül ki a legújabb népszámlálási adatokból is (2021), illetve a kis leányegyházközség nyilvántartásából, hiszen az elszármazottak közül sokan maradnak a filiában, ha másutt élnek, akkor is, egyházfenntartókként itt szerepelnek, és jönnek, ideállnak, ha pénzzel vagy munkával kell segíteni.
A közös és eredményes cselekvést jelzi, hogy tavaly elhatározták egy új kapu és kerítés létrehozását, ami mostanra megvalósult.
A szükséges pénzalap jelentős részéhez a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány (SZKA), a Fuss neki! adománygyűjtő programja segítségével jutottak hozzá. Nem helyben, hanem a közelben levő városokban – Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron – élő fiatalok kezdeményezték. És az eredmény immár valóságosan átszik. A Székelyszentmiklósi Unitárius Egyházközség nevében indultak. Hitvallásukat így fogalmazták meg: „2022. szeptemberében állítottunk egy emlékkövet Farkas Árpád költőnek a székelyszentmiklósi templomkertben. A kapu jelkép, mely összeköti a szakrális és a profán világot, nem csak egy bejárat számunkra, hanem összeköti a múltat a jelennel, az emlékezni vágyókat az emlékekkel. Úgy gondoljuk, hogy a kapu és a templomkert elsősorban a templom környezetét szépíti, de része lesz az emlékhelynek is, melyet a jövőben tovább szeretnénk bővíteni.” A kitűzött cél nyolcezer lej volt, amelynek gyakorlatilag a dupláját – 17505 lejt – érték el. Farkas Árpádra emlékezve ennek az új kapunak a megáldása és a megnyitása szerepelt még fontos napirendi pontként a meghirdetettek sorában.
Együtt a közös célokért
A Magyar Unitárius Egyház ma szolgálatban levő vezetője, Nt. Kovács István püspök „kapunyitó” beszédéhez János evangéliumának első fejezetéből: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1, 1-3), valamint az unitárius énekeskönyvből – „Oltalmat mást, hol reméljünk,/ Ha nem nálad Istenem?!” (100. zsoltár) – választott alapgondolatot a beszédéhez, majd elhangzott az Úrtól tanult imádságunk, a 77-es számú ének – „Hatalmas Isten, győzhetetlen várunk,/ Rabok reménye, jóság és erő!/ Mélységes mélyből tehozzád kiáltunk” –, és a Himnusz.
A jelenlevők aztán beléphettek a szakrálisba. Megkoszorúzták a költő emlékhelyét, köztük a költő unokatestvére, gyermekkori játszótársa, az 1942-es születésű Farkas Dénes nyugalmazott lelkész-esperes, Bálint-Benczédi Ferenc, az unitáriusok nyugalmazott püspöke, közeli és távolabbi rokonok, családtagok és a község elöljárói. Jó volt látni és tapasztalni, hogy három székelykeresztúri iskola, a siménfalvi Marosi Gergely Általános Iskola mellett az alma mater, a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium is „rámozdult”, két növendéke is szavalt a templomkertben. Szükség van erre a sokirányú odafigyelésre, hiszen Farkas Árpád immár a miénk, mindannyiunk, akik itt élünk a jelenben, s ha szerterajzottaknak látszunk, talán még hazatérhetünk olykor, vagy visszanézhetünk.
Mert az egész Nyikó-mente kiürült, demográfiailag lerongyolódott, árnyéka egykori önmagának. Jó lenne jövőképet felvázolni, építgetni és saját tartalommal kitölteni. Segíthet ebben az életmű, mint ahogyan oly sokat tett és szólt az itteniekhez a két másik nagyság a szomszédos völgyekben születve, majd oda véglegesen visszatérve, örökérvényű mondandójukkal és ma, holnap is igaz üzenetük által: Tamási Áron és Kányádi Sándor is, akire büszkén tekintgetett fel Árpád bátyánk. Milyen érdekes: sokáig mindhárman ugyanazon középiskola padjait koptatták.
Hogyan él Farkas Árpád emberi alakja a helyiekben?
Jól. Szépen. Szépnek látszik. Ma is felemlegetik azt a gerincességet, amelyet mindig a magáénak vallott és tettekkel bizonyított. Kifejezetten nehezményezte azt, ha a politikum beleszólt a kultúrába. Volt olyan elismerés, amelyet anno nem fogadott el az akkor baloldali magyar kormányzattól. Nem a Kossuth-díjat tartotta a legértékesebbnek (2018), mert az sem teljesen mentes a szolgáló kurzustól, hanem a Balassi-kardot, mert az tényleg világra szóló, és a szakma – írókból, költőkből, esztétákból álló grémium – adja, s a magyarból fordítók által – hiszen azok munkáját is elismerik ezzel a szablyával, akik anyanyelvükre ültetik át a magyar irodalmi alkotások javát –, s mára már az Antarktiszt leszámítva minden kontinensre eljutott.
Az ünnepséget közebéd zárta, amelyet a parókián, illetve annak kertjében tartottak. Mindenki hivatalos volt rá, aki eljött, s a többi program után ráért. Válthattunk pár szót közben az idősebbekkel. Úgy mondták, hogy 1948-ig volt helyben élő papja az egyházközségnek. Utána csak beszolgáló lekészeik voltak. Meg azt, hogy százhúsz-százharminc éves almafák is vannak a kertben. Sokat láttak e hosszú idő alatt. Jót. Rosszat is. És reméljük, hogy sok jó mutatkozik majd a holnapokban is.
A parókia egyébként lakható állapotú. „Ha lenne itt száz unitárius élő lélek – jegyezte meg valaki –, az már megbírna, eltartana egy papot.” Ez elképzelhető, de egyelőre a jövő ködében rejtőzködik az a togátus diák, aki ide vágyna. Ami közelebbi: az ugyancsak üresen álló, de viszonylag jó állapotú iskolán lehet folytatni a munkálatokat, akár nyári táborokat is befogadhatna a hely, a templomkertbe pedig őshonos gyümölcsfa-csemetéket ültetnének.
Egyből, „csak úgy” megmaradni nem lehet. Farkas Árpád arra biztat, hogy szép sorban végezzünk el mindent. És a szentmiklósiak hallgatnak rá. Ha csak ennyi lenne az életmű hozadéka, már akkor is megérte költőnek lenni. Köszönet a tegnapi, a mai és a holnapi segítségért, Árpád bátyánk!
A szerző felvételei
Ez az írás a HÁROMSZÉK c. napilap nyomtatott és elektronikus médiafelületein megjelent beszámoló bővített változata.
