Nem Székelyudvarhelyen született Nagy Koppány Zsolt (NKZS), hanem Marosvásárhelyen, de hosszú ideig itt élt, a szülei ma is itt laknak, úgyhogy mindig szívesen jön. Nyilvánvaló, hogy lelkes olvasótábora és baráti köre van idehaza, magától értetődő volt a jelentős érdeklődés.
2021 decemberében is ezt tapasztaltunk – Hármat egy csapásra -, most azonban mintha beavatkozott volna kissé az időjárás is: az első télies napon – hiszen havazott országszerte és az 5-10 centis hóréteg meg is maradt – az érdeklődők nem töltötték meg teljesen a művelődési ház Koncerttermét, amely nevével ellentétben főleg képzőművészeti kiállítások és könyvbemutatók révén emlékezetes. De azért koncertek is zajlanak is, az akusztika nem éppen kiemelkedő, de a zongora jó. Beszélgetésekre, felolvasások tartására messzemenően megfelelő és bejáratottnak számító hely.
A félház – jelen voltak mintegy ötvenen, ami elég tisztességes létszám, de a százas részvétel sem ritka abban a helyiségben – nem zavarta a beszélgetőtársat, Kudelász Nobelt sem, pontban 6 órakor kezdtek – nem várták meg a szokásos akadémiai és udvarhelyi tíz percet – , mert másfél órásra tervezték a beszélgetést, ami még hosszabbodhat is a kérdések miatt, az pedig sokak számára akár fárasztó lehet.
A szerző az egyik kérdésben azt a feladatot kapta, beszéljen a kötődéseiről. Bevallotta, hogy lassan negyedszázada él Budapesten, de ha belegondol, nem alakultak ki benne igazi ragaszkodások Magyarország bizonyos vidéki helyei vagy a főváros iránt sem.
„Talán Szigliget – mondotta – , ahová írói beutalókban részesül az ember olykor, és az a dolga, hogy írjon. Csak írjon. Egy 10 napos turnus idején, amikor az ember elmélkedhet és akothat főállásban reggeltől estig és estétől reggelig, gyakorlatilag kidolgozható egy regény vázlata, vagy akár meg is írható – egyéniség és hangulat kérdése. Szigliget azért is kedves számára – vallotta be – , mert előfordult immár több alkalommal, hogy az ottani tartózkodása során valóban sikerült rendbe tennie egy-egy könyvének a kéziratát, volt szerencséje olykor napi 30-40 ezer leütést összehoznia papírra, illetve a számítógépe merevlemezére… Meg ott a Balaton. Nem annak vize és strandjai, hanem a táj vonzereje miatt.”
Amikor egy televíziós műsor szerkesztői megkérdezték, hogy – mivel „külföldre” nem tudnak kiutazni – hol szeretne beszélgetni a riporterrel és a kamerával, milyen kellemes és kedves környezetet szeretne választani, akkor is Szigligetet jelölte meg, és valóban ott készült el az a bizonyos műsor… , illetve az Országos Széchenyi Könyvtár egyik olvasótermében. Bár azért Udvarhely jobb lett volna, vagy a Kis-Küküllő mente, Hármasfalu, ahol oly sokat időzött a nagyszülőknél kisegyerekként, azokban a végtelennek tartott nagyvakációkban a múlt század nyolcvanas éveiben…
Ugyancsak nyaraláshoz és elvonuláshoz kapcsolódott az egyik felolvasott írás is. Külföldi élmény. Fölöttébb humoros a Mit olvassunk nyaralás közben? című, marós és ütős az öngúny benne, kiválóan alkalmas az éppen jelenlevő közönség megragadására és olvasóvá tétele. „… kievickéltem hát a partra, nyöszörögve mondtam, hogy megharapott egy cápa. Feleségem legyintve nevetett. Ám amikor a lábujjam négyszeresére dagadt, már ő sem. A gyerekek aggódó arccal kérdezgették, apa, meg fogsz halni, és én biztos voltam benne, mint minden gondolkodó, tehát szükségszerűen pesszimista intellektus, hogy igen.” Ez a cápamarás nem a Balatonnál, hanem egy „kies olasz városkában” esett meg, ahol van bőven látnivaló és tenger is… „Annyit elárultak [az elsősegélyhelyen – a Szerk.], hogy minden bizonnyal engem is a sekély partmenti vizekben szörnyeklő (poisonous) spider fish mocskolt meg. (Érdemes rákeresni, rusnya egy féreg.)
