Lesz-e béke az Úz-völgyében? (1.)

Ki gondolta volna ezelőtt nyolc-tíz évvel, hogy milyen fontos lesz egyeseknek ez a hősi temető, amely az első világháború idején jött létre, amikor itt erődrendszer, védvonal épült, s a fellángoló harcok során hol előrébb, hol hátrább költözött az arcvonal. Nyilvánvaló, hogy elsősorban az egymással szövetséges Központi Hatalmak hadereje tartózkodott itt, a magyar honvédség, a császári és királyi közös haderő, illetve bizonyos időszakokban német csapatok is.

A hadműveleti időszakban, amikor a románok hadat üzentek az Osztrák-Magyar Monarchiának és a Központi Hatalmaknak – 1916. augusztus 27. – itt is átlépték az ezeréves határt és megkísérelték Erdély és Magyarország megszállását.

A Román Királyságnak területi követelései voltak az Osztrák-Magyar Monarchiával szemben. Az Erdélybe behatoló román intervenciós haderőnek azonban nem sikerült elérnie a Maros vonalát, csupán Dél-Erdélyben és a Székelyföldön okozott felfordulást és károkat – az érintett megyéket a hatóságok kiüríttették – , majd hamarosan hátrálni kényszerült, s minden szoroson át kiszorították.

„Az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese Németország is belépett a hadműveletekbe. Erich von Falkenhayn a 9. német hadsereg parancsnoka Hátszegnél, Nagyszebennél, később Persánynál, végezetül Brassónál mért vereséget a román haderőre. Ez azt eredményezte, hogy a román királyi csapatokat október 14-ig kiverték a Magyar Királyság területéről. A m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály alakulatai (9. honvéd gyalogezred Kassa, 10. honvéd gyalogezred Miskolc, 11. honvéd gyalogezred Munkács és a 16. gyalogezred Besztercebánya) az addigi galíciai harcok után az erdélyi hadműveletek részévé váltak. A román csapatok üldözésében a cs. és kir. 1. lovashadosztály is részt vett, melynek csapatai az ellenséges erőkkel megvívott súlyosabb ütközetek nélkül jutottak el a magyar-román határhoz.”

1916. október 15-én a magyar honvédek átlépik a határt és a románokat heves harcokban Dormánfalváig szorítják vissza, akik meghátrálnak ugyan, de erősítést kapnak és több ízben is visszaverik a magyar csapatokat. Október 28-án a harcok elcsendesednek, ám ezt követően oroszok váltják fel a románokat, akik aztán hosszú ideig itt maradnak – 1918. március 3-ig, amikor aláírják a breszt-litovszki békeszerződést – farkasszemet nézve az osztrák-magyar és a német haderővel.

Nyilvánvaló, hogy az Úz-völgyében található laktanyaépületek közelében jelölték ki azt a helyet, ahová 1916 őszétől kezdve temethették a magyar honvédség, az osztrák-magyar közös haderő és a jelenlevő német csapatok hősi halottait. Ez az időszak viszonylag jól dokumentált. Nem kizárt, hogy időnként kerültek ebbe a temetőbe sebesülten fogságba került és elhunyt román katonák földi maradványai; esetleg dezertőröket, később – a román csapatok kivonása után – orosz katonákat és tiszteket egyaránt temettek el itt. A harcokban elesett román katonák sírját a Keleti-Kárpátok túlsó, moldvai területre eső zord hegyvidékének völgyeiben, illetve Dormánfalván, vagy annak közelében kell(ene) keresni – gyakran feledésbe merült vagy ma már gondozatlan parcellákban – , hiszen törvényszerű, hogy minden hadviselő fél a maga vagy a szövetségesei „hátországába” vonja vissza a pihentetett és a feltöltésre váró alakulatokat, gondozza a sebesültjeit és gyűjti össze, temeti el a saját halottait.

A második világháború idején, a Második Bécsi Döntést követően – 1940. augusztus 1. – ez a terület ismét magyar fennhatóság alá került. Természetes, hogy megfelelő épületeket, határőr- és határátkelő-állomást létesített a magyar hadvezetés. Ez az állapot fennált egészen 1944. augusztus 26-ig, amikor a román átállást követő offenzíva során a beözönlő szovjet csapatok elfoglalják és a magyar erőket fokozatosan kiszorítják, majd a román szövetségesekkel karöltve haladnak nyugat felé. A békekötést – 1945. május 9. – , illetve a  párizsi béketárgyalások lezárását – 1947. február 10. – követően visszaállnak a trianoni határok, és a romániai magyarság számára elkezdődik ismét a kisebbségi lét. A szovjet érdekszférához sodródik Magyarország és Románia is, ahonnan majd 1989 után szabadulhat, s a régió fokozatosan átkerül az Európai Unió (EU) és az Észak-Atlanti Szövetség (NATO) érdekszférájába. Tehát 1945 óta egyszer itt, máskor meg ott – a két ország tulajdonképpen partneri/ baráti szövetségben – ha úgy tetszik – valóságos szimbiózisban, különleges érdekszövetségben él egymásban, még akkor is, ha ez kívülről nem annyira érzékelhető, még akkor is, ha léteznek olyan körök, amelyek ezt nem akarják, még akkor is, ha „mélyállam” ezt a másik térfélről nem kívánja fenntartani.

Erdélyben számos olyan település létezik, ahol egyáltalán, vagy nem megfelelően gondozzák az első világháborús, román vonatkozású hadisírokat. Főleg azokat az emlékhelyeket hanyagolják, ahol az „ellenség” táborában harcoló román nemzetiségű katonák nyugszanak – akiket anno a k. und k. vagy a honvédség kötelékébe soroztak be. Sok esetben nem különb az egykori Regát területén sem a helyzet. Állnak emlékművek bőven, de maguk a földi maradványok nem ott találhatók. Jelkép minden ilyen obeliszk, bár vannak itt-ott „osszáriumok” – ilyen található Mărășești-en, Vráncsa megyében, ahová az ojtozi harcok mintegy 6000 áldozatának földi maradványait helyezték el.

Hogy miért választották ki az Úz-völgyében található temetőt a nacionalisták?

Egyrészt azért, mert a történelmi Székelyföld és Moldva határán fekszik. Ráadásul egy olyan vitatott területen, amelyet az 1968-as közigazgatási átszervezés óta magának tekint Bákó és Hargita megye is. Az utóbbi öt évben kibontakozott cirkusz során – számtalan perrel – sikerült elérni azt, hogy törölték Dormánfalva (Dărmănești) tulajdonjogát és immár ismét Csíkszentmárton községé hivatalosan is ez a terület.

Nem mellékes az sem, hogy a temető rendben van, a környezete is gondozott. Ez sem véletlen. A szemfüles nacionalisták szeretik kiválasztani azokat a helyeket, ahová fel- és kivonulhatnak, és látványos szeánszokon bizonygathatják vélt igazukat, álkultuszt teremthetnek, olyan jelenségeket foganatosíthatnak, amelyek a Sergiu Nicolaescu filmjein nevelkedett rétegek könnyen befogadnak és valóságként értelmeznek.

Úz-völgyének nincsen állandó lakossága. Szimbólumok szintjén jelen van ugyan a magyar állam – támogatta az itteni kultusz-fenntartás programjait – , a székelység, a politikai község is, mint tulajdonos gondozza a környezetet, de mindez édeskevés. Ha lennének itt élő vállalkozók, ha lenne folyamatosan jelentékeny magyar civil jelenlét, akkor könnyebb lenne a csőcselék felvonulásának a megakadályozása. A hely kiszolgáltatottsága még inkább felerősödhet, amennyiben megtörténik a két megyét összekötő út modernizálása. Vajon a szomszédos parcellákon kik lesznek a tulajdonosok? Milyen vállalkozás telepedik itt meg? Kiket fog megcélozni egy itt megnyitandó vendéglátóhely? Illetve miért nem hasznosítja megfelelően ezt a területet Csíkszentmárton község önkormányzata, esetleg a helyi, vagy a szomszédos közbirtokosságok valamelyike?

Talán még több szempontot lehetne meghatározni, de most nem az a célom. Feltételezhető azonban, hogy a későbbiekben ezt meg fogom tenni.

Jelen pillanatban az izgat, hogy mi lenne a békés és a megnyugtató megoldás?…

Erre a kérdésre azonban a választ csak akkor adhatjuk meg, ha megkérdezzük a higgadtan és civilizáltan viselkedő, a más vallású és más nemzetiségű polgártársaik érdekeit is szem előtt tartó, az erdélyi értékrendet, annak hagyományos sokszínűségét ismerő román vagy más nemzetiségű emberek véleményét.

Mi ez a jelenség, amely az Úz-völgyében található katonatemetőben zajlik a Nemzet Útja (Calea Neamului), civil aktivisták és a görögkeleti egyház bizonyos személyiségei jelenlétében, illetve szervezésében?

Helytálló-e az az elképzelés, hogy itt egy nemzetközinek mondott temetőt hozzanak létre – átalakítsák a mostani állapotot – és hivatalos keretet biztosítsanak a frissen felállított 150 fakeresztnek? Ily módon bármely más, az első és a második világháborúban elesett román katonák tiszteletére kialakított parcellában lehetne követelni a nemzetköziséget, hiszen ott orosz, magyar, osztrák vagy német katonák maradványai is előfordulhatnak…

Szerepet vállalhat-e a görögkeleti egyház, illetve annak képviselői egy olyan folyamatban, amely éket ver az emberek közé és azon munkálkodik, hogy a rég lezárt sebek ismét felfakadjanak? A keresztényi megbocsájtás, a türelem és a tolerancia miként egyeztethető össze a hazugságokkal?

Vajon ez már fasizmus? A szlogenek, a szimbólumok, a „hazafias dalok” a rosszemlékű Vasgárda tárházából valók. Szüksége van-e az országnak arra, hogy félkatonai szervezetek randalírozzanak benne? Volt már példa arra, hogy a rendbontók vezetői politikai haszonszerzésre használták az ilyen szervezkedéseket. Nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy egy idő múltán ezek az alakok, vagy közülük páran beülnek a parlamentbe?

Mit lehetne tenni annak érdekében, hogy ilyen és hasonló események ne forduljanak elő? Elrettentő büntetések? Közügyektől való eltiltás? A kölcsönös megismerés? A ferdítéseken alapuló történelemoktatás megszűntetése? Hogy lehet megmondani a népnek, hogy a játékfilmeken látott történetfolyamok művészi produktumok, nem pedig a valóságot tükröző dokumentumok?

Kapcsolódó

Az Úz-völgyi katonai temető története