Honnan jöttek a románok, és hová mentek a dákok?

Dan Alexe román nyelvész vette magának a bátorságot, hogy a nyelvészet és a józan ész könyörtelen eszközeivel szétverje azt a meseszínházi díszletet, amely mindezidáig makacsul eltakarta a román közvélemény elől a román nép és a román nyelv kialakulásának igaz történetét. A meseszínházi díszlet neve: dák-római kontinuitás. Díszlettervezők: a Erdélyi Iskola elnevezésű erdélyi román értelmiségi csoport (Ioan Budai-Deleanu, Petru Maior, Samuel Micu Klein és Gheorghe Şincai), amelynek tagjai – miután Bécsben és Rómában pallérozódtak – a XVIII-XIX. század fordulóján kidolgozták a románok és a román nyelv etnogenezisének elméletét. Az elmélet ugyan hamis alapokra épült, de mivel az elmúlt évszázadokban jól szolgálta a román nacionalista törekvéseket, a mindenkori román hatalom hivatalos történelemmé avatva tartotta életben, annak minden következményével együtt. Egészen napjainkig, s e tekintetben gyors változás nem is várható. A hazugságot, pláne, ha kedvező számára, gyorsan befogadja az ember, de a tőle való megszabadulás már korántsem megy ilyen könnyen. (Lakatos Mihály írása)

Hogy a magyar olvasó is megértse azt a horderejű változást, amelyet a Dan Alexe könyveiben (merthogy többet is írt e témában) felvázolt elmélet előirányoz a román történelemszemlélet és a román emberek nagy tömegei számára, ahhoz tudnánk hasonlítani, mintha valaki azzal állna elő, hogy valójában nem is Ázsia belsejéből érkeztünk a Kárpát-medencébe, hanem a Skandináv-félszigetről.

De menjünk sorjában: először néhány szó magáról a szerzőről, aztán a dákó-román kontinuitásnak a műben megcáfolt elméletéről, végül pedig a Dan Alexe által prezentált, nyelvészeti bizonyítékokkal bőségesen aládúcolt román származáselméletről.

Dan Alexe 1961-ben született egy hatezer főnél kisebb lélekszámú havasalföldi kis településen (Cochirleanca, Buzau megyében). Foglalkozására nézve nyelvész, újságíró, író, műfordító és filmrendező, a párizsi École des hautes études en sciences sociales egyetemen szerzett doktori címet a Civilizációk története című dolgozatával. 1988-ban Belgiumba disszidált, ahol szerepet vállalt a belga rendező, Josy Dubié által készített Vörös katasztrófa című dokumentumfilmben, amely leleplezte a Nyugat előtt a Ceauşescu-rezsim igazi arcát. (Nem mintha akkor már/még bárkinek is lettek volna illúziói…) Ez nem kis merészségre vall, hiszen a Securitate keze akkortájt messzire elért, a nyolcvanas években a Szabad Európa Rádió román szerkesztőségének három egymást követő főszerkesztője halt meg pár év alatt a rák egy agresszív formájában, miközben 1981 nyarán egy ismeretlen férfi késsel támadt Emil Georgescu bemondóra a mélygarázsban. Ez utóbbi csodák csodájára túlélte a 22 késszúrást!
Disszidálását követően szabadúszó újságíróként dolgozott a BBC-nek, a Szabad Európának és a WAZ (Westdeutsche Allgemeine Zeitung) médiacsoportnak.

Szobatudósnak igazán nem nevezhető, hiszen Afganisztánban és Közép-Ázsiában tanulmányozta az iráni és a kaukázusi nyelveket, különös tekintettel a grúz, csecsen és a dagesztáni nyelvekre. Továbbá számos dokumentumfilmet készített Csecsenföldön, Afganisztánban, Pakisztánban, Koszovóban és Közép-Ázsiában, amelyek közül kettővel, a balkáni üvöltő dervisekről, illetve az utolsó afganisztáni zsidókról készült alkotásaival hatalmas sikert aratott és számos szakmai díjban részesült.
Jelenleg is Brüsszelben él.

Dák-római kontinuitás

A tények: a történészek (és a krónikások) szerint valóban létezett egy dák állam, amely i.e. 64-44 között élte fénykorát, egy Boirebisztasz nevezetű király hatalma alatt, akit állítólag ugyabban az évben és ugyanolyan módon ért el a végzete, mint Caius Iulius Caesart. (Ez utóbbi készült is megtámadni a birodalom határainál szárba szökkent királyságot, de az i.e. 44 márciusának idusán történtek ezt megakadályozták.) Halála után a dák állam szétesett. Telt-múlt az idő, számolni is kezdtük a múlását, és i.sz. 85 körül, egy, a rómaiak ellen vívott győztes hadjáratot követően Decebal király került a trónra.
A rómaiak akkor még voltak annyira erősek, hogy ne felejtsenek, így hát 105-ben, Traianus császár uralkodása idején kiújult a háború, és 106-ban elesett maga a dák főváros, Sarmiseghetuza is. Decebal, hogy elkerülje a fogságot, és azt, hogy biodíszletként szerepeljen a római diadalmeneten, önkezével vetett végett az életének. Dacia római uralom alá került.

A fenti tényekre a krónikákon kívül konkrét bizonyítékul szolgálnak: 1. a Traianus császár által a római had Dunán való átkeléséhez építtetett híd romjai Szörényvár határában 2. az Adamclisinél (ma romániai, Konstanca megyei település) elesett római katonák emlékműve az ún. Tropaeum Traiani 3. a Rómában, i.sz. 112-113-ban készült ún. Traianus-oszlop, amely a második háború mozzanatait jeleníti meg domborművek formájában, már-már képregény-szerűen.

Egyes források szerint a rómaiak ekkor a dák lakosságot kiirtották, ám ez, tekintve a feladat volumenét és a korabeli római szokásokat, nehezen elképzelhető. Ami biztosan megtörtént, az az, hogy Traianus régi szokás szerint telepeseket küldött az újonnan meghódított területre, hogy azt szervesen a birodalomhoz kösse. A szervesülésre azonban, figyelemmel a korabeli vándornépek pezsgő vérmérsékletére, igen kevés idő maradt, olyannyira, hogy Aurelianus császár i. sz. 271-ben jónak látta visszavonni a birodalom határait a jól védhető folyam, a Duna mögé. A hajdani Dacia területén hoppon és védtelenül maradt telepeseknek pedig nemigen volt más választásuk, mint követni a római adminisztrációt. Az ezt követő, a XIII. századig terjedő időszakot nevezik a román történészek „a hallgatás évezredének”, ugyanis sem régészeti nyomok, sem a krónikák híradásai nem utalnak arra, hogy a mai Románia területén abban az évezredben románok élnének.

A fentebb már említett román értelmiségi csoport, az Erdélyi Iskola tagjainak nem volt ennyire földhözragadt a fantáziája. Megjegyzem, a Wikipédia vonatkozó román szócikkeiben mind a négy úriember esetében elsősorban „történészként” hivatkoznak rájuk, ám ha megnézzük képzettségüket, az elvégzett iskoláikat, azt látjuk, hogy teológiát, filozófiát, nyelvészetet és jogot tanultak, így a legjobb esetben is a mai értelemben vett bölcsészként lehetne aposztrofálni őket, de nem történészként. Vagy ha igen, akkor mindenképpen a műkedvelők táborát gyarapítók közé tartoztak. És hát ahhoz, hogy valaki bármiféle bizonyítékok, leletek és adatok híján egy ezer esztendőnyi időszakot „befoltozzon”, népekkel és államokkal benépesítsen, feltétlenül amatőrnek kell lenni. És e minőség természetesen érvényes az eredményre is.

Az Erdélyi Iskola tagjai a kevéske rendelkezésre álló anyagból a nemzeti elkötelezettség üllőjén a hazafias lelkesedés kalapácsával az alábbi történetet „kalapálták ki”: a rómaiak a győztes háború után letelepedtek Daciában, összemelegedtek a helyi dák őslakossággal, és eme intim viszony eredményeként megjelent a történelem porondján a román nép. Mely nép, nem törődve a Keletről özönlő barbárok hadaival, a helyén maradt a római adminisztráció távozása után is, és a hegyekben, meg imitt-amott, a síkvidékek bizonyos pontjain (de mindenképp a mai Románia területén!) „szabad dákok” csoportjaiként átvészelte a következő ezer esztendőt (beleértve a XIII. századi pusztító mongol inváziót is), hogy aztán IV. Béla királyunk idején leereszkedjen nyájaival a hegyekből és ismét birtokba vegye „ősei vérrel áztatott földjét”. Ismerjük el, kell egy bizonyos (és nem is alacsony) fokú naivitás ezen elmélet megalkotásához és tényként való recepciójához is, de ez adott volt.

Természetesen mindenkinek jogában áll különféle elméleteket megalkotni vagy mások által megalkotott elméletek hívévé válni. Ahhoz azonban nincs, hogy akut tény- és bizonyítékhiányos elméletek alapján bármiféle igényt formáljon más emberek, más népek tulajdonára és javaira, és ahhoz sem, hogy ezen elméletet és vele önmagát a tények fölé helyezze. Nos, a gond az, hogy ebben az esetben ez történt. E téveszmére mára egy egész kultúra épült, nemzedékek sora adta és adja tovább egyfajta „vallásként”, és óhatatlanul beépült a román nép önmagáról alkotott képébe, identitástudatába.

Mi, magyarok vagyunk e „kontinuitás-elmélet” legfőbb kárvallottjai, és nem elsősorban azért, mert elveszítettük Erdélyt és Kelet-Magyarország jelentős részét. Az, demográfiai okokból kifolyólag valószínűleg amúgy is bekövetkezett volna. Hanem azért, mert a román kontinuitás-elmélet, miszerint a románok évezredek óta a Kárpát-medence lakói (magyarán őslakói), mi pedig az ő földjükön és nyakukon élősködő betolakodók (magyarán hontalanok, román pejoratív szóval: „bozgorok”) hosszú évszázadokra megmérgezte a két nép közötti viszonyt. Amely minden, a szomszéd népek közt egyébként bárhol a világon menetrendszerűen felmerülő viszály és ellenségeskedés dacára lehetne méltányos, egymás erényeit és teljesítményeit becsülettel elismerő, korrekt viszony. De nem lehet, mert egy hamis alapokra épített eszme olyan méltánytalan és mesterséges alá-fölérendeltségi viszonyt hozott létre, amely ellehetetleníti a párbeszédet, az őszinte és nyílt szívvel vállalt kiegyezést. És mindez paradox módon ártalmas a román nemzetnek is, mert árnyékba borítja a román nép és nyelv valódi, nem kevésbé árnyalt, izgalmas és vállalható történetét, ráadásul folytatólagosan fenntartja a feszültséget a többségi nemzet és a magyar kisebbség között.

Dan Alexe: a román nyelv kialakulásának és a román nép etnogenezisének története

A szerző már az első sorokban jelzi, hogy az általa elmondottak provokálóan és sértően hangozhatnak mindazok fülében, akik az iskolában előadott hivatalos és romantikus narratíván nőttek fel. A több mint egy évszázada (de inkább kettő – tesszük hozzá mi) a köztudatban keringő dák-római mitológiát, amelyet a Ceauşescu-féle nemzeti kommunizmus a végletekig egzaltált hangnemben terjesztett, ironikus módon emígy összegzi: Decebalt és Traianust már-már két szeretőként prezentálja, akik a román nemzetnek adtak életet egyfajta „unio mystica” keretében. Ebből kifolyólag a román identitás egy egyszeri és megismételhetetlen alkímiai folyamat eredménye, amely két mágikus etnikai elem, a dák-géta és a latin fúziójából jött létre. A románság, amely utólag díszként magára aggatta az ortodox kereszténységet is, így szerepelhet immár kétezer év óta a történelemben, mint a monolitikus nemzeti egység alázatos, de büszke és megtörhetetlen példája, amelynek szépsége és koherenciája miatt mindig ellenséges és elnyomó környezetben kellett élnie – írja a szerző…. Leszögezi, hogy műve elsősorban a nyelvészet eszközeinek a történeti vizsgálati módszerekbe való beillesztésére fókuszál. Meggyőzően tárja az olvasó elé ama tényt, hogy nyelvészeti vizsgálatok nélkül a történészek aligha juthatnak érvényes eredményre a múlt feltárásában. Az archeológiai kutatások, karöltve az ideológiai előfeltevésekkel könnyen tévútra viszik az embert. Az archeológiai leletek jelezhetik egy írásbeliséggel nem rendelkező népesség jelenlétét egy bizonyos területen, de arról nem mondanak semmit, hogy azok az emberek milyen nyelven beszéltek, vagyis: „a csontok nem beszélnek”. Nagy eredményt e tekintetben a genetika és a DNS-elemzés sem hozhat, hiszen a nyelvek egyik népességről a másikra vándorolnak, változnak, e népességek is változtatják identitásukat, és egymással ellenséges, de genetikailag rokoni kapcsolatban lévő népek is beszélhetnek más-más nyelvet – írja Dan Alexe.