Mi történt ezt követően?… „Meggyógyultam [az elvégzett forróvizes kezelés hatására – a Szerk.], tényleg, de a további teendőket nem sikerült megértenem olaszul, a doktornéniknek meg elmondanom angolul… úgyhogy lehet, mégiscsak meghaltam már.” „Száz szónak is egy a vége: nyaralás közben olvassunk nyelvkönyvet.”
Milyen a könyv szerkezete?
Gyüjteményes kötet, amely három ciklusban három műfajhoz tartozik; 638 oldalon 222 írás. Az első – Savanyú kockacukor – az Írásról, olvasásról alcímet viseli – többnyire önéletrajzi ihletésű minőségi publicisztika, olykor azonban a novella, az elbeszélés jegyei ismerhetők fel bennük, amelyek újraírás esetén akár egy-egy regény ötletét hordozhatják magukban. NKZS-re egyáltalán nem jellemző a témaszegénység vagy a „kiégés”. A batyuja tele van meg-, illetve továbbírható dolgokkal, s ami plusz érték és úgyszolván kimeríthetetlen az: a spontán humor, amely folyamatosan felvillan, átszövi, összetartja ezeket a történeteket. A második ciklus – Cementfátyol – „szabályos” publicisztikákat tartalmaz. Az íróban azért visszamaradt az orvosi „aszcendens”, hiszen ifjúként követte volna az apai példát, mígnem aztán végleg magával ragadta a literatúra: „… ehhez a fejezethez lassú olvasást javaslunk, napi legfeljebb egy-két szöveggel.”
NKZS főállású publicistaként is tevékenykedett, úgyhogy nyitott szemmel járt-kelt a megélhető jelenben és a legnagyobb természetességgel szűrte át a látottakat és őrizte meg írásaiban, például a Magyar Nemzetben, az Élet és Irodalomban, a Krónikában és másutt. Egyébként a tárca műfajának rendszeres gyakorlása roppant fontos minden valamire való író számára – észre kell vennie, ha jót akar, hiszen ez a magasiskola, innen lehet biztonságosan fennebb és tovább lépni, abba a boldog állapotba, „amikor az íróember az egész nemzettel társaloghat”, s ez a fordítások által – ha kevés bennük a ferdítés – a magyar nyelvi ketrec ellenére a nagyvilággal is beszédbe elegyedhet.
Ami a továbbiakat illeti, a harmadik ciklus – Simogató ostorcsapás – kritikák, recenziók, pamfletek és alkalmi (eseményekre, tárlat- vagy kiállítás-nyitókra megrendelt) írások sorát tartalmazza. Ezekkel a szövegekkel is lehetett korábban itt-ott találkozni.
Ez a hozzáállás, a élmények és a benyomások recenziókban, kritikákban történő feldolgozása bizonyság arra, hogy az író rendületlenül és élvezettel fogyasztja a friss irodalmat. NKZS elmondta ezen a találkozón, hogy továbbra is szeret olvasni. Gyarapítgatja a könyvtárát, amely közelében otthon és biztonságban érzi magát. Egyrészt kedtelésből és a maga gyarapodására olvassa a klasszikus szerzőket – úgy a magyar, mint a világirodalmi kínálatból – időnként felfedez méltatlanul elfelejtett műveket, s azokat leporolandó, ír e számára kedves könyvekről a különböző portáloknak és a kulturális folyóiratoknak (ilyen jellegű írásai gyakran tűnnek fel a Magyar Napló, a Székelyföld, a Kortárs, a Bárka hasábjain és internetes felületein).
Érdemes A remegő kezű órásmester című könyvet kézbe venni. Hogy aztán betarjuk-e a javallott adagolást, az más kérdés… Ha öt-hat írást fogyasztunk naponta, esetleg többet, az sem fog megártani.
A külön meg nem jelölt szövegközi fotókat a szerző készítette
