Sokat és gyakran lehetne írni arról, hogy a társ- vagy gazdanemzet, amellyel immár több mint egy évszázada élünk együtt – még akkor is, ha leszámítjuk azt az ötven hónapot, amelyet, mi, illetve mindannyian azok a honfitársak, akiknek elődei Észak-Erdélyben magyar fennhatóság alatt tartózkodtak 1940 és 1944 között – mit követ el annak érdekében, hogy minél fényesebb múltat kreáljon magának.
Tudvalevő, hogy anno kontinuitást álmodtak ide maguknak, hogy bejöjjön a legtetszetősebb variáció, a dák gyökér és a szent római kapocs, hogy bizonyíthassák fűnek-fának jelenlétüket és jussukat elsőbbség jogán a földhöz.
Traianus oszlopa egy emlékmű, amelyet Traianus római császár (57-117) diadalának szenteltek a dákok felett. Ez a legnagyobb emlékmű, amelyet akkoriban emeltek egy győzelem után. Az oszlopot Damaszkuszi Apollódorosz építész vezetésével építették a romai szenátus kérésére, és 113-ban készült el. Az oszlop külső felületén egy spirál alakú dombormű-sor látható, amely vizuális formában idézi fel a rómaiak és a dákok közötti háborúkat (101–102 és 105–106), amelyeket Traianus vívott Dacia meghódításáért. A domborművet – a római művészet egyik remekét – annak idején élénk színekkel festették. Kiterítve a dombormű majdnem 200 m hosszúságú lenne. Ábrázolt alakjait a perspektíva törvényeinek tiszteletben tartásával formálták, így a fent elhelyezett jelenetek az alatta elhelyezkedőkkel nézve egyenlő méretűeknek tűnnek.
Traianus császár 59 alkalommal bukkan fel a különböző jelenetekben. Decebal, a legyőzött dákok királya is több jelenetben képviselteti magát. Az egyiken a halálát ábrázolják, amint a király tőrrel készül a torkát átvágni. Ezt annak idején úgy tanították a romániai iskolákban, hogy „vesztét érezve, mivel nem akart a rómaiak fogságába kerülni, a király kardjába dőlt…” Az építtető, Traianus halála után hamvait az oszlop tövében helyezték el, amelyet ez alkalomból dák harcosok fegyvereivel és páncéljával díszítettek; felesége, Pompeia Plotina (68 k. – 122 k.) hamvait is ugyanide, aranydobozba zárva az oszlop tövébe temették. (Ma ezek az urnák már nem léteznek.)
Az oszlop belsejében egy csigalépcső található, amely felvezet a legfelső szintre. Magassága a talptól a szobor tetejéig: 38,4 m; átmérője: kb. 4 m; a csigalépcső fokai száma: 185, oldalt 43 nyílás van – nagyon kicsi ablakok – , amelyek megvilágítják a lépcsőt; az objektum teljes tömege: 1100 tonna; a 34 m magasságban elhelyezkedő felső tömb súlya 53,3 tonna. Az oszlop Traianus fórumán található, a római fórumtól északra: Via dei Fori Imperiali és Via IV Novembre 6, a Colosseum közelében; kedd-vasárnap 9:00 és 16:30 között látogatható, belépődíj: 6,20 euró.
Traianus oszlopán vannak olyan ábrázolások, amelyek még várják a kutatók magyarázatát; például az, amelyben a dák követek Traianus császárral fordító nélkül beszélnek. Volt olyan jelenet, amelyben Decebal öngyilkossága után két római katona pajzson mutatta be a fejét a foglyul ejtett dákoknak, ezt azonban vésőkkel törölték; az utólagos cenzúra oka és időpontja nem ismert.
Traianus oszlopa – képes tájékoztató
Nem igaz azonban a feltételezés, hogy a most itt többséget alkotó népesség vérszerinti, genetikai felmenőinek köze lenne ehhez a helyhez. Az sem számít, ha a régészet, meg úgy általában az elfogulatlan történettudomány – vonatkozzon az egyházi vagy világi dolgokra – egész más múltról beszél.
Olyan ez, mintha beválna a mi térfelünkön Torda sámán jóslata Boldizsár Miklós drámájában, Szörényi Levente és Bródy János által „átköltve”, amelyet Deák Bill Gyula fantasztikus tolmácsolásában ismerhettünk meg 1981-től errefelé, hiszen aztán a későbbiekben még mások is kiválóan énekelték a klasszikussá vált dalbetétet: „Mohácsnál győzni fogunk,/ Dózsa lesz György királyunk,/ Nagyhatalom századokon át.”
Csakhogy nekik, mármint a románoknak addig szajkózták a legendákat, Burebisztával, Decsebállal, Trajánnal, s a többivel, mígnem feltétel nélkül elhitték.
Azt mondják, hogy Nicolae Iorga (1871-1940), a jeles román történész, egyetemi tanár, politikus olyan kiváló memóriával rendelkezett, hogy képes volt olykor egy-egy többoldalas latin, francia vagy német nyelvű szöveget is pillanatok alatt megtanulni. Ha valamelyik könyvtárból vagy levéltárból nem kölcsönözhetett ki dokumentumokat, akkor tulajdonképpen a memóriájával „fényképezett”. Ám hiába írt mintegy ezer kötetet, tizenhétezer tudományos cikket – tanulmányt, esszét –, hiába ismerték el a tevékenységét kül-, meg belhoni díjakkal, az 1907 utáni tudományos tevékenysége igen komoly hiányosságokkal bír, azaz jószerével és finoman fogalmazva: gyakorlatilag megbízhatatlan. Ekkortól kezdődött politikusi karrierje, a következő évtizedekben parlamenti képviselő, miniszter, miniszterelnök is volt, mígnem az egyik politikai ellenfél, a fasiszta Vasgárda – mások szerint a szovjet NKVD, a KGB jogelődje – biztatására meg nem gyilkolták. Ez egyébként egy sötét pillanat volt Románia történetében, hiszen 1940 őszén, a nagy területvesztés után történt a végzetes merénylet, egy olyan időszakban, amikor dacára a kitartó nemzetépítésnek, a szövetséges, az akkori „Nagy Testvér”, a hitleri Németország vezetésével felálló bizottság másképp határozott, salamoni döntéssel csitította a részben jogos magyar területi követeléseket.
Tudását és intelligenciáját a nemzet- és múltépítés szolgálatába állította. Az igencsak erős görög gyökerekkel rendelkező, a kései narodnyik, Iorga úgy tekintett a múltra, mint végtelenített nyersanyagra, amelyből meríteni lehet és képlékenyen formálható mindaz, ami aztán behelyezhető a nép tudatába, és ily módon szépen alakítható általa a nemzeti emlékezet. Saját korából vetítette vissza a vélt történeteket, amelyeket kellemes színekkel formált az optikája.
Ez a fajta tisztességtelenség később átörökítődött a létezett szocializmus korába, onnan meg ide, a posztmodern világba, ebbe az újpolgári demokráciába, amely része a nagy páneurópai szélhámnak.
Megette a fene az egészet, mert immár több mint három évtizede zajlik a további árokásás és a kollektív történelemszemlélet torzítása. A köznép nehezen tanul, s nehezen is felejt. Már megint. És ismét. Iorga felületesen ír a székelyekről, útiélményei alapján von le olykor konklúziókat, amelyeket követői aztán úgy kezelnek, mint Mózes a kőtáblákat
Hiába vannak józanul gondolkodó és korrekt értelmiségiek a románok soraiban – még transzilvanisták is! –, hiába érvelnek, s kínálják fel a lehetséges értelmezéseket, hangjuk, felszólamlásuk mit sem ér. A hivatalos, mondjuk azt, hogy a kincstári szemlélet nem változott, s a tudomány fellegvárai, miként a Román Tudományos Akadémia is, jottányit sem enged a bigottságból.
A megélhetési tudósok foggal-körömmel ragaszkodnak a berögződött álláspontokhoz. Változtatni nem egyszerű. A szélsőségek pedig kedvelik ezt az állapotot és tobzódnak a nemzeti gőgtől. Mert a honfiúi és honfileányi kebleket magas hőfokra fűti vélt való. Bár tudható, hogy az épített történelem olyan, mint a kártyavár. Ideje lenne tudomásul venni. Megelőlegezendő a nagy pofára-eséseket. Megelőzendő azt, hogy az emberi korlátoltság vektorai odalökjenek minket ismét a mókuskerékbe, amelyben csak annyit mondhatunk kínunkban, hogy „a történelem ismétli önmagát…”
