Ez a könyv egy többévtizedes, kutatómunkával és művészetpártolással eltöltött tevékenység eredménye. Amikor Demeter Ervin (1954) és felesége, Kulcsár Edit 1988-ban létrehozták az Erdély Művészetéért Alapítványt, majd a Vármegye Galériát, arra törekedtek, hogy bemutassák az elszakított nemzetrész művészetét. A sikersorozat már a Kodály köröndi épületben kialakított első kiállítási térben kezdődött, aztán a Vármegye utcában folytatódott (1991), egy hajdani légoltalmi pincében, s nem csupán képzőművészek, hanem olyan – jobboldalinak tartott, „népi” és részben mellőzött – személyiségeknek biztosított találkozási lehetőséget, akik nem tartoztak a fősodorhoz, nem voltak „divatban”.
A rendszerváltozás körüli és utáni időszakban felerősödött az odaterelődő figyelem, hiszen a határokon kívül dolgozó alkotók méltó és rangos helyen állíthattak ki, hozzájárulva, beépülve az összmagyar kultúra szövetébe. Ennek egyik katalizátora épp az Erdély Művészetéért Alapítvány és annak holdudvara volt. Népes közönség, a sajtó széles nyilvánossága előtt zajlottak ezek a rangos események. Magam is több alkalommal megfordultam az itt szervezett eseményeken. Annak idején – a változást követő hőskorban így írt a galériáról Beke György (1927-2007): „A Vármegye Galéria jó szövetségest választott küldetése teljesítéséhez: a képzőművészetet, amely a lelkekre hat, ezért soha megunni nem lehet. Ide mindig sokan jönnek. Néha be sem férnek a pinceterembe. Mert itt Erdély ég és éget a lelkekben. Kiolthatatlanul.”
A galéria tulajdonosai kiemelten figyeltek arra, hogy a képzőművészeket különösen megtiszteljék azzal, hogy 50, 60, 65, 70, 75… éves korukban biztosítsanak számukra kiállítóteret. Történetesen Páll Lajos 1998-as és 2008-as tárlatnyitóján lehettem jelen, aztán Maszelka János (1929-2003) kiállítására emlékszem 1994-ből, majd 2014-ből, amelyet végül a közkedvelt Maszi bácsi már nem érhetett meg; a Plugor Sándor (1940-1999) kiállítása volt szép élmény (talán 1995-ben), a Simon Endre (1936-2022) 70 éves kora tiszteletére létrejött kiállítást is megtekinthettem 2006-ban… Aztán ha időm engedte, amikor Budapesten éltem – illetve utána is, ha arra jártam –, szívesen látogattam a galériát. Általam személyesen ismert, de idősebb, jóval fiatalabb erdélyiek munkái is érdekeltek, tudtam, hogy ott egy „gyűjtőhely”, „felvonulási terep” található. Egy időben itt-ott még kiállításmegnyitókhoz írtam szövegeket, különböző kiadványoknak írtam is képzőművészekről, de ez a fajta tevékenységem az évek során háttérbe szorult, kimaradt, ami nem jelenti azt, hogy „műélvezőként” ne lennék ma is tárlatlátogató.
Jó érzés volt ott lenni a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében – ahol hosszú ideig épp Maszelka János volt a szervező –, megannyi rangos esemény helyszínén, Demeter Ervin társaságában, akivel Lőrincz Ildikó művészettörténész beszélgetett, a falakon pedig Karácsony Ernő (1969-2015) emlékkiállítását, az alkotó talán legjobb és legemlékezetesebb munkáit láthattuk.
Demeter Ervin elmondta, hogy miután véget ért politikusi és közhivatalnoki státusza – egyébként még két évet ráhúzott a nyugdíkorhatárt követően – több energiája jutott arra, hogy bemutassa az 1920 utáni erdélyi képzőművészeti felhozatalt. A munka részben a világháló nyilvánossága előtt zajlott, egyéni blogján megemlékezett az elhunyt alkotókról születési vagy elhalálozási évfordulójukon, köszöntötte az élőket, és gyűjtötte a további információkat, hogy mindenkiről/ mindenkitől hiteles és jogtiszta portrékat, reprodukciókat szerezzen a tervezett kötethez.
