Publicisztika

A nyár csöndje

Sebestyén Péter írása

Évközben is szeretem a csendet, de most nyáron különösen jót tesz. Persze ma sem telik el nap, hogy a mentők-tűzoltók-rendőrautók szirénái bele ne rondítanának a reggeli vagy esti csöndbe, de ez a csönd mégis inspirál. Nyugtat és éltet. Pihentet és gyógyít. Kiszakít a zaj idegtépő mókuskerekéből. Lelassít. Segít eltávolodni a léleknyüvő gondoktól, határidőktől, nyugtalanító feladatoktól, kipipálandó programoktól.

Hogy ne törődjek annyit a medvékkel, a genderekkel és az Orbánt vagy a magyarokat, a pápát vagy a katolikusokat ócsárló mesterséges hangoskodókkal. Kapcsoljam ki őket. Legalább egy időre. A lelki immunizálásom végett. Így gyarapodnak spirituális antitestjeim is…

A pihenés csöndje arra késztet, hogy emelkedjek felül ezeken. Szinte megállítja az időt, hogy váltsak vissza a sebességből, alapjáratba. Figyeljek. Hisz az élet több mint mozgás, szervezés, lankadatlan nyüzsgés. Az élet csodák sorozata. A szemünk előtt és a bennünk kibontakozó isteni szépség feltárulkozása.

Ahogyan figyelem a két rigót, az ajtóm előtt – az apuka gondosan hozza a falatot és anyuka szájába igazítja –, hogy az élet növekedjék; ahogyan a két gerle lágyan kergeti egymást, ágról-ágra röppenve… Ahogyan a kutyám lefetyeli nyelvével a vizet, s aztán csillogó szemekkel rám néz és megköszöni… Ahogyan a szabadidőközpont „ökológiai ügynöke”, a szolgálatos takarító gyűrött cowboykalapjában szedegeti a szemetet, s közben mélyeket szippant szivarjából a hajnali csöndben, míg a város ébred, ő már tiszta, nyugalmas hellyé varázsolja a strand partját…, és nem siet sehová. Ráér, sőt szívesen szóba áll a vendéggel, hisz értékeli, ha őt is emberszámba veszik…

Gyermekkoromban sokat takarítottam édesanyámmal. Hivatalosan rendőr szerettem, volna lenni, de utcaseprő bármikor szívesen lennék, most is. Habár, ha jól meggondolom, ezt a lelki utcaseprést, ezt a szüntelen mosogatást, a láthatatlan, nem igazán méltányolt és látszatra értelmetlen, „kulimunkát” végzem egyfolytában…

De milyen jó a nyár csöndje. A városban is pusztai magányod, az Isten szellőjének lágyan átölelő csöndje, amely örömöt fakaszt a lélekben. Ha tudsz kellően kicsiny lenni, megérzed. Megérted. Mert a csönd relativizálja az időt. Még a szenvedésbe, a fájdalomba is belehasít az öröm, ha benne kiszolgáltatjuk magunkat Istennek. Mert ilyenkor értem meg életem vargabetűit, lehámlik a salak, megtisztul a látás, bevillan a megoldás, kikristályosodik a cél, egyértelmű lesz az út.

Alig locsoltam meg a tikkadt hőség után a – még az édesanyám halálakor elültetett narancsmagból kinőtt – fát, megsajnáltam, hogy hullatni kezdte levelét, máris mintha megrázta volna magát. Reggelre már az elernyedt ágak zöldellni kezdtek. Kellett a meleg, kellett a víz, de kellett a törődés. És amíg az ellenség aludt, az élet újraindult.

Jókai Anna egyik hasonlata szerint a rendszerváltáskor „volt itt egy nagy büdös, tetves fa, és akkor mi körbeálltuk, és mindenki kezdte mondani, hogy ez a fa nem kell. A baj csak az volt, hogy nem beszéltük meg, ki, miért akarja kivágni a fát. Volt, aki azért, hogy egy ugyanolyat ültessen a helyére, volt, aki egy kicsit el akarta ültetni jobbra, volt, aki bokrot akart helyébe, volt, aki azt mondta: inkább legyen vadon… És sajnos olyan favágó is volt, akinek mindegy volt, hogy mit vág, csak fizessék. Kiderült, hogy mindenki mást akart csinálni, s ez az új, szép fa azóta sem nőtt ki. De talán van belőle egy hajtás, amit ápolnunk kellene, mert nagy veszély leselkedik rá…”*

Jók ezek az életfakasztó, nyári csöndek, mert leegyszerűsítik az életet. A lényegre tanítnak. Jézushoz igazítanak. S milyen nagy öröm felfedezni újra, hogy gyámoltalanságunk ellenére királyok és próféták vagyunk. Képesek Istenre. Aki az Istenemberben, Krisztusban nemcsak „kiteregette” magát előttünk, hanem Vasadi Péter szavaival: a kenyér lett a Távollévő jelenléte. […] Úgy láthatjuk mi is Őt, mint a tanítványok, amint volt: „a dombon fölfelé kaptatva, éhesen, lepihenve, falatozva, vitázva, imádkozva, haldokolva és föltámadva… A halál maroknyira zsugorította őt, de mikor ez a marok kinyílt, egy fehér kenyérdarabka volt benne, melyet már nem lehet megölni, ehető, de soha el nem fogy, végtelenül sok, de mindig csak egy falatnyi… A csoda akkor történt, amikor az a marok halálosan szorított, tökéletesen zárt…, Teste tömörült, hogy végtelenül osztódjék, hogy szétszórassék az önként vállalkozó igehirdetők ajkán…”**

Jókai Anna szerint az angyalok éhesek, mert a mi imánkkal, hitünkkel, szellemi életerőnkkel táplálkoznak. Érzéseinkből, gondolatainkból, cselekedeteink hatásából. És amikor az angyalok éhesek, az Isten sír. Mi pedig nem vagyunk elég magasak, hogy letöröljük Isten könnyeit. De legalább ágaskodjunk!…

Ebben segít a nyár csöndje.


*Jókai Anna: Ember a harmadik évezredben. In. előadások a Szent István Társulatnál, V. füzet, Bp. SZIT, 2003.

** In Keresztény Élet. Katolikus hetilap, 29. évf., 2021 július 18.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

"Ezt is ajánljuk"
Bezárás
'Fel a tetejéhez' gomb