Mostanában aggódom. Nem az Uniót féltem, hanem magát az öreg kontiensünket, amely a hazánk. Illetve az lehetne, valóban, amennyiben hozzá méltó módon tudnánk benne élni, s képesek lennénk felnőni ahhoz a feladathoz, amely a megtartást és a tágabban értelmezett pátriánk „belakását” jelenti. Be kell tölteni, élni kell benne, de úgy, hogy megmaradjon az utánunk következők számára. Átadhatónak kell lennie. Nem valami mást, valami izét, nem egy katyvaszt, hanem az igazit.
Elkeserít azonban, hogy egyre kisebb az esélyünk, s hol vannak (?), hová tűntek el azok a tálentumok, amelyek összetartanák az európai építményt, (?) mára majdnem mind elvesztek. Illetve úgy elástuk/ elhánytuk őket magunktól, hogy nincs az a fémkereső detektor, amely fellelhetné. Létezőkként amatőrök vagyunk. De régészekként is. A jelenhez sem értünk igazán, s a múlt feltárására is immár képtelenek vagyunk… Nem tanultunk semmi! Hogyan építhetünk így ide jövőt?… Miféle köveket helyezhetünk el az idő örök medrében, hogy azokra az utódok ráálhassanak, lépkedhessenek tovább-tovább, amikor a túlpart felé igyekeznének át a gázlón?…
Van-e túlpart egyáltalán? Vagy az csak egyfajta vágy csupán? Képzelet szüleménye lenne?…
Tulajdonképpen nem is kellene átjutni, csak vágyni érdemes az áthaladást. Hiszen nem a nagy révbeérkezések, nem a megnyugvással járó átkelések tették értékessé a múltat, s adtak, adnak követendő mintát, hanem csak maga a szándék. Az kell. És amennyiben van, akkor majdnem minden van.
A 61. Müncheni Biztonsági Konferencia idézte fel bennem az ide kapcsolódó ismereteket
Nyilvánvaló, hogy az évek során felhalmozott tudás mélyen lappang az emberben, s ha nincs élmény, amely előhozná, akkor „eszünkbe sem jutnak” bizonyos dolgok…
Mi is történt tulajdonképpen az első müncheni tanácskozáson 1938. szeptember 29-én, amikor még nem is számolták, csak „rendezkedtek”?
Néhány akkor (még vagy épp) nagyhatalomnak számító ország: az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és a „birodalmi” Németország megállapodott Csehszlovákia feláldozásán. Feldarabolták az alig húsz évvel korábban gründolt kisantant országot, az egykori Osztrák-Magyar Monarchia részét, amely egyben kettő volt, de jelentős szudétanémet kisebbséggel. Csehországot a Harmadik Birodalom bekebelezte, maradt egy minimalizált Szlovákia – gyakorlatilag akkora, amekkorának normális körülmények közt lennie kell; Magyarország a Felvidéket és Kárpátalját kapta, egy viszonylag kis területű vidék – Teschen és környéke – pedig Lengyelországé lett. És a nagy erőfeszítést követően Chamberlain – a britek miniszterelnök – azt mondta hazatértekor, hogy Nagy-Britannia és Németország soha többé nem indít háborút egymás ellen. Mai értelmezés szerint, akik tudjuk, hogy aztán mi következett, ezt a pillanatot Európa történetének egy tragikomikus fordulópontjának tekintjük, amikor a politikum – legalábbis a brit, meg a haladó demokrációkat képviselő másik miniszterelnök, Édouard Daladier – gyakorlatilag a „brit-francia kapitulációt” írta alá. Sejthették, hogy mit akar az igencsak agresszív és terjeszkedő Németország? Vagy sem? Vagy a legrosszabbra gondolni sem mertek?… Sejthették. És a legrosszabb hamarosan bekövetkezett.
Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot. Úgymond lerohanta, hiszen kezében volt a pár nappal korábban aláírt német-szovjet megnemtámadási szerződés és október 6-án a németek kezet foghattak szövetségesükkel az új német-szovjet határon. Ez a barátság sem volt tartós, hiszen 1941. június 22-én Adolf Hitler hadserege már a Szovjetunió ellen indít hadjáratot – a Barbarossa-terv –, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy megsemmisítse a szovjet-orosz államot és kitolja a „keleti német életteret” az Urál vonaláig. Ez lesz aztán az a háborúskodás, amelybe be kell kapcsolódniuk a megmaradt szövetségeseknek: az olaszoknak, a románoknak, a magyaroknak, a finneknek, a szlovákoknak – holott ezek egyike-másika ki nem állhatja a kényszerű új fegyverbarátságot, a magyarok történetesen a szlovákokat és a románokat tekintik ellenségnek, de ott vannak a megszerzett területek, amelíyekért kell kiállni. Nyilvánvaló, hogy a románok és a szlovákok is azt remélik ebben a sodródásban, hogy majd kapnak vissza területeket és néptöredékeket… Ugyanekkor Franciaország már nem is létezik, hiszen 1940. május 10-én lerohanták, és június 17-én Pétain marshall fegyverszünetet kért, amelyet 22-én alá is írtak. A nagy francia mintaállama Európának félig elfoglaltan, félig csatlós-létben…
És akkor a következő áttekintendő fejezet az 1963-tól kezdődő Müncheni Biztonsági Konferenciák sora 2024. Aztán a 2025-ös kerül sora.
Simó Márton
