Nagyböjt utolsó péntekén kezdtem megfogalmazni ez a levelet. Ezt a napot régen fekete péntekként emlegették, mintegy utolsó nekirugaszkodás a húsvéti szent három napnak. A családi eseményekről majd Újévkor írok. A világ történéseiről, Európa zavaros jelenéről és bizonytalan jövőjéről nem érdemes most szólni. Egyrészt nincs biztos ismeretünk, másrészt fontosabb mélyebbre ásni, s az ünnep lényegét keresni.
Jelenti magát Jézus háromszor esztendőben / Jézus magát úgy jelentgeti már / Először jelenti Nagykarácsony napján / Jézus magát úgy jelentgeti már / Másodszor jelenti hangos húsvét napján / Jézus magát úgy jelentgeti már / Harmadszor jelenti piros pünkösd napján / Jézus magát úgy jelentgeti már.
A három főünnep közül kétségtelenül a húsvét a leginkább jelentős. A legmélyebb gyász, a legnagyobb fájdalom és mégis a túláradó öröm ünnepe. Nem tereli el figyelmünket a bevásárlásra ösztönző harsogó és agresszív reklám. A hagyományos húsvéti ételek elkészítése közben talán jut időnk és figyelmünk az ünnepeltre is. A szenvedőre, a megváltóra, a feltámadottra.
Lehet, hogy tévedek, de úgy vélem, az ünnepi gondolatok között háttérbe szorult egy nagyon fontos teendő: a hálaadás. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt.” – Az örök élet boldogsága vár ránk, s ezt a megváltás tette lehetővé. Van tehát miért hálát adni.
Jézus mondta: nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja másokért. Ő ezt megtette. Mi vajon adunk-e egy kis morzsát legalább a magunkéból? Ez a második húsvéti gondolat a hálaadás mellett: csatlakozni Jézus szenvedéséhez. Nem mesterséges önsanyargatással, de azzal igen, hogy zokszó nélkül elfogadjam, ami rám méretett, bánatot, betegséget.
Azt a kegyelmet kérem magamnak és mindannyitoknak, hogy az idei húsvét legyen a
hálaadás ünnepe és az örökélet reményében vállalt szenvedésé. Hogy mi is feltámadjunk, ha
eljön az idő.
Áldott húsvétot:
