Álljon meg maga, magát nem kergetik… – jut eszembe a szakállas vicc, amikor Móricka visszaszólt, miközben elszaladt, mert szilvát lopott és menekül a szomszéd gazda elől. Mert a gazda már lihegett, és nem bírta szusszal a gyerek mögött.
Valami ilyesmi zajlik most is, ebben a furcsa világunkban. Abszurdba hajló káosz, előremenekülés, káprázat, kábulat. A közvécébe wifit kell szerelni, hogy világhálón lehessen közvetíteni a mocskot. A választási kampány arra is jó, hogy egyes politikusok hirtelen katolikusabbak legyenek a pápánál, hatalmilag csak úgy megjelennek egy falusi templomban szentmisére és filmezni szeretnének, bizonyítandó, milyen áhítatos, hívő emberek. Aztán amikor erre nem kapnak engedélyt, mennek a következő templomba. Inkább kétszer áldoznak, csakhogy nyomulhassanak a képernyőre. Reklámhordozóként.
Talán már kétszer is bérmálkoznak, mint Gyurcsány tesó…
Politikailag hazugság és nyomulás a legkifinomultabb sátáni eszközökkel, az abortuszért jogunk van a testünk autonómiájához, de a nemzetéhez nincs. Aki meg a közösség javát akarná őszintén, az vesztes attitűd…
Elfogynak Európa fegyverei, mert Ukrajnát védve magunkat védjük. Mi az, hogy az agresszor győzhet? Mert mi csak védekezünk… S közben megy a gazdasági kokettálás és a kétségbeesett kihátrálás. Párhuzamosan. A külföldre menekült ukrán férfiaknak meg nincs kedvük hazamenni a húsdarálóba. De sebaj, jön a következő hatvan milliárdos segély-kölcsön, mert, ha pénz nincs, háború sincs. Esetleg béke.
A békét azonban nem akarja senki a nagyhatalmak közül.. A csicskák meg jól elvannak a lehulló morzsáktól. Elloptuk az élet gyümölcsét, s közben menekülünk a saját boldogság-szabadság-buborékunkba. Az álomvilágba. Az illúzióba. Hogy azt legalább mi is megteremthetjük. Ki nem mondva, a szabadság címszó alatt lobogtatjuk a szabadosság zászlaját, melyre szivárványszínű betűkkel felfestjük: Jogunk van a bűnhöz…! És rohanunk a vesztünkbe. Ilyen a világ, kell alkalmazkodni hozzá, mondjuk. Örömmel, vagy kényszeredetten, de sodródunk.
Kocsis Fülöp görög-katolikus érsek metropolita meséli, hogy amikor szemináriumban volt, akkor csapta meg őket is a „nyugat’” szele Nyíregyházán, és menedzser típusú papokat szerettek volna képezni. Annyira berzenkedett ez ellen, hogy kispaptársaival egy pontokba szedett beadványt is fogalmaztak, amelyben mint kispapok tiltakoztak e felfogás ellen. A beadvány mellé egy meséből továbbgondolt dramatizált történetet is illesztettek, amelyben a főhős legyőzte a sárkányt, s neki adták a királylány kezét. Megtartották az esküvőt, s az újdonsült királyfit, ki nem sokkal korábban parasztlegény volt, az udvaroncok elkezdték tanítani a helyes, fűúri viselkedésre. Felöltöztették szép ruhákba, elsajátította a késsel-villával való étkezést, a tárgyalási stílust, az udvari etikettet – egyszóval királyt neveltek belőle. De időről időre felizzott a füle tövére ragadt sárkányvér, s ilyenkor úgy érezte, ami vele és körülötte történik, nem egyeztethető össze eredeti céljaival. A sárkányvér izzása jelezte, nem jól van ez így. Ő pedig nem tagadhatta meg önmagát. Így vagyunk mi is, hívő emberek, magyarok.
Addig szabályozunk, addig telepítünk, addig szankciózunk, addig fegyverkezünk, addig védekezünk az Isten ellen, hogy már ultimátumot is adunk neki. Azt hisszük, ő is egy másik gengszter, akitől félni kell, akinek a helyébe be kell ülni s akkor mi leszünk a főnök.
Egyik amerikai író, Andrew Delbanco, az amerikai „álomról” írt elemzésében megállapítja, hogy minden kultúra magja, amikor tagjainak megmondja mi az élet értelme. Ez ad reményforrást a népnek, mindazoknak, akik ennek a kultúrának a részesei. Három korszakra osztja az amerikai civilizáció történelmét, attól függően, mi számított reményforrásnak. Ezek sorban: Isten, nemzet, én.
Az amerikaiaknál a megistenült nemzet helyettesítette a személyes Istent, akit a felvilágosodás az európaiaknál is száműzött. Az amerikai polgárok még az 1960-as években is úgy gondolták magukról, kormányzati rendjük és életmódjuk modell lehet mindenkinek, megváltó reményt adhat az egész világnak. Amerika mindenek felett- szólt a jelszó. Aztán kiderült, hogy az egész csak bálványimádás, önigazolás.
És a nagy „nyugati” fejlődésben mi is ezeket akarjuk lemásolni Amerikától. Holott…inkább vissza kellene térnünk az evangéliumhoz. Meg kellene hallanunk a kegyelem hangját, a „sárkányvér” szavát, izzását, inspirációját lelkünkben. És arra hallgatnunk.
Nem valamiféle földi paradicsomot kellene kierőltetni, nem a vágyainkat kellene elnyomni vagy parttalan szabadsággal kiélni, hanem elfogadni szabad szeretettel a megváltást. Elismerni őt Urunknak. Elismerni Jézus Krisztust Isten Fiának, aki nem vérszomjasan akar bosszút állni a bűnösökön, hanem mindannyiunkat meg akar menteni a bűn, a gonoszság hatalmától. Még olyan áron is, hogy nem automatikus az isteni megbocsájtás.
C. S. Lewis angol író a köztisztasági vállalat példáját használja amikor a megváltásról ír: „Minden lelki hulladék, minden bűn szükségszerúen véget ér, megsemmisül, Isten nem engedheti be a mennyországba a szemetet. Ha a bűnös nem hajlandó elereszteni szeméttel teli csomagját, neki is égnie kell a hulladékkal együtt. Isten felajánlja leveszi a válláról a mocskos terhet, így a bűnös megválhat a bűnétől és együtt élhet Istennel. A munka végzésével megbízott kukásember pedig nem más mint Jézus Krisztus. Ám ha mi büszkeségből visszautasítjuk a kukásember segítségét, elveszünk…”
