Mit mondjak? Nem nagy dolog. Mindennapi esemény. Tavaly megúsztuk. Az idén azonban nem, az augusztus 8/9-i éjszakán berontott a kertünkbe. Nem láttam őkelmét, csak két tekercs szart, amit elhullatott, és az összetördelt kukoricaszárakat, a szétmarcangolt, alig tejes csöveket. Az állam védett medvéje, a 16753-as azonosítójú egyed, valami satnya példány lehetett, amelynek már régen az örök vadászmezőkön lenne a helye, mert genetikai selejt, mutáns, gyenge és félig-háziasított, „humanizált” példány.
Öten voltak testvérek az egykékhez optimizált alomban. A medvemama nem volt képes felnevelni, hiszen általában két, esetleg négy működő csecse van, s azokból az erősebb bocsok szopnak. Már az is komoly eredmény, ha kettő megél közülük. A természetes kiválasztódás folyamatában a nagyobbak az „emlőrend” során félrelökik a kicsiket, s azoknak annyi… Így eléggé el nem ítélhető módon az állam vette kezelésbe. Két éven át történő nevelése 5300 euróba került – áfa-nélkül – , további ellátása majdnem ötezer volt, pontosan 4950 eurót költöttek a visszavadítására. Amikor már háromévesre cseperedett akkora bűnlajstroma volt, hogy csak; tíz alkalommal kábították el és szállították másik megyébe, de mindig szépen visszagyalogolt három-négy nap alatt a szülőföldjére. Nem sikerült a visszavadítása. Itt kíván élni, ahol megszokta a potyát.
Mivel a mezőkön nem termelnünk vidékünkön semmit az istenadta füvön kívül, azt tartja ez a 16753-as, hogy belterületen aztán jár neki minden. Medve-ésszel úgy gondolja, hogy számára ültettük a kerti növényeket, a gyümölcsfák is arra valók, hogy éretlenül egye le róla a termést és lehetőleg törögesse le mindenikről az ágakat. Mert egyszer él a medve is. Habzsolni, nem törődni a holnappal – ez a medve csökött észjárása, és erre biztatja őt az ösztöne is.
Mi észlények és kerttulajdonosok alig tehetünk ellenük valamit
A túlmedvésített hely immár ilyen, ebben az esztendőben is marad az optimálist legalább százszor meghaladó egyedszám. Állítólag 800-at szerettek volna eltakarítani a medve-sújtotta megyékből, de még nem sikerült törvényt hozni és iktatni rá. Én mutatóba nem hagynék meg 100-120 darab medvénél többet országos szinten, s azt tenném, hogy csak az állomány legjavát, a trófeaértékeket, a genetikailag biztos populációt. Időnként vérfrissítésnek behoznék egy-egy hatalmas hímet, de importálnék kifejlett nőstényeket, Finnországból, Norvégiából, a svédektől vagy az oroszoktól, hogy vegyüljenek a magyar, székely és román hátterű ursus arctos maradékával, Ennyien fent a havasokban, a meghagyott ősvadon-töredékekben vígan eléldegélhetnének, anélkül, hogy olcsó és ingyen emberközeli táplálékra vágynának.
Álmodik a nyomor – mondhatnám. Meg azt is, hogy a méreg íratja ezeket a sorokat velem…
A mintegy árnyi kukoricatáblát vasárnap délelőtt felszámoltuk. Az ép és ehető csöveket leszedtük. Főtt kukoricán élünk pár napig. A maradékot lefagyasztjuk. Fél siker ilyen szempontból ez az esztendő. Annyit szerettünk volna még, hogy legyen egy kevés puliszkalisztünk ezen a kicsi területen, meg pár kupa kakasnak való. Popkorn, ahogy újabban mondják. Böjtös napokon pattogtattuk volna. A projektünk azonban nem sikerült.
A 16753-ast ezennel feljelentjük!
A helyi tanácsnál. A megyénél. Bukarestben. Az RMDSZ-nél. A TISZA-kormánynál. A Fidesznél. Brüsszelben. Strassbourgban. A NATO-nál. Valamint az ENSZ-nél is. Szólunk az ukránoknak, hogy vigyenek belőlük. Az oroszoknak is. Hátha történik valami… És várunk.
Ez a minimalista villanypásztor, ami van nálunk a kert fölött, nem ér semmit. Eképzelhető, hogy jövöre körben – vagy 400 méter hosszúságban – zártszelvényből készült, kétméteres oszlopokat helyezünk ki, vadrácsot hegesztünk rá, felül, és alul, középen, a tetejére – több sorban – vezetőszálas szalagokat fűzünk, s arra éjszakánként 15 Joule-os elrettentő energiájú áramot vezetünk. Ez a maximum. Nem döglik meg tőle a medve sem, de állítólag megemlegeti, s nem jön többet erre…
Vagy pedig mérgelődjünk fel?
Költözzünk vissza a városba? A külföldi tulajdonú kereskedelmi láncoktól vásároljunk?… Ha tudunk, menjünk ki Dániába, Angliába, ahová lehet, s álljunk be a „brazil gépsorba”. Ha kellünk… Mert odakint állítólag annyi pénzt keresünk, mint a fene. Itthon aztán mindent megveszünk. Minden nyugati tápot és műkaját. Az összes plazmát. Samsungot. És dzsipet is. Azzal megyünk a Kamuflandba, s jól megrakjuk a csomagteret mindennel, mi szem-szájnak ingere. És hagyjuk ezt a helyet… Mert minek?!… Nem érdemes kínlódni. S még itt a méreg a sok ocsmány medve miatt.
Mondja már meg nekem valaki, hogy mibe kerül az ilyen mindentudó kerítés?
Inkább azt lenne jó felállítani. Mégiscsak. De mi lesz akkor, ha a medvéket jövőre eltakarítja innen a rendszer? Akkor potyára dolgoztunk és költöttünk védelemre?… Van-e olyan program a nagyon okos és tehetős unióban, hogy medve-ellenes kerítésre írjon ki utófinanszírozási programot?… Vagy gondolt-e arra, hogy drónokkal is elszállíttathatná külföldre a satnya, kertjáró medvéket. Mondjuk, lenne 40-50 kilométer széles „senkiföldje – az orosz-ukrán határ hosszán, ahol jól elférnének.
Olyanformán lenne helyes medvék kapcsán cselekedni, hogy mindenkinek jó legyen. Hogy éljen túl az ember valahogy, itt, a Hargita tövében, ahol lenni nekünk is annyira jó, gyönyörködhetünk a szépen művelt kertben, ahová visszahúzza szívük mind azt a sok hitvány medvét.
Az aktuális eseményhez kapcsolódó fotókat a szerző készítette
