Azt szoktuk mondani Sebestyén Péter írói munkásságáról, hogy az nem más, mint a szószéki igehirdetés meghosszabbítása. Olyan szükségszerűség, egyfajta belső kényszer, amelyet „az írott szó papjaként” gyakorol értünk.
Ez az „íróság” hivatalos formában akkor kezdődött, amikor felkérték arra, hogy heti rendszerességgel írjon „jegyzeteket” a Marosvásárhelyi Rádiónak, s azokat olvassa is fel a mikrofon, pontosabban a hallgatóság előtt.
Én nem tudom, hogy valóban mekkora lehet ennek a magyarul sugárzó -adónak a hallgatottsága – de látni bizonyos statisztikákat, amelyek alapján levonthatunk bizonyos következtetéseket – , hat erdélyi megyében fogható, de a világhálón is jelen van, azt is leírják egyébként ide kapcsolódóan, hogy középhullámon és tiszta időben Budapesten is hallható. Az erdélyi magyarok mintegy 30%-a rendszeresen hallgatja a napi 16 órában jelentkező élőadást. Nyilvánvaló, és nem állítható bizonyossággal az, hogy két-háromszázezer rommagyar feszt ezen az adón lóg, de benne van a kínálatban, s időnként – bizonyos műsorok miatt – sokan vissza-vissza is térnek oda.
Én személyesen észlelem, észleltem ma is Csíkszereda felé jövet, hogy a vásárhelyi adó gépkocsiban is hallgatható, nagy előnye, hogy miután a helyi kereskedelmi adók vételkörzete a városokat elhagyva 8-10 kilométer után megszűnik, a vásárhelyi nagyjából mindenütt működik…
Ez a rádiós rendszeresség Sebestyén Péter számára már akkor ismertséget és népszerűséget hozott. Egyébként én magam is így találkoztam először vele, azaz a nevével és az éter hullámain elhangzó eszmefuttatásaival. Érdekes módon az első nyomtatott munkája is a rádiózás jóvoltából került a kezembe, talán 2006-2007-ben, amikor a Verbum Kiadónál megjelent az Örömhír című rádiós katekéziseket tartalmazó könyve. A hús-vér író és pap aztán bő tíz évvel ezelőtt „került elő”, amikor Székelyudvarhelyre érkezett egy immár „rendes” kötetével. A rendes könyvei olyanok, hogy a rádiós munka évtizednyi folyamát követve, egyfajta kötelességből, rutin mentén „íródnak”. Ez azonban olyan rutin, mindennapos gyakorlat, amely a folyamatos tájékozódásról, az „életvitelszerű” olvasásról szól. Mert a papnak igét kell hirdetnie, rendszeresen, imádkoznia kell, s mivel az írást is felvállalta, hát írnia is muszáj. Olyan cselekvés, amely nélkül a jó értelmiségi nem élhet…
Valamikor – úgy harminc évvel ezelőtt Ilia Mihály tanár úr mesélte, akiről tudni lehet, hogy minden keze ügyébe kerülő könyvet elolvasott, s főleg az erdélyieket kedvelte hosszú pályafutása során, ma már 90. életéve fölött jár – azt mondta Miska bácsi, hogy egy alkalommal, amikor bent volt az egyetemen, a lakásában a könyvespolcai leszakadtak, összeomlott az a polcrendszer is, amelyik az ágya fölött van… „Akár meg is halhattam volna – jegyezte meg tréfásan – , s az milyen szép halál lett volna!…” Ezt azért idéztem most fel, mert amikor Péter páter, ahogy szolgálati nevén szólítjuk, átkerült Csíkszenttamásra, a könyvtárát is át kellett telepítenie. Akkor újságolta, hogy a plébánia nappalijában szakemberekkel építtette újra a polcait, ahová mintegy tizenháromezer kötetét elhelyezi. Ez jó döntés volt!
A papilak szobái tágasak, nem olyan mint az Ilia tanár úr tömbházlakása, ahol mind a négy szoba, még az előszoba és a fürdő is könyvek tárolására szolgál, úgyhogy ez a könyvtár nem omlik össze…
Úgy gondoljuk, hogy Péter páter a körülmények ellenére is biztonságban van… Az olvasó plébános, mint oly sokan mások is, folyamatosan kivonatol, jegyezetel, aláhúz egy-egy fontos idézetet másoktól, hazai és külföldi, élő és klasszikus szerzőktől, amelyeket aztán felhasznál a beszédeihez és a publikációihoz… Vagy sem. Félreteszi a gondolatokat.
Ezek a cetlik, amelyek a továbbiakban „hasznosításra”, „másodlagos felhasználásra”, divatos kifejezéssel „recirkulálásra” várnak. Az egyes cédulák már rég hasznosultak, újabb és újabb elmélkedéseket indítottak el benne, hogy aztán továbbfejlesztett jegyzetekben, kisesszékben kerüljenek az olvasók elé… Úgy három esztendeje azonban elhatározta, hogy a cetliket közreadja. Az Aranymosás címmű volt az első kötet ebben . Ezzel a könyvével együtt is több helyszínen megfordultunk. Az olvasók ismerték és szerették. A közelmúltban elkészült a sorozat második kötete is, a Mosott arany. Én a magam részéről elmondhatom, hogy már a keletkezésük pillanatától „látom” ezeket a cetliket, hiszen havi-kéthavi rendszerességgel elküldi az Élő Székelyföld nevű portálnak, ahol azonnal hasznosítom – az archívumban őrzött cetlik egy része ITT is olvasható, ha rákeresünk… Mivel képi illusztráció is szükséges hozzájuk, keresek olyan, az interneten is látható másfajta – humoros és ütős – cetliket, amelyet az élet produkál és felhajigál a világhálóra… Én ilyenekkel szoktam bevezetni és megtámogatni az „espé-cetliket”: „Bátrabb vagy, mint hiszed, erősebb, mint sejted, és okosabb, mint véled!” – mondja Micimackó; „A macska nem a gangra való!” – írta ki a lépcsőházba egy lakó, amire egy szomszéd odabiggyesztette: „Dehogynem! Ő titkosügynök, a lakókat figyeli!”; aztán egy másik macskás, vélhetően egy asszony írta ki az urának: „Van virsli a hűtőben, abból ehetsz! De a macskának ne adjál belőle, mert nem egészen friss!”… Ezzel a módszerrel is segítek, hogy az „internauták”, a 21. századi Homo interneticus faj képviselői időnként rákattanjanak, s ne csak marhaságokat olvassanak… A honlapom nem bír túl nagy látogatottsággal – a népszerűsítésre többet kellene költeni, pénz azonban ilyen haszontalan hasznosságra nincsen – , de a Péter-féle cetliket olyan kétszáz-négyszáz közötti számban elolvassák, vagy legalábbis megnézik, s tudják, hogy van ilyen…
Sebestyén Péter, azzal, hogy meggyűjti a cetliket és közreadja, tulajdonképpen új műfajt teremtett. Cetli-könyve van már kettő, s még lesz, mert újabb gyűjtéseket mutatott a minap, s tudom, hogy az aranyköpések ott vannak, sorakoznak a lakásában ide-oda – számítógép-képernyőre, hűtő oldalára, fürdőszobai tükörre, kulcstartóra stb. – felraggatva…
Egy másik műfaj: a széppróza. A tárca, a kisesszé, amely egyébként ott helyezkedik el a magasröptűnek mondott irodalom határvidékén. Ezt jól tudjuk. Annak idején Mikszáth, Ady, Márai, Móricz is sok ilyent követett el. Adyt életében nem annyira nagy költőként, hanem előbb jeles publicistaként könyvelte el és tisztelte a szélesebb olvasóközönség. Móricznak is jót tettek a napi/ heti rendszerességgel közreadott tárcái: megszokták a nevét a népek, s így mi sem volt természetesebb: fokozatosan celebbé vált, influenszerré, ahogy mai nyelven mondanánk.
Sebestyén Péter a 2019-es Keresztmalac óta kacérkodik a szépprózával. Egyrészt azért, mert civilben és szónokként is kitűnő történetmesélő, másrészt pedig amiatt, mert úgy érezte, vannak másfelé kívánkozó ötletei, olyan történetek/ eseménylenyomatok, amelyek „érintik” a novella/ az elbeszélés műfaját… Akkor azt írták róla: „… ma az irodalom egy része ’új hangokat keresvén’ egyre mélyebben süllyed önmaga identitásának megtalálásában, árvulóban, sokszor elidegenedve, néha kivetkőzve önmagából, szinte reménytelenül keresi az ideált. Benne szellemi fogódzó híján elveszni látszik a katarzis.” Amit Péter szépíróként elkövet: az nem mentes a valóságtól, sem a szeretettől, amelyet embertársai felé áraszt.
A mostani, immár második szépprózakötete, a Sárgarigó alcímeként az áll, hogy „karcolatok”. Én magam sem tudom eldönteni, hogy van-e határ karcolat és novella, tárcanovella és elbeszélés között… Mivel általában a nagyprózai műfajt, a regényírást művelem mostanában, úgy vagyok vele, hogy sajnálom hőseimet magukra hagyni egy-egy nyúlfarknyi történet előadása után. Gyakran megtörténik, hogy rövidebb írásaimat/ egy-egy alapötletet később beépítek a regényeim szövetébe. Ha visszagondolok arra, s felidézem az olvasmányélményeket, számomra elsősorban azok a mások által írt novellák emlékezetesek, amelyek gyakran visszatérnek egy-egy helyszínre, vagy átmentenek hősöket. Mint amilyen Kakuk Marci vagy Esti Kornél. De nőben is van ilyen: Csibe – Móricznál. Vagy az tetszik, hogy a „prózai én” – azaz maga az író/ alteregó bukkanjon fel benne (Szindbád, Rezeda Kázmér). Ha világosan ki lehet olvasni a sorokból/ vagy a sorok közül, hogy az író ott van, s velünk együtt figyel!…
Úgy öt évvel ezelőtt megkérdeztem Pétert, hogy mire gondol, mit szeretne elérni, amikor szépírásra adja a fejét?… Mert fontos az alapállás. Akkor így vallott: „Megsejtetni a lélekben szunnyadó szépet – a művészetnek az lenne a hivatása, hogy egy kicsit hagyja a transzcendenst is belevilágítani az életünkbe. Az igazi nagy művészek mind kapcsolatot létesítenek az éggel, az isteni világgal, a megmagyarázhatatlannal. Hogy mire használjuk a tehetségünket, az a szabad akarattól függ. De hogy lesz-e katarzis, ahhoz kegyelmi állapot is kell. Nem a bűnöket, nem a rosszat akarom leírni, hanem megsejtetni a szavakon keresztül a lélekben szunnyadó szépet. Amikor az isteni kegyelem érintkezik az emberrel, még ha sejtetés szintjén is, de érezze az olvasó, hogy van kiút, kapjon bátorítást a saját életéhez is. Azért választok olyan történeteket, amely előbbre visznek, felfelé mutatnak. Nincs olyan erős írói fantáziám – tette hozzá akkor szerényen –, nem tudok erős történeteket kitalálni, gondolom a mai eszemmel, ezért megtörtént eseménybe kell belekapaszkodjak, ahol tetten érhető az isteni kegyelem csodája, bármilyen szenvedés árán is. És ezzel magyarázható, hogy a történeteim általában nem szomorúak…
