A demokrácia megjelenésével Kelet- és Közép-Európában egy olyan nagy irodalomnak kellett volna megszületnie, amelyhez távlatát tekintve Dosztojevszkij vagy Tolsztoj lehetne méltó. Hiszen a XX. század megrázó és nagy történeti katartikus tragédiái az utolsó nyolcvan-kilencven évben itt fejlődtek ki…
Egy nagy irodalom minden előfeltétele, nyersanyaga úgy rejtőzik mélyen alattunk, mint arab sejkek lába alatt az olaj, és ahelyett, hogy roppant izgalommal és odaadással ezt tárnánk fel, hagyjuk magunkat kisemmizni és félretaszigálni.
Mi okozhatott ekkora zavart és bénaságot bennünk? Szinte mindannyian emlékezünk rá, hogy mi közép-európai ellenzékiek voltunk, csehekkel, lengyelekkel, szlovénekkel együtt. Nem csupán a magunk politikai és szellemi függetlenedésünkért vállaltuk a kockázatot, de becsvágyunk rejtettebb zugaiban olyan elképzelés is meghúzódott, hogy az elkényelmesedett Nyugat-Európát mi fogjuk majd rákaparni barbárabb igazságokra és létértelmezésekre.
A demokrácia megjelenésével nemcsak az efféle ábrándjaink estek szét, hanem mi is. Évtizedeken át készültünk rá lélekben, hogy majd egyszer eljön a demokrácia, de sose gondoltuk azt, hogy valójában egy absztrakciót várunk, hiszen annyi demokrácia van, ahány ország, ahány külön sorsú nép. A demokrácia az első pillanatoktól kezdve nálunk szembe került az irodalom belső törvényeivel és hagyományaival. Irodalom és társadalom feszült viszonyát a demokrácia megváltoztatta. Leginkább azzal, hogy a nagy és gyötrelmes kérdések megoldására sokkal tetszetősebb ajánlattal jelentkezett. A négyévenkénti szavazás ígéretével. A lélek forradalma helyett a szavazófülkék forradalmára hivatkozott.
Ha a magyar irodalom századokon át nem vállalt volna olyan történelmi és politikai feladatokat, mint amilyeneket kényszerűségből vállalt, sose zuhan bele a demokrácia csapdájába. Már csak azért sem, mert mindenik megmaradt volna a saját külön pályáján, nem próbál összevegyülni a másikkal. Tíz év után világosan látjuk, hogy ez a vegyülés lehetetlen. Az irodalom nem élhet meg a nagyság szándéka és a hajlíthatatlanság feltételei nélkül: ábrázolhatja, de nem fogadhatja el az alkukat. A demokrácia viszont a kompromisszumokra épít. A kérelem az volt, hogy ne az írók politizáljanak, hanem a pártok, maga a parlament. Egy évtizede tapasztaljuk, hogy ez az elv legalábbis olyan absztrakt igény, mint amilyen absztrakt tünemény volt szemünkben a demokrácia. Tudniillik az írótól nemcsak azt követeljük, hogy írjon, hanem azt is, hogy fontosat írjon és igazat. A politikusra is ki kellene terjeszteni e szigorú számonkérést…
Hol hallgat a magyarul írók zöme? Kiharcolt magának száz vagy százhúsz folyóiratot, hogy mind a százban hallgasson, vagy legfeljebb dörmöghessen? Ne politizáljon az író? Illyés válasza röviden így hangzik: „Sajnos, kell politizálnunk, a legnehezebb, a legveszélyesebb módon, hibátlan műveinkkel”. Persze, amikor ezt a mondatot leírta Illyés, volt irodalmi élet, amely sokat segített az íróknak az alkotásban. Most az irodalmi élet kevésbé sugalmazó. Néha úgy látom, mintha a parlamentben zajló életet utánozná, legalább annyi gyűlölettel és idegenséggel.
Részlet Csoóri Sándor (1930-2016) költő, író 2001. szeptember 1-jén, Magyarózdon elhangzott esszéjéből.
Bölöni Domokos közlése nyomán
