A múlt század nyolcvanas éveiben történt. A nagybányai plébánia német származású lelkipásztorát nagyon kerülgette a hírhedt titkosrendőrség, a román szekuritáté. Be szerették volna szervezni. Ráállították a helyi aktivistát, aki rendszeresen meglátogatta a papot a plébánián, és sürgetni kezdte, hogy írja már alá az együttműködési lapot.
Így volt ez aznap este is, amikor a titkos ügynök civilben, lerészegedve lépte át a plébánia kapuját. János atya (nevezzük így…) tagbaszakadt, erőteljes férfi volt, már a találkozáskor látta, milyen megpuhult állapotban van az elvtárs. Betessékelte a papilakra, kávéval kínálta, de a szekusnak inkább ital kellett volna. Mit ad Isten, nem akart elmenni és egyre erőszakosabb lett. Hízelegve, majd fenyegetőzve utasította volna a papot, írja alá a papírt. A pap eleinte szép szóval, majd emelt hangon kérte, legyen szíves, távozzon részegen a plébániáról. Most ő nem tárgyal vele ilyen állapotban. Az ágens azonban nem tágított. Erre a pap odalépett megfogta a szerencsétlen részeget s kidobta az utcára. Ott még néhány célirányos ütéssel helybenhagyta, úgyhogy a bordája is betörött és mozdulni sem tudott. Erre a pap elvette papírjait, majd hívta a sürgősséget, hogy egy ember ott az utcán, rosszul van, vigyék el. A városban híre ment a pártbizottságnál is, hogy micsoda trauma érte egyik emberüket. A szocializmus betonfala repedezni kezdett. Ráadásul a kórházban eleinte nem is tudták azonosítani, kiről van szó. A hajnali órákban egy ballonkabátos úriember lépett le a müncheni vonatállomás peronjára. Kezében egy bőrönddel. A pap volt az. Megszabadult…
Szeretnék rést ütni a csenden, de nem férek át rajta… (Zöldy Pál nyomán)
Itt ülünk ketten, a fénytörésben. Én és a jobbik énem. Mondom: a jobbik! (Szentgyörgyi László nyomán)
Az asszony szidja az urát:
– Te hitvány, te semmirekellő! – a férfi hallgat.
– Te utolsó gazember, teee! – a férfi továbbra is hallgat
– Te senki, te semmi!
Nagy csend. Aztán az asszony, nagyot sóhajtva, hogy nincs kivel szót váltani:
– Még asse!… (Adatközlő: Nemess László, Bölöni Domokos nyomán)
Nem én vagyok az egyetlen az angyalok közt, akinek a hiúság elhomályosította a látását… (Z.P.)
Az árvaság nemcsak elhagyatottság, hanem irányt, hovatartozást is jelenthet… (Z.P.)
Manapság semmi sem változik gyorsabban, mint a változatlan múlt…
Ká atya késő éjjel érkezett haza. Biciklijét nekitámasztotta a plébánia oldalának, és figyelmes lett valami sustorgásra a baromfiudvar körül. Halkan lépdelt hátra az ólig, amikor megpillantotta a homályban a fickót, aki egy zsákot tartott a tyúkpajta előtt. Óvatosan mögéje lopakodott, majd egy jól irányzott, erőteljes nyaklevessel leterítette. A kölyök azon nyomban el is menekült. Ká atya fogta a tyúkkal félig tele zsákot és várta, hogy a „kolléga” adja a következőt. Így is történt. Már lehetett vagy tíz tyúk a zsákban, mikor kiszólt bentről a másik: – Tee, a papnak hagyjunk-e? – Á, nem. Adjad azt is! Aztán amikor a másik surmó is kilépett, azt is megloccsantotta. De úgy, hogy az még ájvékolt is bele, és úgy szedte az irháját a kertek alatt. Másnapra végigszaladt a hír a falun. Jöttek a hívek, fel kell jelenteni a tolvajokat, plébános úr!
