„Egy ilyen történetben az ember nemcsak a cselekménybe gabalyodik bele, hanem önmagába is. A legnehezebb talán az volt, hogy az 500 évvel ezelőtti embereket ne múzeumi alakokként lássam, hanem élő emberekként: olyanokként, akik szerettek, féltek, reméltek, hibáztak, imádkoztak. A tatárjárás borzalmait sem lehetett puszta látványként megírni. Ott vigyázni kellett. Legyen benne igazság, legyen benne fájdalom, de ne legyen öncélú rettenet. Mert az erőszak leírása önmagában még nem irodalom. Az a kérdés, mit tesz az ember lelkével, a hitével, a közösséggel. Amikor elakadtam, mindig visszatértem egy egyszerű kérdéshez: mit érezne most egy ember, aki ezt valóban átéli?” – mondja Antal Imre villamosmérnök a közelmúltban megjelent, A Hársfa című regényéről. A szerzővel Sebestyén Péter plébános, egyházi író beszélgetett.
Koncsag László pedig ezt írja a könyv ajánlójában: „A Hársfa című könyvben a szerző – a csíkmadarasi születésű Antal Imre – mindezeket nem „történeti fejtegetés” formájában adja elénk, hanem egy misztikus látásmódban összegyűjtve. Aki kézbe veszi e könyvet, az nem egyszerűen egy elbeszélést kap, hanem egy olyan lelki teret, amelyben a hit és a sors, a táj és az emberi élet, a kimondott szó és az elhallgatott imádság egymásra talál. A misztikum itt nem öncél, nem ködösítés, hanem rámutatás arra, hogy a látható mögött ott van a láthatatlan rend, s hogy Isten sokszor éppen a legegyszerűbb dolgokban ad jelet – nem hangos csodával, hanem csendes megtartással.”
Sebestyén Péter csílszenttamási pllébános a pünkösd-környéki könyvbemutató-sorozat alkalmával készített interjút a szerzővel.
Miért és mióta foglalkoztat téged a kegyszobor?
A csíksomlyói kegyszoborral az ember nem egyszerűen „foglalkozik”. „Ő” foglalkozik velünk. Gyermekkoromtól ott volt körülöttem: a történetekben, a tiltott búcsúk emlékében, a székely ember hitében, abban a különös, csendes bizonyosságban, hogy van valaki, akihez mindig vissza lehet térni. Én reál beállítottságú emberként nézem a világot: ok-okozat, rendszer, logika. Programfejlesztő mérnökként az ember megtanulja, hogy mindennek szerkezete, oka, következménye van. De éppen ezért kezdett érdekelni, hogyan tud egy fából faragott szobor évszázadokon át lelkeket mozgatni, embereket útra indítani, közösségeket megtartani. Ez már több, mint anyag. Ez emlékezet, hit és kegyelem.
Honnan tudod hogyan kell regényt írni?
Őszintén mondjam? Sehonnan. Legalábbis nem úgy, ahogy az ember egy szakmát megtanul. Nem vagyok tagja sem irodalmi páholyoknak sem szalonoknak. Én nem irodalmi iskolából jöttem, hanem a programfejlesztés világából. Ott azt tanultam meg, hogy egy nagy rendszer sok apró, pontosan illeszkedő részből áll. Egy regény is ilyen: van szerkezete, ritmusa, belső logikája, vannak fő- és mellékszálai, és ha valami hamisan kerül bele, az egész megbillen. A regényben nem kódsorok működnek, hanem emberi sorsok. Ezt nem lehet pusztán ésszel megoldani. Egy ponton túl el kellett engedjem a mérnöki fegyelmet, és hagyni, hogy a történet maga vezessen. Talán nem is az volt a kérdés, tudom-e, hogyan kell regényt írni, hanem az, elég alázatos vagyok-e ahhoz, hogy meghalljam, mit akar a történet.
Lírai szépség, egyszerűség, misztikum, tisztelet az emberek iránt, különleges karakterformálás, idősíkok, szerelmi történet, egyensúly a sok mellékszál között, sodró cselekmény, sejtelmes végkifejlet, őstörténet, vallás, néprajz, történelem felfűzése egy szálra, megannyi kihívás… Segített-e valaki-vagy valami ebben?
Igen. Segített a szülőföld emléke. Segített Csík levegője, a Hargita, az Olt, az Egyeskő, a gyermekkori hangok, a régi emberek tartása. Segített az is, hogy negyven éve Ausztriában élünk. Ez furcsán hangozhat, de a távolság néha megtisztítja a látást. Amit az ember otthon természetesnek vesz, azt messziről egyszer csak kincsnek látja. É nyilván, segített a saját belső kettősségem is. A mérnöki részem rendet akart: hogy a történet ne essen szét, hogy a szálak találkozzanak, hogy minden szereplőnek helye legyen. A csíki, székely részem pedig lelket akart: illatot, csendet, fájdalmat, imát, emlékezetet. A kettő végül harmonikusan egyesült.