Ha jól emlékszem, akkor a Keresztmalacban 16 írás volt, a Sárgarigóban pedig 13. A két kötetben egy-egy írás terjedelmileg nagyjából egyforma (kb. 8-10 oldal elfér 140 ill. 104 oldalon). Azzal, hogy karcolatként határozza meg a műfajt – ő maga, vagy a szerkesztője – tulajdonképpen visszautal egy korábbi állapotra, amely nem „kevesebb”, „nem szerényebb”, hanem mondjuk úgy akkor, hogy „éretlenebb”… Túlzott szerénységre vall. Elbeszélések és novellák is ugyanakkor ezek az írások… Lehet őket elemezgetni. De jobb, ha csak olvassuk őket, s hagyjuk az elméletet…
Jól tudjuk, hogy a 2020 és 2022 közti intervallum egy történelmi és kulturális válaszvonal is. Olyan, mint volt az időszámításunk kezdete, a Krisztus előtti és a Krisztus utáni idő. Ma már tudjuk, hogy létezett egy kovid előtti világ, s ami maradt, amiben megmaradtunk, az már a kovid utáni… Köztudott, hogy ekkor egy alkalommal a nyilvános somlyói búcsú is elmaradt pünkösd szombatján, 2021-ben… Ilyen nem volt a kegyhely fél évezredes fennállása során, lehetett bármi, háború, éhínség vagy egyéb nyavalya…
Két emlékezetes és ugyanakkor szkizoid helyzet maradt meg bennem, mind a kettő vallásgyakorláshoz, szentmiséhez, istentisztelethez köthető… Egyik alkalommal szabadtéri misét tartottak az atyhai plébánia udvarán. Valami távolságtartási előírás volt érvényben, s Adorján főtisztelendő úr arra gondolt, hogy amikor a templomba csak száz főt lehet beengedni, jobb lesz, ha az udvarra hívja az embereket. Ez úgy is történt, csakhogy a derék atyhafiak vagy betartották a másfél métert, vagy nem. Sokan távolabbi városokból is hazatértek, mert azon a vasárnapon búcsú volt.
Mivel írnom kellett az eseményről, írtam pár sort a megyei lapba és a saját portálomra, a kolléga pedig fényképeket készített… Pár óra múlva kétségbeesetten telefonált a lelkész, hogy vegyem le a fotókat, vagy ritkítsam valahogy az embereket… Mert mi lesz, ha valamilyen hatóság az egyházközséget megbírságolja?!… Volt egyébként ilyen még akkortájt Énlakán – ahol alig 120-an laknak – megbüntették egy alkalommal a „tömegrendezvény” szervezőit, akik félévnyi kihagyás után próbálkoztak egy ugyancsak szabadtéri programmal… Levettünk pár fotót, nehogy baj legyen. Egyébként sem Atyhában, sem Énlakán nem lett beteg akkor senki. Legalábbis kovidtól nem…
Udvarhelyen történt, hogy a belvárosi unitáriusok temploma 400-ról 120 fősre csökkent. Ennyi embert engedhettek be. A többi online követte a szertartást. Vagy csendben imádkozott odahaza… Ott – mivel nagylétszámú és erős városi egyházközségről van szó – beléptető-kaput kellett volna létrehozni, lázmérővel, oltási igazolással stb. Ment a huzavona a város és az egyház között, hogy ki teremti meg ennek a műszaki feltételeit? Maga a polgármester, a kórházigazgató, a katasztrófavédelem parancsnoka, a pap, vagy a megyebíró áll ki Cerberusnak… Egyik ilyen korlátolt alkalommal legalább kétszázan foglaltak helyet a templom hajójában és a karzatokon. Megbetegedés ekkor sem volt… Aztán arra is emlékszem, hogy a kovid után hetekig-hónapig tartott, amíg visszaszoktunk a régi kerékvágásba, színházba, moziba is óvakodva jártunk, a buszokon félve közlekedtünk, de úgy érezzük még ma is, hogy ez az idő „már nem olyan”, mint volt előtte… Valahogy visszaszoktunk az életbe.
