Néhány hete terjedt el a hír, hogy Székelyudvarhely megyei jogú város tanácsa elfogadta Arros Orsolya képviselő javaslatát, kiváló elképzelésnek tartották a városatyák, hogy Kányádi Sándor (1929-2018) Kossuth-díjas költőről nevezzék el az idén 75 éves Városi Könyvtárat.
Az október 2-án, péntek délután 5 órától kezdődő ünnepséget – tekintettel a megfelelő időjárásra – a szabadban tartották, a Kőkereszt-tér könyvtár előtti részén, hiszen várható volt, hogy népes közönség lesz jelen. Meghívták a költő leszármazottait és rokonait, a nagygalambfalviakat, illetve Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa munkatársait, országos és megyei vezetőket, illetve olyan könyvtárosokat, akikkel az intézmény munkatársai más városokban és külföldön kapcsolatba kerültek. Nyilvánvaló, hogy a városban és a környéken is sok tisztelője van a jeles költőnek, akinek versein generációk nőttek fel. Szépen összegyűltek a népek.
Az elhangzott beszédek mindegyike olyan volt, hogy személyes érintettséget is tartalmazott. Kányádi Sándor évtizedekig a Kolozsváron megjelenő Napsugár című gyermeklap szerkesztőjeként dolgozott. Nemzedék- és szerzőtársaival együtt – akik hasonlóképpen neves és közkedvelt írók-költők voltak, Bajor Andor (1927-1991), Lászlóffy Aladár (1937-2009), Szabó Gyula (1930-2004), Szilágyi István (1938-2024), Bálint Tibor (1932-2002) – már a múlt század hatvanas éveitől mindannyiunk közeli ismerőse.
Kányádit „készen kaptuk és tovább is adtuk”. Olyan alkotó volt, aki élete utolsó szakaszáig folyamatosan tartotta a kapcsolatot olvasóival. Talán nincsen a Kárpát-medencének olyan szeglete, ahová legalább egyszer ne hívták volna író-olvasó találkozóra. És nem csupán a Kárpát-medencében, hanem Nyugat-Európa különböző országaiban Dél- és Észak-Amerika országiaban is többször megfordult, szívesen hívták-várták a magyar verset, az anyanyelvet ismerő és szerető emberek.
Nem bocsátkozott bővebb részletekbe a történész, éppen csak felvázolta a témát. A Székelytámadt-várral kezdte, hiszen ott egykor barátok éltek, minden bizonnyal a kolostorban bukkanhattak fel az első könyvek, ott vált szokássá az olvasás. Aztán a református és a katolikus kollégiumok, majd a kaszinók fogadták be, alapították a tékákat. A 19. század második felében gyűjtött közösségi könyvtárak állománya részben, azok leltára viszont egészben fennmaradt… Egy hamarosan megjelenő udvarhelyi könytártörténet tanulmánykötetből lehet majd megtudni a további részleteket, hiszen lesz még olyan ünnepség idén, amikor azt bemutatják.
Az intézményesített közösségi könyvtár idén tartja fennállásának 75. éves évfordulóját. Akkor rajoni könyvtárként üzemelt, nemcsak a város, hanem mintegy száz udvarhelyszéki település könyvárosának munkáját és olvasási kultúráját segítette.
Amikor tizenvalahány évvel ezelőtt Szőcs Endre az intézmény élére érkezett, arra gondolt, hogy az „igazgatás azt jelenti, hogy üldögélni kell egy kényelmes székben, s adminisztrálni kell a dolgokat.” Ez azonban nem így van. A könyvtár él, s ma nem csupán az a feladata, hogy őrizze és raktározza a könyveket. „Olyan munkatársi gárdája van, amely dinamizmussal válaszol a kor kihívásaira, A Városi Könyvtárnak, most már a Székelyudvarhelyi Kányádi Sándor Városi Könyvtárnak (!) számos párhuzamosan működő programja, funkciója van, és rengeteg látogatója minden korosztályból.
A könyvtár névtáblája világít, fényreklámként képzelték el, de a késő délután napsütésében ekkor nem érvényesült. Vissza kell menni az esti órákban, hogy láthassuk. Ettől tova felé azonban tudjuk, hogy ott van. Ha felnézünk, akkor azok bennünk is világítanak. És a fal mögött ott a könyvtár, amelyet nekünk kell használnunk, kitöltenünk élettel, s mindennel, ami általunk az olvasáshoz kapcsolható.
A szerző felvételei
Kapcsolódó:
Kányádi Sándor nevét veszi fel a Városi Könyvtár
Névadó ünnepségre készül a könyvtár
Bánja-e a székely? (29.3.) – „Innen csak indulni lehet, / s aki indul…”