– Nem kell, intette le őket. Én majd elintézem!…
A világítótorony lámpája azért van, hogy mutassa az utat, óvja a hajósokat, s ébresztgesse bennük a reményt. De a lámpa önmagában nem old meg semmit. Végső soron mindig a hajókon múlik a dolog…(Z.P. – Átjáró)
Áll a vizesés szélén az indián, s figyeli, ahogy a felesége mos. Egyszer csak leszakad egy szikladarab s agyonüti az asszonyt. Szippant egyet a pipájából s így nyugtázza a látottakat: – A francba, a vízkő megint tönkretette a mosógépemet!…
Valakiből úgy lesz nyomozó, hogy nyugtalanná teszik a nyomok. S egyszer csak elkezd nyomozni. Számára a világ nem más, mint a nyomok összessége. És ez elég baj, mert ha nem lennének nyomok, akkor rendben lenne minden. Mert, ha nyomtalanul eltűnik valaki, akkor nem marad utána semmi. Nem is hiányzik senkinek. Mert a nyom valakinek a hiánya… A nyomok mind hidegek, mert ha melegek lennének, nem kellene keresni kié…. Ami kihűlt, onnan hiányzik valaki… És meg kell keresni azt, aki a nyomokat hagyta… Ha engedi, hogy megtaláljam, jó esély van arra, hogy eltűnjenek a nyomai. Mert csak ő képes felhevíteni a nyomait… Khm. (Z. P. – Ahol Isten táncol nyomán)
Majmot csak cirkuszban láttam lóháton…
A hatalom, ha olyan emberekbe botlott, akiknek a tehetségük ugyanolyan erős volt, mint a jellemük, máris lemondott róluk… Az észt elfogadta, a jellemet azonban soha, mert általános az a tapasztalat, hogy ahol az erkölcs, az emberi tartás és a jellem egyre több képességünket járja át, ott zsugorodik a tere a diktatúrának. Azt is megkockáztatom, hogy szabad ember csak jellemes ember lehet… (Csóóri Sándor)
Isten kegyelmes volt hozzá s megmutatta a bűneit, mielőtt még bemocskolódott volna az elkövetésükkel… (Z.P.)
A bolygó zsidó a legenda szerint a végítéletig kell vezekeljen, amiért gorombáskodott a kereszthordozó Jézussal és gúnyolta őt. Így talán lesz ideje megtérni és bűnbánatot tartani…1227-ben a St. Alban-i wendoveri Roger bencés szerzetes Flores Historiarum krónikájába a következõt jegyzi le: – Egy örmény érsek kíséretével St. Alban kolostorába érkezett. Az érsektõl megkérdezték, hogy látta-e vagy hallott-e valamit Józsefrõl, az emberrõl, akirõl világszerte sokat beszélnek, aki, mikor a Miurunk szenvedett jelen volt és beszélt vele, és aki a keresztény hit tanúbizonyságaként még mindig él. Az érsek kíséretébõl egy lovag, aki a tolmács is volt, franciául a következõt mesélte: “Gazdám jól ismeri ezt az embert, nyugatra történõ elindulása elõtt ez a bizonyos József az érsek asztalánál evett Örményországban, az érsek gyakran találkozott és beszélgett vele.” Megkérdezték tõle, mi történt Krisztus és József között, melyre a következõt válaszolta: “Szenvedésének idején Krisztust a zsidók megragadták és Pilátus elé vezették, hátha elítéli õt a zsidók vádjai alapján. Ám Pilátus nem talált okot arra, hogy halálra ítélje õt, s így szólt a zsidókhoz: »Vigyétek és ítéljétek el õt a saját törvényeitek szerint.« A zsidók hangos kiáltozással kérték, hogy bocsássa szabadon Krisztus helyett Barabást, és feszíttesse meg Krisztust. Mikor ezt követõen a zsidók kifelé vezették Jézust Pilátus palotájából, és az ajtóhoz értek, Kartaphilos, Pilátus ajtónálló szolgája kegyetlenül hátba ütötte a kifelé igyekvõ Krisztust, s gúnyosan így szólt hozzá: »Siess Jézus, siess, miért idõzöl?« Jézus rideg arckifejezéssel visszanézett rá és így szólt hozzá: »Én megyek, de te addig fogsz várni, amíg én visszajövök.« És az Úr szavainak megfelelõen ez a Kartaphilos azóta is Krisztus újbóli eljövetelét várja. Az Úr szenvedésének idején 30 éves volt, s mikor eléri a 100 éves kort, ismét olyan fiatallá lesz, mint amilyen Krisztus szenvedéseinek idején volt. Krisztus halála után, mikor a keresztény hit teret nyert, ezt a Kartaphilost az az Ananiás keresztelte meg, aki Pál apostolt is, és a keresztségben felvette a József nevet. (…) Igencsak jártas a bûnbánatban és az istenfélésben. És félelemmel várja Krisztus Második eljövetelét, nehogy az Utolsó ítéletet idején az Úr, akit a Kálváriára vezetõ útján hevesen ingerelt, haragos legyen vele. (…) Minden felajánlott ajándékot visszautasít, megelégszik a kevés étellel és ruhával. Megváltásának reményét arra alapozza, hogy tudatlansága miatt vétkezett, és arra, hogy az Úr, midõn szenvedett, ezekkel a szavakkal imádkozott ellenségeiért: »Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.«”
A szintén St. Alban-i szerzetes, Matthew Paris Chronica Majorájában az 1236-os év bevezetõjében a fentiekben idézett Flores Historiarum szövegrésze olvasható. A rogeri verzióhoz képest néhány új részlettel gazdagítja a szerzõ a legendát. Két szemtanút idéz, akik szintén találkoztak a bolygó zsidóval: Ricardus de Argentomio lovagot, aki zarándoklaton Örményországban járt, illetve bejrúti Gualerannus püspököt.
A bolygó zsidó tartózkodási helyéül mindhárom forrás Örményországot jelöli meg. A középkorban sok esetben Örményország alatt a közel-keleti térséget értették. III. Ince pápa a IV. lateráni zsinaton a kereszténység érvényességét és egyedülállóságát hangsúlyozta, s emellett szorgalmazta minden olyan legenda támogatását, amely Isten csodáit dicsõíti. A zsinat szerint a zsidóság léte az isteni irgalom nagyságának bizonyítéka. Az örök élet ígérete egy halandó számára, akár bűnös, akár nem, akár vándorló, akár nem, kizárólag csoda által valósulhat meg.[1]
Akinek humora a gúny, mosolya a káröröm, boldogsága mások fájdalma, az hogy akar keresztény hazafi lenni?… Az elvándorlás az önvédelem sajátos formája…? !…Hm.
A nehéz sorsú, de karakán költő és festő, a korondi Páll Lajos kívülről tudta a verseit. A börtönben csak így alkothatott. Addig-addig forgatta agyában, amíg elkészült velük. Csak később vethette őket papírra, majd legépelte. Akkor már nem tudta elfelejteni. Úgy megtanította magát, hogy képtelen volt rá. Életművét úgyszólván a fejében hordta. Egyszer azt írta: szépen kellene élni… (B. D. nyomán)
Igazat mondani könnyű, elhitetni nehéz… (B.D.)
Ne hátra pillants most fiam / az elfolyó sok halott árnyra / mint kiszáradt meder olyan / a voltak felnemtámadása /nagyapád helyett most szemed / ne azt a gyújtóbombát lássa / mely negyvennégy őszén esett / Tordán az egyik szomszéd házra / ne tudj agyvérzésről s epe- / omlásról ne gondolj a rákra / dédanyád s szépapád rege- / szarvas-tűntén se fordulj hátra / ne rágjon titkos rejtelem / ne sújtson vereségek szárnya / s a szárnyavesztett értelem / kötéltáncát járó apádra / se legyen gondod – most csak ezt / a szót vedd s védd meg, / mintha várba bajvívni mennél s úgy szeresd, / mintha nélküle halál várna. (Lászlóffy Csaba- Anyanyelv)
Vetési László, a szórványmagyarok református lelkésze, lelkes kutatója írja, hogy egy mezőségi iskolásfüzetben bukkant rá a következő „ismeretlen” szövegre. Mintha nem magyarul lett volna. A kérdés azt volt, mi életedben s halálodban az egyetlen vigasztalásod? Többszöri elolvasás után döbbent rá, hogy a szöveg magyarul van csak román betűkkel. Íme: Ozi hoghi mintestestel mintlelcetel acarelec ocarholoc nem nem enmagame honem ozen huseges Uramnaca Iesus Christusnoc tuloidono voghioc („magyarítva”: Az, hogy mind testestől mind lelkeddel, akár élek akár halok nem énmagam, hanem az én hűséges Uramnaka Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok”…) A gyermek számára édesanyja román betűkkel írta át a kátét, hogy az könnyebben megtanulhassa és elolvashassa. Vetési hozzáfűzi: „Szörnyűséges mezőségi magyar nyelvemlék. Halotti beszéd a 20. század végéről.” (B.D. nyomán- in. Népújság, 1999. január 20.)
Ő jegyezte le azt is, hogy a mezőségi szórványban a gyermek már románul vallja meg, hogy ő református magyar…(A Szerk.)
[1] https://ketezer.hu/2006/06/a-bolygo-zsido-legendajanak-eredete/