Mivel a jelenlegi új prózatötetnek, amelyet most bemutatunk itt a csíkszeredai városházán, nem ismerem minden írását, nem tudom a pontos keletkezési történetét sorrendjét, megkérdeztem a szerzőt, hogy milyen volt számára a koronavírus-járvány, még marosvásárhelyi szolgálati helyén? Elmondta, hogy nehéz volt, az ottani egy fogyatkozó, elöregedett egyházközség, valóban óvni kellett a népet. Gyakran misézett üres templomban, vagy csak a megengedett 8-10 fő jelenlétében. Jóval több ideje volt az elmélkedsre, a plébánia kis kertjének a művelésére, s nyilván olvasásra is. Ebben az időszakban „íródott” néhány elbeszélés. Az írások keletkezéséről, kiforrásáról elmndta, hogy nála ez hosszas folyamat…
Vannak olyan írásai, amelyek alapötletét maga gyűjtötte. Időnként hallott történeteket, de olyan is előfordult, hogy a hívei hoztak ezt-azt, olykor részletesen elmeséltek egy-egy családi eseményt, néha pedig dokumentálták is, ha a plébános arra kérte őket. Kimaradtak az együttlétek, viszont új formáit találták ki a kapcsolattartásnak.
Annak idején – ez is jórészt a járvány idején történt – , amikor megjelent komoly gyűjtőmunka eredményeként a plébános daloskönyve, a Kiskertembe rozmaringot ültettem…, akkor is alig-alig lehetett közönségtalálkozókat tartani. Volt egy szép próbálkozása a Maros Művészegyüttes részvételével, Barabás László néprajzkutató közreműködésével Vásárhelyen. Beengedtek akkor egy korlátozott lélekszámú közönséget az udvarba – ha jól emlékszem kétszáz főt – , s mivel lehetetlen volt beférnie minden érdeklődőnek, arra kérték, hogy ismételje meg a zenés-táncos kötetbemutatót. Ez meg is történt, magunk is rögzítettük akkor a programot. Nemsokára aztán Székelyudvarhelyen is tartottunk „távolságtartásos” szabadtéri koncertet a Haáz Rezső Múzeum kertjében, könyvbemutatóval, jöttek hívatlanul is az udvarhelyszéki hegedüsök vagy tízen… Zeteváralján pedig úgy tartottunk zártkörű eseményt, hogy csak ötve érdeklődő jöhetett be a terembe, de az is sikeres volt. És nem lett beteg senki!… Úgyhogy mire áthelyezték Csíkszenttamásra, az ottani emberek már alig juthattak hozzá néhány példányhoz… Ez a második daloskönyv volt a szerző legterjedelmesebb és leginkább költségigényes vállalkozása, hiszen magánkiadásban jelentette meg, ezer példányban. Arról beszélt, hogy valóban újra ki kell adni, ki kell javítani a benne látható pár hibát és ki kell egészíteni további népdalokkal, hiszen a mesterpéldány elkészülte után derült ki, hogy hiányzik belőle pár kedvenc…
Amikor Csíkszenttamásról, illetve az ottani vallásgyakorlásról esett szó, elmondta, hogy hívő, jó katolikus emberek vannak a községben, akik a hitélet mellett igen élénk közösségi életet is élnek. Ragaszkodnak a népdalaikhoz, szívesen énekelnek.
Ezt követően Sebestyén Péter új és régebbi köteteit dedikálta, megígérte, hogy hamarosan visszatér abba a városba, amelyet kedvel, s tulajdonképpen ifjúságának egyik helyszíne, hiszen annak idején öt éven át káplánként szolgált.
A mostani eseményfotók és a külön meg nem jelölt eseményfotók a szerző archívumából valók
Kapcsolódó
Pillanatképek egy marosvásárhelyi fellépésről:
Székelykeresztúron