Bölcsesség, lelki és érzelmi intelligencia van a mögött, hogy beleéld magad az 500 évvel ezelőtti székely ember lelkivilágába, a tatárjárás borzalmaiba… Volt-e amikor elakadtál, vagy belegabalyodtál?
Természetesen. Egy ilyen történetben az ember nemcsak a cselekménybe gabalyodik bele, hanem önmagába is. A legnehezebb talán az volt, hogy az 500 évvel ezelőtti embereket ne múzeumi alakokként lássam, hanem élő emberekként: olyanokként, akik szerettek, féltek, reméltek, hibáztak, imádkoztak. A tatárjárás borzalmait sem lehetett puszta látványként megírni. Ott vigyázni kellett. Legyen benne igazság, legyen benne fájdalom, de ne legyen öncélú rettenet. Mert az erőszak leírása önmagában még nem irodalom. Az a kérdés, mit tesz az ember lelkével, a hitével, a közösséggel. Amikor elakadtam, mindig visszatértem egy egyszerű kérdéshez: mit érezne most egy ember, aki ezt valóban átéli?
Külön érdemes megemlíteni a regényben szereplő papok karakterét (László atya, Gergely atya) – mély tiszteletet, nagyrabecsülést érzek ki a sorokból, amivel őket jellemezted, vagy felruháztad. Miből táplálkozik ez benned? Talán valahol az istenképed, egyházképed is visszaköszön benne.
A pap számomra ebben a történetben nem hivatalnok, hanem őrző ember. Olyan valaki, aki akkor is tartja a közösséget, amikor mások már félnek, szétszóródnak vagy elbizonytalanodnak. László atya és Gergely atya alakjában azt a papi szolgálatot szerettem volna megmutatni, amely nem uralkodik, hanem hordoz.
Lehet, hogy ebben valóban visszaköszön az istenképem és az egyházképem is. Én azt hiszem, Isten nem mindig nagy jelekkel szól, hanem egy emberi kézen, egy jó mondaton, egy csendes jelenléten keresztül. A jó pap ilyen: nem magára mutat, hanem arra, Aki nagyobb nála. És közben ott áll az emberek mellett a legnehezebb órákban is.
El kell menni, hogy megtudd, mit hagytál otthon… És az után szüntelenül vágyakozni. Ez tartja meg a vándort is és ez vezeti haza— a regényben. Egy kicsit a ti életutatok is ilyen vándorlás? Most mi az, amit nagyra becsülsz itthon, amikor hazajössztök?
Igen, valahol a mi életutunk is ilyen vándorlás. Csíkmadarasról indultam, és idén negyven éve, hogy Ausztriában élünk. Az ember ott otthont épít, családot, munkát, életet. De közben van egy másik otthon is, amely nem költözik ki belőle. Amikor hazajövünk, nemcsak helyekhez térek vissza, hanem önmagam egy régebbi részéhez is. Ma talán a csendet becsülöm legjobban. Azt, hogy itt még a táj is tud beszélni. A hegyek, az utak, a templomok, az emberek arca. És persze azt a különös otthonosságot, amit nem lehet megmagyarázni. Az ember egyszerűen megérzi: innen való vagyok.
Szereted a fákat, a természetet, te is faragtál furulyát gyerekkorodban?
A fákat mindig szerettem. A fa számomra különös lény: egyszerre áll mélyen a földben, és törekszik az ég felé. Gyökere van és koronája. Múltja van és jövője. Talán ezért is lett a hársfa a regény középpontja.
Gyerekkoromban persze mindent kipróbáltam, ami fából volt: botot, sípot, faragást, gyermekes ügyetlenkedést. Nem mondanám, hogy nagy furulyakészítő voltam, de a vágy megvolt bennem, hogy a fából hang szülessen. A regényben ez a vágy irodalommá lett. Ott a fa már nemcsak anyag, hanem emlékezet, hang, sőt imádság.
Mi az a titokzatos, talán róvásírásos rejtélyes szó, amit te sem fejtesz meg, pedig amikor a szobrot levágják a törzséről, ott is megjelenik az évgyűrűk vonalaiban?
Azért nem fejtem meg, mert nem mindent kell megfejteni. A mai ember hajlamos azt hinni, hogy ami nincs megmagyarázva, az nincs is rendben. Pedig vannak jelek, amelyeknek éppen a titok adja az erejét.