Mindjárt kezdetben leszögezi, hogy nyelvészeti szempontból a román nyelv balkáni nyelv, amely különösen közeli rokonságot mutat az albán nyelvvel, nem csupán a szókincs, hanem elsősorban mondatfűzés, szerkezet és tipológia tekintetében. Az egész mű kontextusát az képezi, hogy a román, az albán, a bolgár-macedón és kisebb részt a szerb nyelvek teljes szerkezeti és tipológiai azonosságot mutatnak. Oda-vissza megtermékenyítik és áthatják egymást, egészen a grammatikai azonosságig. Márpedig ez a folyamat nem zajlódhatott másutt, mint valahol a Balkán-félsziget középső részén, mivel a félsziget nyugati szláv nyelvei: a horvát, a szlovén és a nemrég kihalt dalmát nyelv semmi jelét nem mutatják az egymással való érintkezésnek.

Az albánnal és a bolgár-macedónnal való szerkezeti azonosság nem lehet a véletlen műve! – állapítja meg Alexe… „Szentséges ég, de akkor mi van a dák-római származással és a Kárpát-medencével, mint őshazával?!” – merülhet fel az avatatlan (és főként román etnikumú) olvasóban.

Nos, Dan Alexe alapos nyelvészeti elemzések után, több mint tucatnyi nyelvet bevonva az elemzések körébe, és egy könyvnyi mennyiségű nyelvészeti példa felsorolása után, levonja a maga következtetéseit.
Tekintettel arra, hogy az albán nyelv a latinizálódásban valahol félúton megállt (ami arra utal, hogy történelmileg nem volt elég idő a folyamat befejeződésére), a dákok nem lehettek mások, mint maguk az albánok, akik a 271-es kényszerű „aurelianusi visszavonulás” idején úgy költöztek le a Dunától délre eső területekre, követve a római adminisztrációt és hadsereget, hogy elrómaiasodásuk még nem zajlott le teljes egészében. További bizonyítékként hozza fel erre, hogy az albán nyelvben semmi nyoma az ógörög hatásnak, ami nem volna lehetséges, ha ősidőktől fogva mai területeiken éltek volna. Aztán a szlávok nyomására mentek tovább később dél felé, az Adriai-tenger partvidékére.

Ezzel szemben a románok és arománok (keleti újlatin nyelvet beszélő népesség, amelynek maradványai napjainkban hat balkáni ország, köztük Románia területén élnek, és amelynek máig nem alakult ki egy sztenderd-nyelvváltozata), akik valódi újlatin nyelvet beszélnek, egy olyan balkáni népesség leszármazottai, amelynek asszimilációja már az i.e. I. századtól elkezdődött, és teljesen be is fejeződött.
Nagy valószínűséggel állítható – írja a szerző –, hogy az aurelianusi visszavonulás után egy hosszú együttélési folyamat vette kezdetét az albánok és az ősrománok között, de az bizonyos, hogy ez a folyamat már a szlávok VI. századi balkáni megjelenése előtt elkezdődött. Ez az együttélés vezetett a román (és később a bolgár-macedón) nyelv tipológiájának mélyreható megváltozásához, albán minta alapján. A lényeg: a román nyelv a Dunától délre eső területeken alakult ki.

