Kezdjük azzal, hogy egyáltalán hogyan szabadult ki? Honnan ez az emberi tudatlanság? És egyáltalán: miért is került oda az a fránya „szellem”, izé, vagy micsoda?… Miért kellett bezárni? Illetve, ha annyira veszélyes, miért nem számoltuk fel? Miért nem bontottuk el vagy le véglegesen?
Azért van „szellem”, mert létezik kultúrtörténet. Amióta fennáll a civilizációnk, ez a több mint hatezer éves judeó-keresztény műveltség, amelybe beépültek a korábbi közel-keleti, indiai és egyiptomi, a Földközi-tenger környezetének görög-római-bizánci értékei is – vagy azok bizonyos építőkövei a másod- vagy sokadlagos újrahasznosítás során – , és igyekszünk mindent/ vagy a lehetőségek szerint minél több elérhető jelenséget dokumentálni. Az élmények nyomán lecsapódó tapasztalat aztán megszüli a tartalmat. Az emberi tudat, a kultúra, a nyelv révén átfogott és értelemezett világból (sok)mindent elraktározunk a könyvtárak polcaira. Analóg és digitális hordozóink telítve vannak az elsuhant idők lenyomataival. Az elődök viselt dolgai, tapasztalatai hagyományozódnak így át, hogy visszalássunk korábbi időszeletekbe, és ezáltal okosodva elkerülhessük az elkerülhetőket.
„Letudott” akadályok vannak, buktatók, bugyrok, zsákutcák, amelyeket bejárva szamárvezetőt készítettek az elődök a késői utódóknak, nekünk, a lemenőknek… Azok a naiv felmenők! Azt remélték, hogy az üzeneteik révén mi elkerüljük a posványt és zökkenőmentesen visszük a világot tovább, fel és előre, addig a boldog végtelenig, amelyről oly keveset tudni…
Hogy elődeink sem tanultak túl sokat az előttük járt még régebbiektől, mi sem bizonyítja jobban, hogy maguk is ködben közlekedtek, toronyiránt baktatva, miközben nem láttak egyáltalán, sem külső, sem belső lámpák nem világították be nekik az ösvényt. Ne is menjünk nagyon messzire! Annak idején – 1914 nyarán – mondotta állítólag Ferencz József császár és király, hogy „… mire a falevelek lehullanak, katonáink visszatérnek”, illetve mások szerint II. Vilmos császár írt le hasonlót: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!”… Tény az, hogy ebből a győzedelmes hazatérésből nem lett semmi. Egyik nagyapámat a tetvek a végén majd’ megették Máramarosszigeten, amikor 1925-ben tizenegy év háború és hadifogság után sikerült hazavergődnie a szétszabdalt hazába…
Olvasmányélményeim, illetve rokonaim, főleg a nagyszülők visszaemlékezései alapján merem mondani, hogy a viszonylag hosszú békeidőben az emberek elpuhultak, hiszen két generáción át többnyire „civilek” voltak – éltek, dolgoztak, hittek, szerettek, jeleket hagytak maguk után, rengeteget építettek – , de megmaradt bennük azért valami harci szellem… Sportként, egyfajta kakaskodásként fogták fel az eseményeket, amelyektől Európa állóvize fodrozódni kezdett a szarajevói lőporfüstben… Úgye ez olyan, mint a székely legények vallomása a bíróságon, mely szerint „mü szép csendesen verekedtünk ahajt a kocsma előtt alszegiekül, amikor ezek az idegen felszegiek odacsődültek, úgyhogy muszáj volt félig agyonütni őköt, s biza a bicska is előkerült…”
Ötven hónap telt el aztán, miközben minden idők legvéresebb háborúját vívta a maga kebelében az önmagát igencsak civilizáltnak tartó Európa, olyannyira, hogy a konfliktus világméretűvé terebélyesedett és Nagy Háborúnak mondták aztán egy ideig ezt a torzsalkodást… Arthur Neville Chamberlain, Nagy-Britannia külügyminisztere Münchenből hazafelé tartva azt nyilatkozta újabb két évtized elteltével, hogy legalább ötven évre biztosították Európa békéjét, mígnem azzal kellett szembesülnie alig egy esztendő múlva, hogy a „szellem” kiszabadult a palackból…
Németország 1939. szeptember 1-jén hajnalban lerohanta Lengyelországot és két hét alatt elfoglalta, s a hagyományosnak mondható agresszorral, Szovjet-Oroszországgal mindjárt bekebelezte. Lengyelország – miként viharos történelme során oly sokszor – megyszűnt létezni…
Vajon mikor merték kimondani, hogy vérzivatarban járnak, hogy szűgyig gázolnak ismét a népek a vértől vöröslő sárban, s ez a Második Világháború?… Talán 1946-ban Charles de Gaulle tábornok, későbbi francia köztársasági elnök. Mintha. Vagy aztán az adott kor történészei írták le, amikor Japán kapitulációja után visszanéztek a félmúltra?… Esetleg az újságírók?… 1937-ben, a japán-kínai háború kitörésekor még nem gondoltak eszkalálódásra, hogy mi lesz. Holott… A dolgok akkor is globális összefüggésekkel rendelkeztek.
Nem lehet egyértelmű választ adni erre a háború-dokumentálásra, hiszen de Gaulle maga egy 20. századi harmincéves háborúról beszélt 1946-ban – „A mi győzelmünkkel végződött harmincéves háború drámája számos váratlan eseményt foglalt magában” – , tehát 1920-ban a diplomácia békés trianoni asztalainál elvégzett mészárosmunka egy sor elhibázott döntést tartalmazott. Pedig milyen büszkék valának a békecsinálók és a Kis-Sntant kedvezményezettjei! Aztán a következő, szintén Párizs környékén szerkesztett béke megírásakor is, amikor majdnem azonnal egymásnak feszült a fasizmus romjain a két fennmaradt ideológia: a kapitalista Nyugat és a kommunizmust vizionáló Kelet. Ez az átmeneti békeállapot is szolgált majd’ négy évtizedet.
Arra kell gondolnom, hogy palackunk mindig volt. Ma is van. És „szellem” is rejtőzik bennük bőven. Olyanok vagyunk, hogy nem tanulunk az elődök hibáiból, csak mondjuk, feltételezzük, hazudjuk magunknak, hogy minden oké, és a helyes úton járunk. Ez azonban nem igaz. A kiszabadított szellemekkel kacérkodunk, s ha sikerül visszadugaszolnunk, ha beültetjük őket a flaskába, kezdjük előlről ismét. Mint ebben a szuper-választási évben is. Kieresztem. Nem ereszten. Visszaparancsolom. Miközben valaki szabadon enged egy másik undorító szellem-tartalmat, amely nem úgy értelemzhető, mint valami nemesgáz, hanem fojtós, áthatol a védőmaszk szűrőjén és elpusztít.
Az Európai Unió egy kicsi rosszal, a jobboldall riogatott, s most teljesen spontánul/ vagy akarva/ vélelenül áramlik elénk korlátlan mennyiségben a mustárgáz. Valahonnan. Lépjünk valahogy túl ezen, kényszerítsük vissza a helyére, de nem a feledésbe ezt az eszme-áramot, hanem a helyére. A múltból érkezett, azok táplálják, akik Sergiu Nicolaescu filmjein táplálkozva nőttek fel, és azt tartják, hogy az ideológiai mozi volt maga a valóság.
Valahogy legyünk túl ezen is. Válasszunk irányt, bár nincsenek tornyaink. Menedzselnünk kell közösen a káoszt. Mert ez az igazi, ez örök, ez a kihívás, amely nekünk jut, s amelyért élnünk érdemes. Az örök cselekvés. A jóravágyás kényszere.
Kapcsolódó
– Románia vizet és földet ad a kisebbségeknek – ennyi legyen is elég
– Koalícióra léptek az Európa-barát pártok Romániában (Frissítve Kelemen Hunor nyilatkozatával)
– A vasgárda és az erdélyi magyarok
