Szeretjük-e egyáltalán?… És kell-e szeressük ebben a késői korban, a 21. század első harmadában, amikor oly sok minden átértékelődik és devalveálódik?… Mert ebben az agyondigitalizált világban érdektelenül megyünk el a klasszikusok által felhalmozott javak, a könyvek, az olvasás mellett. Miközben lájkolunk, szörfölünk – tehét „fent” vagyunk a neten – az a meggyőződésünk, hogy mindent birtokolhatunk, az élmények, az információk, a tudás pedig ott van karnyújtásnyira…

Mozdulnunk sem kell, csak gombokat nyomogatunk, képernyőt simogatunk, s a mindenség kitárul, benne a magyar glóbusz is megnyílik előttünk. Csak a fejünk nem. Mert egyszerűen alkalmatlan már a munkára. A posztindusztriális korszak embere ellustul, dög mindenre, hiszen fillérkért bármi lehívható, előkotorható a világháló bugyraiból… Akkor meg minek?!

Ki hitte volna bő másfélszáz évvel ezelőtt, hogy mivé lesz, hová jut az emberiség a delejesség, illetve – miután nevet adtak neki – az elektromos áram által működtetett masinák által?!… Úri huncutságnak tarthatta maga Arany is a villanyos áramot és a vele való mesterkedést, ami által nem üdvözülhetünk, nem kárhoztatunk el, s amely nem feltétlenül arra hivatott, hogy kilépjen a laboratóriumokból és minden szinten meghatározza az életünket az elektronok és a információk áramlásával… Ki gondolt akkor arra, hogy vannak egyáltalán(!) elektronok, meg egyéb apróságok – mikrorészecskék – , amelyek végülis arra képesek egy ember által generált rend szerint, hogy hátukra vegyék és mozgassák, forgassák fel a világot… Vagy mégsem?… Sejthetett valamit, mert megírta a Hatvani című versét, ráadásul egy népmonda nyomán. A versben a híres 18. századi debreceni orvos és professzor, Hatvani István (1718-1786) legendáriumára utal, arra a tudósra, aki a mértan és bölcsészettan tanára volt a kollégiumban, ahol ő tanított először vegytant, és hozatott külföldről eszközöket a fizikai kísérletekhez…
Azért került ennyire hangsúlyosan előtérbe az elektromosság és az általa létrejött/ létrehozott izék és nyavalyák, mert Lövétei Lázár László azza indította kedden este az Orbán Balázs Akadémia közönsége előtt tartott előadását, hogy lám, nézzük meg: vannak-e Aranynak megzenésített/ népdallá vált versei, mint költőbarátjának és komájának, Petőfi Sándornak?… Nincs annyi, de azért kerül pár darab, és szépen szól… Például ezt az alábbit akkor szokták énekelni a lakodalmakban – legalábbis nálunk – , amikor a vendégek már megették a levest és várnak a következő fogás felszolgálására…
A következő „napirendi pontban” arra kérte az előadó a közönséget, hogy soroljanak fel gyorsan 12 általuk ismert Arany János-költeményt. Ne a Toldit, hanem a többi közül válogatva. Ez pillanatok alatt „összejött”: Ágnes asszony, Hídavatás, Mátyás anyja, A velszi bárdok, Családi kör, … stb. Ami azt látszik igazolni, hogy azért jelen van a köztudatban, a felszínen él és működik az életmű, hat, s nemcsak a Toldi-trilógia szerzőjeként ismerjük Arany Jánost, amely köztudottan az 1870-es évektől kezdődően tananyag a magyar iskolákban Kárpát-medence szerte. Hál’Istenek! – mondhatnánk, s az is jó, hogy egy önmegvalósító/ felfelé törekvő hősről, Toldi Miklósról van szó!…

„Egyesek – mondotta Lövétei – azt tartják újabban, hogy üdvösebb lenne a rengeteg önmarcangolást/ szorongást/ bűntudatot tartalmazó, 1851-es „ellen-hőskölteményt”, A nagyidai cigányokat kellene a Toldi-trilógia helyett elhelyezni a tantervben és feldolgozni azt a sok negatívumot, amelyet a forradalom bukása után időben benne elhelyezett: „Ha tudta, ha látta, hogy mi lesz belőle,/ Mért nem gátolá meg a dolgot előre?”… Szechenyi István (1791-1860) ebbe őrült és halt bele… Vajon mi lett volna, ha azok a lázas fiatalemberek nem szítanak forradalmat március idusán?… Ami nyilván erősen benne volt a levegőben, jött a szele Nyugatról…