A magyar olvasóban itt mindjárt felmerül a kérdés, hogy akkor mikor és miként került e népesség a mai Románia, és főként Erdély területére?

Alexe két verziót is felállít: 1. i.sz. 800 körül konfliktus tört ki az első bolgár cárság és a Pannóniában lakó avarok között, és a hadjárat folyamán románul beszélő csoportok kerülhettek Erdély területére, amelyek később a magyar királyság alattvalóivá váltak 2. a mongol invázió okozta pusztítás után a magyar királyok telepítették be őket Máramaros elnéptelenedett vidékeire.
Arra a felvetésre, hogy nincsenek olyan fennmaradt iratok, amelyek bizonyítanák a románok északra költözését, azt válaszolja, hogy olyan írásos nyomok sincsenek, amelyek egyes román csoportoknak a későbbi Timok-völgyi megtelepedését rögzítenék, a kollektív emlékezet mégis úgy tartja, hogy őseik a Maros folyását követve jutottak el oda. Egyébként is: nyelvészeti szempontból nincs jelentősége sem a migráció idejének, sem útvonalának. Az viszont tény, hogy Erdélyben a késő középkorig a temetőkben nem találni olyan fejfákat, amelyek román neveket őriznének. Sem cirill, sem latin betűkkel.

Egy további rejtélyre is igyekszik fényt deríteni a szerző: első írásbeli megjelenésekor (a XVI. században) miért mutat annyira meglepő egységességet a román nyelv mind Erdélyben, mind Havasalföldön, mind Moldvában, miközben a jóval nagyobb területen beszélt albánnak mind a mai napig van egy északi és egy déli dialektusa?!

Kizárva azt a lehetőséget, hogy létezett egy „misztikus folyadék”, amely a „hallgatás évezrede” alatt érintetlenül megőrizte a román nyelvet, Amerika spanyolok és portugálok, valamint Szibéria oroszok általi gyarmatosításának mintáját veszi alapul. Azaz: Havasalföld és Moldva románokkal való benépesítése a magyar királyok „projektje” volt, akik a Máramarosból kiküldött román telepesek révén egy, a mongol betörések ellen védelmet jelentő ütköző zónát akartak létrehozni a Kárpátok körül. A máramarosi telepesek pedig vitték magukkal a nyelvet új lakóhelyükre. Íme, a titok nyitja!

A hajdani Dacia tekintetében hangsúlyozza, hogy az csupán a történelmi Erdélyből, a Bánságból és a mai Olténiából állt, és semmiképp nem terjedt ki a mai Románia egész területére. Azt is kizártnak tartja, hogy a román nyelv a mai Románia területén alakult volna ki, hiszen az általa csak „nacionalistának” nevezett román történészek által vizionált központosított dák állam sosem létezett. Ahhoz kiterjedt adminisztrációra, az ország különböző pontjait összekötő útrendszerre és nyelvi politikára lett volna szükség, de egyiknek sincs semmi fennmaradt nyoma. Mindezek híján pedig, amint számos történelmi példa bizonyítja: a román nyelv különböző dialektusokra esett volna szét, sőt némely csoportjai egy idő után meg sem értették volna egymás nyelvét.