Az volt az eredeti elképzelés, hogy kinek-kinek egy oldal jut, Kós Károlynak kettő, de ez érthető, hiszen képzőművészként is jelentős a hozzájrulása az erdélyi magyarság önszerveződéséhez és kulturájához – egy önarckép vagy jó minőségű fotó, rövid életrajzi ismertető és méltatás, az oldalak alján pedig reprodukció két alkotásról. A legtöbb esetben ez sikerült, maradt azonban néhány képzőművész, akiről nem sikerült mindezt összegyűjtenie. A 457-ből 7 alkotónál nem tudta teljesíteni a felállított standardot, de munkásságukat mindenképp megemlítendőnek tartotta. A reprezentatív „merítés” egy 600 főnél népesebb tág csoportból történt, minden képzőművészeti ágból, így festő, grafikus, szobrász, textiles, ötvös egyaránt található a monumentális kötetben. Alapkritérium volt, hogy olyan művészek kerüljenek be, akik Erdélyben születtek, itt végezték iskoláik egy részét, itt alakult ki, ide kötődik a stílusuk. Az 1920 és 1980 között indult pályák ezek, de a spektrum tovább bővíthető, akár 1900-tól is lehetne indulni, el egészen – például azokig, akik az ezredforduló évével bezárólag jelentkeztek a nagyközönség előtt.
Nagy szerencse, nagy öröm, igazi pozitívum, hogy folyamatos a „beérkezés”, napjainkban is sokan kerülnek be a köztudatba, válnak ismertté határon belül és kívül egyaránt.
Nem lezárt vagy befejezett munkáról van szó. Demeter Ervin folytatja. Lelki szemei előtt a bővített kiadás is megjelenik. Más kérdés, hogy mikor sikerül támogatókat szereznie, hiszen az ilyen kötetek hosszas előkészítést, nagyon igényes kivitelezést követelnek. Nagy értéke az erdélyi magyarságnak a képzőművészet, nem létezik a világon még egy olyan – alig egymilliós közösség – amely egy másik államba beékelődötten ilyen erővel lenne képes megmutatkozni. Van ide kapcsolódó román nyelvű szakirodalma – egyre komolyabb – , de eljött az ideje annak, hogy angolul és más világnyelveken is közreadjuk ezeket az információkat.
Az Erdélyiség – egy elszakított nemzetrész művészete című kötetet az EXIT Kiadó jelentette meg 2024-ben (23 x 30 cm, színes, keménytáblás, 472 oldal, bolti ára 250 lej). A szerző február 12–18. között tartott kötetbemutató körutat, amelynek utolsó állomása most Marosvásárhely. Ez a program egyben arra is szolgál, hogy átadja a számozott tiszteletpéldányokat a művészeknek és az őt támogató magánszemélyeknek, illetve intézményeknek. Mert Demeter Ervin igénybe vette erdélyi múzeumok és művészettörténészek, gyűjtők, újságírók segítségét is az adatgyűjtés során. Többen készséggel segítették Székelyudvarhelyről a munkáját – a teljesség igény nélkül írom: Balázs Attila fotográfus, Miklós Zoltán múzeumigazgató, Lázár Imre vállalkozó, műgyűjtő, illetve Marosi Tamás műgyűjtő, aki egyebek mellett épp a most még megtekinthető Karácsony Ernő-emlékkiállításnak is a kurátora.
A VármegyE-Galéria napjainkban Budapest V. kerületében, a központi fekvésű Falk Miksa utcában működik – térkép – , kiemelt fontosságú más kiállítóterek, restaurátorműhelyek és aukciósházak szomszédságában, közel a Parlamenthez és a Margit-híd pesti hídfőjéhez, keddtől péntekig 10:00 és 18:00 óra között látogatható.
Az eseményfotókat a szerző készítette
Simó Márton