Mi van akkor, ha nem mondogatja Laborfalvi asszonyság a későbbi urának, Jókai Móricnak, hogy „maguknak itt revolúciót kell csinálni”, s ha nem veszik komolyan?!… Akkor nem ők, hanem egy másik kompánia lesz a meghatározó, bár Petőfi annyira komoly „influenszer” volt már abban a pillanatban, hogy tőle az olvasói el is várták ezt a szerepet… Vissza az előadás fonalához!
Lövétei (LLL) szerint Arany és a(z olvasó) nép tulajdonképpen egy irodalmi hiátusban és elnyomásban élt az 1850-es években, aztán a Kisfaludy Társaságnak – és az önbecsüléséhez ragaszkodó nemzetnek – szüksége volt A Nagy Költőre, aki Petőfi végzetes eltűnése (1849) és Vörösmarty (1855) halála után hiányzott. Így „kényszerítették” rá ezt a szerepet Aranyra, az aljegyző-képesítés nélküli tanárra, abbamaradt színész-jogászra, akit felcsaltak Pestre és lovat – értsd állást, lapot, társadalmi státuszt – helyeztek alája, előkészítendő azt a hangulatot, amely aztán az 1867-es kiegyezésbe torkollott, abba a „békeidőbe”, amely talán a legutolsó Magyarország történetében, s hallatlan fejlődéssel járt, a nemzeti romantika tényleg megvalósult, hogy végül belefulladjon az 1914-es végkifejletbe. Ezt a horrort azonban senki nem sejti a dualista mennyekben.

Arany János beágyazottságát a Toldi mellett híres balladái is segítették. Nem hanyagolható el az az igényesség, amellyel dolgozott, a nyelv, amelyet használt. (Egyes nyelvészek 30 ezerre becsülték korábban a költő szókincsét, de újabban, a „big data” segítségével, egy számítógépes program segítségével vették számba, hogy 59697 szót használt. Ezt nem LLL mondta, egy 2015-ös publikációból vettük. Az eredmény hihető.
Érdemes Arany-köteteket is gyűjteni. LLL büszke arra, hogy ritkaságok is kerültek a birtokába, sőt olyan is van, amely tulajdonképpen egyedi, hiszen megfizethetetlen az eredeti, de sikerült a világhálóról oldalanként lementenie, s abból egy baráti nyomda kötészete egyedi LLL-példányt varázsolt számára. Az sem baj, ha valamelyikből duplum van, mert a gyermekek később magukkal vihetik. Hátha így megmaradnak és megbecsülik őket. Ki tudja…

Aztán a levelezése miatt is szerethetjük Arany Jánost. Sokat és sokan forgathattuk az elmúlt évtizedekben a Téka-sorozatában megjelent Arany-Petőfi levelezést, amelynek nyelvezete tiszta, kifinomult, szellemes, gazdag, olyan, mintha nem lenne rajta a majd’ két évszázad pora, súlya… Korszerű ma is Arany nyelvi szempontból, ezért szolgálhat mintaként. Ő egy már meglévő magyar irodalmi nyelvet vitt tökélyre, fejlesztett olyannyira, hogy aztán Ady, Kosztolányi, Márai, Faludy, vagy éppen Weöres, Tamási, Juhász Ferenc is hozzáadhatta ehhez a nyelvi szövethez a maga zsenijét. A magyar irodalmi nyelv olyan „lego-szerű” elemekkel bír, amelyekkel/ amelyekből immár hosszú évszázadok óta építkeznek az alkotó örökséghagyók.

Akkor jók az ilyen jellegű előadások, ha a hallgatóság soraiból kérdések hangzanak el, s azokra a meghívott válaszol. Ha kialakul egyfajta párbeszéd, amely az esemény után is folytatódik. Mi a magunk részéről a „Pajzán” Toldival hozakodtunk elő… Igen óvatosan.

Hogy ugyanbiza… Tényleg. Ki írta? Ki írhatta? Mire jó? Vagy csupán elmés diákok generációin át „csiszolódott” ilyenné?… Bő másfél évtizeddel ezelőtt a Kortárs adta ki újra Budapesten. Minket Ambrus Lajos író, költő, a Kortárs korábbi főszerkesztője tisztelt meg egy pélánnyal, amely állítólag úgy fogyott, mint a cukor, holott nem csaptak neki semmiféle reklámot… A „pajzán változat” keletkezését vizsgáló tanulmány, a „stilisztikai” elemzés hosszabb, mint maga a „költemény”, és nagyon szakszerű… A kis könyvecskének az a baja, hogy kisméretű – kb. 10 x 15 cm – , akár azok a Mesetarisznya nevű füzetkék, amelyek a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben jelentek meg nálunk és hasznos eszközei voltak az akkori meseszerető gyermekekek kezében. Szóval ezt a „Pajzánt” erősen elhelyeztük valamelyik könyvespolcon – hogy ne kerüljön illetéktelenek, meg kiskorúak kezébe – , de mihelyt felbukkan, újra elolvassuk. Mert Aranyt olvasni jó!… A „Pajzán” azért nagyszerű minden ocsmánysága mellett és ellenére, mert rávilágít a „nyelvi és stilisztikai árnyékokkal” arra a bravúrra, amelyet a minőség és a nagyszerűség vágyától ihletetten élt át Arany János örökéletű mesterművei írásakor.
Az eseményről a szerző készített felvételeket
Kapcsolódó