Még a hozzáértő régészek is gyakran elkövetik azt a hibát – mondja –, hogy egy bizonyos földrajzi térségben, ahol ugyanolyan típusú kerámiai leleteket, hasonló típusú sírokat tárnak fel, mindjárt etnikai és nyelvi egységességet is feltételeznek. Az etnolingvisztikai valóság azonban jól mutatja, hogy mekkorát tévednek! A fazekak, fegyverek, ékszerek vándorolnak az emberek között, de ez nem jelenti azt, hogy ugyanazt a nyelvet is beszélik. Kitűnő példa erre a Kaukázus térsége, amely etnikailag, nyelvileg sőt vallásilag is roppant sokszínű, majd’ minden völgyben más etnikum él, miközben kulturálisan mellbevágó azonosságot mutat.
Egy efféle tévedés (most ne firtassuk, hogy szándékos vagy sem) vezetett oda, hogy néhány nyílhegyre és bögrére alapozva egy egész „géta-dák civilizációt” kreáltak, amelynek semmi valóságalapja nincs – írja a szerző. A tankönyvek a vándornépekről azt írják, hogy csupán átvonultak a mai Románia területén – folytatja. Nos, ezek az „átvonulók” olyan írásos emlékeket hagytak ránk, mint a Gót Biblia vagy egy közel teljes víz- és helynév készlet, amely szláv eredetű, miközben a kontinuitás-elmélet szerint itt élő ősrománok szinte semmit. Se egy várromot, se egy épületmaradványt, se egy helynevet – semmit.

A román nép és nyelv balkáni származásának további bizonyítékaként hozza fel, hogy az előbb Máramarosba, aztán onnét Havasalföldre és Moldvába települő románság balkáni liturgiát, egy teljes egészében elszlávosodott ortodox vallást hozott magával, amely még hosszú ideig a bolgár egyháznak volt alárendelve, szláv írást használt, szláv nyelven olvasták fel a szövegeket, szláv nyelvű megnevezéseket használtak az egyházi adminisztráció különféle beosztású tagjaira stb. A kontinuitás-elmélet szemszögéből nézve erre nincs semmiféle magyarázat – mondja Alexe. A románok, a maguk szláv liturgiájával és cirill betűikkel nem élhettek Erdélyben a szlávok megkeresztelkedése előtt, márpedig arra 800 után került sor. És ha Erdélyben éltek volna, nem a balkáni, hanem az északi szlávok, a ruténok nyelve hatott volna rájuk, de ennek semmi nyoma.

Epilógus

Dan Alexe fenti művében még számos történelmi eseményt, kultúrtörténeti kérdést vizsgál meg a nyelvészet szemszögéből és annak eszközeivel, de ezekre most nincs lehetőségünk kitérni. Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy bizonyítékok nélkül semmit nem állít, levezetései során számos nyelvből (többek közt a magyarból is) vett példatárral kényezteti el az olvasót, megsokszorozva így érvelésének meggyőző erejét. Mindazonáltal maga sem állítja, hogy az egyetlen lehetséges, igaz verziót festi fel művében, de azt igen, hogy a nyelvészeti bizonyítékok az ő geneziselméletét látszanak alátámasztani. Szemben a kontinuitás-elmélettel, ahol még az igazság látszata sem tetten érhető.
Az is az igazsághoz tartozik, hogy az általa leírtak csak a román nép nagy tömegei számára jelenthetnek újdonságot, netán tabudöntögetést, hiszen a magyar és az irányadó nyugati történetírás képviselői nagyvonalakban hozzá hasonlóan látják és látták korábban is e kérdést, ha nem is a román nyelven végzett mélyfúrások után jutottak erre a következtetésre.
Az elején azt mondottuk: hazugságot, pláne, ha kedvező számára, gyorsan befogadja az ember, de a tőle való megszabadulás már korántsem megy ilyen könnyen, azért keményen meg kell dolgozni. De éppen ezért értékesebb is. Márpedig a román nép megérdemelné, hogy végre, sok-sok évszázad után megismerhesse saját igaz történetét, amely nem jobb és nem rosszabb, mint minden más nemzet időbe írt története. És erre méltán büszke is lehetne. Arról nem is szólva, hogy általa új barátokat is nyerhetne magának. Többek közt bennünket.

Lakatos Mihály

(Dan Alexe: Játsszuk azt, hogy dákok vagyunk és rómaiak – Egyfajta bevezetés a román nyelv és a román nép etnogenezisének történetébe. Humanitas, Bukarest, 2023.)

A címképen magyar katonák láthatók 1940 szeptemberében – mögöttük valós és hamis szimbólumok – Fotó: Fortepan

Az írás eredeti változata itt olvasható:

https://magyarosszetartozas.hu/publikacio/honnan_jottek_a_romanok_hova_mentek_a_dakok