Ez a rovásos jel a regényben nem rejtvény, hanem kapu. Azt üzeni, hogy a múlt nem mindig beszél tiszta mondatokban. Néha csak karcolást hagy a kövön, vonalat az évgyűrűkben, egy szót, amelyet nem tudunk elolvasni, mégis érezzük, hogy jelentése van. A titok itt nem hiány, hanem mélység. Megjegyzem: Az utolsó oldalon megvan a megfejtés.
A szobor nemcsak Ilonáé, vagy Ároné, hanem mindenkié, aki elindul hozzá…-ez már túlmutat a székely szűkkeblűségen?
Igen, és szerintem ez nagyon fontos. A kegyszobor székely földből, székely hitből, székely fájdalomból és reményből nő ki, de nem maradhat bezárva egyetlen közösség önzőségébe. Ami valóban szent, az nem szűkít, hanem tágít. A Szűzanya nem birtok. Nem helyi tulajdon. Aki hozzá megy, az nem idegen többé. A regényben a szobor azért lesz nagyobb Ilonánál, Áronnál és a falunál, mert minden ember megtalálhatja benne a saját sebét, a saját kérését, a saját vigaszát. Ez a kegyszobor ereje: egyszerre a miénk, és mégsem csak a miénk.
Miklós, ha látná Ilona testvéreit, harminc év múlva, nem az idő múlását fedezné fel rajtuk, hanem bennük a régi kötelékek erejét keresné… Te is vagy így, amikor hazajössztök?
Igen. Amikor az ember hosszú ideig távol él, hazatérve nemcsak azt nézi, ki mennyit öregedett. Inkább azt keresi: megvan-e még az a régi nézés, az a félmondat, az a közös hallgatás, amitől valaki ismerős marad. Az idő természetesen rajtunk hagyja a nyomát. De a mély kötelékek nem az arc ráncaiban vannak, hanem a lélek tartásában. Én hazajövetelkor ezt keresem: nem a régi fiatalságot, hanem a régi összetartozást. Azt, hogy bár sok minden megváltozott, valami mégis ugyanaz maradt bennünk.
Az egyik főszereplő, Ilona már az esküvő napján megözvegyül, s azóta nem megy férjhez. mégis van egy szerelemgyermek, Áron, aki viszi tovább a családi vérfonalat… Áron neve szándékos? Most a történészeknek könnyebb lesz, mert már tudjuk, hogy mikor készült a szobor és mi volt a szobrász keresztneve?
Áron neve természetesen nem véletlen. A névben benne van a szolgálat, a papi, szent feladat, az, hogy valaki közvetítővé válik ember és Isten között. Áron a regényben nemcsak egy családi vérvonal folytatója, hanem egy lelki örökség hordozója is. A történészeknek azért nem szeretném túl könnyűvé tenni a dolgát. Ez regény, nem levéltári jegyzőkönyv. A történet nem azt állítja, hogy pontosan így történt, hanem azt kérdezi: történhetett volna-e így a lélek igazsága szerint? Néha a regény nem adatot ad, hanem értelmet keres az adatok mögött.
A falu egyik szervezője, lelke a módos udvarház és birtok vezetője, Bálint gazda. Vajon vannak-e manapság ilyen vállalkozók, módos emberek, akik egy közösség összetartói, lelki motorjai is lehetnének?
Vannak, csak talán ritkábban nevezzük őket így. Ma is vannak vállalkozók, gazdálkodók, módosabb emberek, akik nemcsak maguknak építenek, hanem közösséget is tartanak. A kérdés mindig az, hogy a vagyon falat épít-e az ember közé, vagy asztalt, amelyhez másokat is oda lehet ültetni. Bálint gazda nem hibátlan ember. Sőt, vannak kemény döntései, amelyekkel lehet vitatkozni. De van benne felelősségtudat. Tudja, hogy akinek több adatott, attól többet is várnak. Ma is ilyen emberekre lenne szükség: nemcsak sikeresekre, hanem hasznosakra. Olyanokra, akik nemcsak birtokolnak, hanem szolgálnak is.
Az 1477-es évszám valami fontos dátum a történelmünkben, vagy csak a te történetedben?
Ebben a regényben elsősorban a történet belső ideje miatt fontos. Nem akartam száraz történelmi leckét írni, de azt sem akartam, hogy a történet lebegjen az időben. Az évszám horgony. Olyan pont, amelyhez a képzeletet hozzá lehet kötni. Számomra 1477 nemcsak dátum, hanem lelki pillanat: a veszteségek, a túlélés, a hit és az alkotás összeérése. A regény világában ez az az idő, amikor a fájdalomból forma, az emlékezetből szobor, a személyes történetből pedig közösségi kegyhely felé vezető út lesz.
