PublicisztikaSzékelyföld

Messengeres-nagyapa

Simó Márton jegyzete

Olyan a világunk, hogy minden nap tanulunk valami újat. Ezt nem azért írom le, mert ritkán esik meg nálam az „okosodás”, hiszen egyáltalán nem meglepő az ilyesmi, hanem inkább azért, hogy érzékeltessem, milyen gyors változások történnek mostanság, s hogyan épülnek be a technika vívmányai az életünkbe. Korábban is tanultunk, folyamatosan fejlődtünk – azt mondták, vagy legalábbis azt gondoltuk, hogy ez így van rendjén –, ma azonban brutális a gyorsulás.

Ugye egyre jobb, egyre szélesebb, egyre komolyabban megépített utak, autópályák épülnek, amelyeken lerövidül az országhatárok, meg a repülőterek felé a távolság, s abban segítenek minket e korszerű közlekedési folyósók, hogy elhúzzunk innen, illetve arra valók még, hogy a logisztika jóvoltából ideérkezzék minden, ami nem itt jön létre, ami nem itt termett, de számunkra állítottak elő a gondos Európa túlsó felén. Ma már ejszen étlen halnánk saját berkeinkben, de szerencsére minden viszonylag olcsón beszerezhető, úgyhogy nem érdemes nyűgölni, hiszen itt a portéka a sarki boltban, ahová vackorért, vagy akár petrezselyemzöldért is érdemes átszaladni. Minek a kertbe, melynek egykor buja földjén „dudva, muhar”?! És ugye ott a medve is minden áldott éjjel, pedig villanypásztort telepítettünk ellene annyi pénzből, amennyi egy négytagú család egyhetes üdülésére elég amúgy, de megérte. Hogyne érte volna meg! Pillanatnyilag… Sajnos azonban, hogy tanulékony ez a mocsok vadállat, vagy annak emberezink által dédelgetett mutánsa, mert őkelme ügyesen megkerüli a hálózatot, s a szomszéd kertjén át, ahová nem húzták ki ezeket a vadelhárító drótokat, ügyesen bejön a mi területünkre, letördeli a szilvafák ágait, amelyekről alig tud idén párszemnyi gyümölcsöt összekarisztolni. Akár meg is rázhatná, de őkelme nem emberszabású főemlős, nem az, még akkor sem, ha képes kétlábra állni… Még nem. De lassan-lassan magához vadítja és lepusztítja a tájat, hiszen benne akar élni, és a satnya tulajdonosra, akinek nevére szól a telekkönyv sem itt, sem ott, sehol nincsen szükség, igazi Erdéllyé ciheresedik Bodzafordulótól a Királyhágóig, Zajkányig, Dombhátfürdőig, meg azon is túl, héthatárban a hely…

Hogy a dolgok mennyire összefüggenek e kies honban, ez abból is megállapítható, hogy amennyiben sok a kártékony vadállat, amely megkeseríti az életünket, akkor a korszerű utakon – elvégre az unió is támogat minket ebben – könnyen elhúzhatunk innét. Pontosabban elhúznak a lemenőink… Nem látni be a gyorsfogalmi utakról a völgyekbe. Nem látni a 21. század posztmodern és posztindusztriális idejében semmit a múltból, a falvakból, a letűnt életmódból. Az ósdi ragaszkodás nyomaiból. A felhagyott kultúrtájból. A látóhatár egyrészét kitakarják az óriásplakátok, amelyek autók beszerzésére biztatnak, telefonszámokat ábrázolnak, amelyeken hívhatók a reptéri transzferrel foglalkozó vállalkozások, vagy pedig olyan hirdetéseket lehet felfedezni rajtuk, amelyek arra biztatják a szemlélőt, hogy próbáljanak szerencsét a kaszinókban. Az a menő, ha könnyen, gyorsan, ha minimális erő- és tudásbefektetéssel szerezhetjük be a javakat, s az sem gond, ha a „forrásvidéktől” távolabb, csak jó legyen. Elvégre egyszeri és megismételhetetlen az élet. Élvezzük hát! Fő az, hogy jól teljen.

Ezt az ismerőst, akivel időnként szóba állok, elég ritkán látom. Tulajdonképpen nyugdíjas, talán amolyan korkedvezményes elő-nyugdíjban leledzik. Akár unokája is lehetne. Meg is kérdeztem a minap, mert tudom, hogy nemrég ment férjhez a leánya. – A fiad a nagyobb ugye?… – érdeklődtem. – Igen. Ők idestova tíz éve Svédországban élnek. Életvitel-szerűen, mert segítséget kaptak az államtól… Nem firtatnám, nem feszegetném a dolgot tovább, de mondja magától: – Messengeres-nagyapa vagyok! – újságolja. – Nézd meg! Két unoka van odaki – s mutatja a fotókat a telefonjában. Kislány és kisfiú. Kijött a lépés a fiataloknak… Aztán hozzáteszi, hogy a leányáék maradnak. – Elvégre itthon is meg lehet élni, ha az ember elkapja a hímit. Ügyes a vejem – újságolja büszkén.

Én büszke éppenséggel nem vagyok, csak elégedett, hogy lám: ismét tanultam valamit. Hogy mik vannak?! S mire jó a technika, meg a műszaki fejlettség!… Csak győzzük erővel, gyermekkel, s maradjunk ehelyt unokákkal. Ha tudunk. Ha merünk. Mert a honi létezéshez is kell némi bátorság.

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb