Látod, milyen kevesen maradtunk, de itt vagyunk. Ez már nem játék, nem tréfa, halálosan komoly A színpadon könnyű volt megszólalni, most azonban nehéz. Nehéz, mert az ember nem tud igazán búcsút venni attól, akivel együtt nevetett, együtt játszott, és akitől annyit tanult az életről – meg arról is, hogy a színház mindig az emberség próbája.
Emlékszel, amikor mondtuk a kabaréban az „apróhirdetéseket” egyszer felolvastad a saját gyászjelentésedet – a megszokott bokorferis humoroddal: „Szívünk mély fájdalmával tudatjuk, hogy a mindenki által annyira szeretett drága jó férj, apa, hitvestárs, hálótárs, ágyastárs, vetélytárs, apatárs, após, nagyapa, dédapa, üknagyapa, szomszéd és jó barát, Népszínházunk büszkesége, szép asszonyok szeme fénye, id. Bokor Ferenc életének 101. évében,
hosszas, de rettenetes türelemmel viselt nehéz betegség után kilehelte az alkoholtól és nikotintól duzzadó nemes lelkét.”
Huszonkét évet tévedtél, Feri.
A közönség könnyezve nevetett – mert értették, hogy a humor mögött mindig ott bujkált benned valami mélyebb emberi bölcsesség.
Ingyen, szeretetből játszottunk akkoriban. Jéghideg termekben, irhabundás közönség előtt, de a lelkesedés mindig forrón égett bennünk.
Amikor a Székelyudvarhelyi Népszínházhoz kerültem, akkor ismertelek meg igazán és kötöttünk barátságot, azonnal éreztem, hogy benned van valami különleges. Úgy köszöntem neked: „Jó estét”, te pedig kinyújtottad a kezed és azt mondtad: „Szevasz, Isten hozott! Tegezz nyugodtan, sőt, el is várom!”
Addig csak a színpadon láttalak – a művészt –, de attól a naptól kezdve ismertem meg az embert is. A Muskotályban te voltál az egyik családfő, én a súgólyukban muzsikáltam. Alig vártam, hogy megszólaljatok Vilmával, mert tudtam, hogy megint valami felejthetetlen fog történni. Te mindig tudtál valami mást kreálni, nem volt két egyforma előadásod.
Évente négy-öt bemutató, év végi kabaré, délelőtt munka a bútorgyárban, délután próba, hétvégén kiszállás.
Hajnali háromkor érkeztünk haza a harmincéves, kiszuperált ONT-busszal, reggel hatra pedig már munkába indultunk… De te mindig mosolyogtál. Azt mondtad: „Az élet akkor szép, ha játéknak vesszük.”
Aztán eljött az idő, amikor minden megváltozott. A pénz lett az úr, a lelkesedés helyét átvette a számítás. De te maradtál ugyanaz az ember: becsületes, hűséges, szolgálatkész lokálpatrióta. Nemcsak színész voltál, hanem a város lelkiismerete is. Jártad a temetőket, kerested az elfeledett sírokat, figyelted a város lüktetését, ha kellett csángó gyermeket vittél magatokhoz vakációra és mindig azt mondtad: „Ne bontsanak, inkább építsenek!”
Harmincnyolc évet dolgoztál a bútorgyárban, huszonöt éven át voltál a Népszínház tagja. Első fellépésed Svejk a derék katonában volt, 1968-ban. Aztán jött A jött egy lány, és még megannyi emlékezetes szerep, most nem sorolom. Bejártuk együtt Hargita, Kovászna, és Maros megyét – keresztül-kasul. Erdély nagy és kis városaiba.. Nem volt olyan kulturális rendezvény a városban, ahol ne találkoztunk volna.
Igazi lokálpatriótaként éltél.
Szeretted ezt a várost, és a város is szeretett téged. 2001-ben kaptál egy szerény elismerő díszoklevelet, s annyi, nem törték össze magukat.
És most, amikor el kellene búcsúzni, érzem, hogy a szavak elfogynak. Marad a csend, és a taps, ami most már nem a függöny után szól, hanem az ég felé.
Hadd szóljon helyettem a költő. Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című verséből idézek:
„Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: ‘Hol volt…’,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: ‘Nem volt…’
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.”
Most megtapsolunk utoljára, Feri.
A függöny legördül, de a te nevetésed, a szavaid és az emberséged itt maradnak velünk.
Székelyudvarhely, 2025. október 14.