A csíki táj- Egyeskő, Szellő, Pogányhavas, Olt, somlyói barátok, Hargita, Babba völgy… Hol van ez a falu, amiről írtál?
A falu egyszerre van valahol és mindenhol Csíkban. Benne van Csíkmadaras emléke, benne van Csíkország tája, az Egyeskő látványa, az Olt, a Hargita, a Pogányhavas, a Babba-völgy sejtelme, és benne van a somlyói barátok lelkülete is. Nem térképre szúrt pontot akartam megjeleníteni, hanem lelki tájat. Egy olyan falut, amely akár létezhetett volna. Ahol a valóság és az emlékezet összeér. Aki csíki, talán több helyet is felismer benne. És ez így van jól. Mert ez a falu nemcsak földrajzi hely, hanem belső otthon.
Időjárás, szél, fák, misztika… A szél, mintha figyelmeztetni akarta volna őket, keletről jött azon az éjjelen. És hozott magával valamit – valami hideget. Mint amikor a vihar még messze van, de a fák már tudják. Szinte a panteizmusig felerősítve személyesíted meg a természetet, a fákat, a hársfát, valójában ő a főszereplő… Nem veszélyezteti ez a személyes istenhitedet, vagy ez pusztán egy kivetítés?…
Nem veszélyezteti. Számomra a természet nem Isten helyett van, hanem Isten teremtett világának egyik legszebb beszéde. Amikor azt írom, hogy a szél figyelmeztet, a fa emlékezik, a hársfa énekel, akkor nem azt mondom, hogy a természet isten. Azt mondom, hogy a teremtett világ nem néma. A természet nem veszi el Istentől a helyet, inkább rámutat. Ahogy egy templomablakon át bejön a fény, de nem az ablakot imádjuk, hanem azt, ami a fény mögött van.
A hársfában összeér az ég és a föld. Nemcsak zúg, ha szél járja, hanem énekel. Mindent, amit az ember a szívében hordoz… Aki szomorúan áll alatta, annak vigaszt suttog. Aki örömmel, annak ujjongást. És aki kérdez, annak feleletet ad… Alatta érted meg, hogy minden embernek útja van… -Ha hallgatod a susogását, megérted, mit akar mondani… Tanúja annak, ami volt, őrzője annak, ami lesz… A fa most benned él…egy kicsit már természetimádat, vagy zen….vagy amolyan természetbarát-válasz a mostani klímahisztire?
Egyik sem. A hársfa számomra nem ideológia, nem természetvallás, és nem klímaprogram. A hársfa emlékezet. Tanú. Olyan élő jel, amely összeköti azt, amit a modern ember gyakran szétszakít: földet és eget, testet és lelket, múltat és jövőt. Egy öreg fa alatt az ember megérzi, hogy előtte is éltek, szerettek, szenvedtek, imádkoztak. A hársfa azért él bennem, mert valamit megőriz abból a világból, amelyből jöttem. És talán azért is, mert reál emberként, mérnökként is rá kellett jönnöm: nem minden igazság mérhető. Van, amit csak hallgatni lehet. Mint a fa susogását. Mint egy imát.
A szerzővel Ft. Sebestyén Péter csíkszenttamási plébános, szentszéki tanácsos, író, publicista beszélgetett.
Kapcsolódó:
A Boldogasszony tisztelete és a szülőföld iránti szeretet összefonódik Antal Imre és Ágnes életében. Az előadóművészként ismert mérnök-házaspár 40 évvel ezelőtt, a vörös diktatúrától szabadulva Székelyföldről Ausztriába költözött, ám amikor csak tehetik hazalátogatnak Csíkba. Ezúttal egy pünkösdi könyvbemutató-sorozattal is megajándékozzák az érdeklődőket. Antal Imre A hársfa címmel írt regényének témája a Csíksomlyói Madonna szobrának keletkezéséről szól. A fiktív szereplőkkel kitalált történet viszont a Hargita alján élő közösségek sokévszázados hagyományaiba, hitvilágába is beavatja az olvasókat.
Amennyiben nem indul a fenti videó, akkor a MédiaKlikk felületén a műsor visszakereshető. A Magyar Világ című műsor 2026. május 25-i adásában, 01:32″-től ITT nézhető az Antal-házaspárral készült riport.
Péter Beáta: A hársfából születő Napbaöltözött Asszony regénybe szőtt története
Sármási-Bocskai János: Vendéségben – Antal Imre
