Homoródalmás – Szabó Gyulára emlékeztek

A falu jeles írója 1930. szeptember 11-én született. Hagyománnyá vált, hogy Homoródalmáson erről minden évben megemlékezzenek az unitárius templomban tartott istentiszteleten és a nevét viselő kultúrotthonban. Ma már pályakezdő, a vidékhez és a Szabó Gyula szellemiségéhez kapcsolódóan alkotó fiatal prózaíróknak kétévente díjat adnak át. Hozzáértő irodalomtörténészek pedig dolgoznak az életművét átfogó nagyívű monográfián. Szabó Gyula életműve érdemes arra, hogy méltóképpen beépüljön az összmagyar irodalmi köztudatba.

Ebben az évben a Homoródalmási Unitárius Egyházközség és a Homoródalmási Önkormányzat szervezésében zajlott az emlékezés szeptember 22-én, vasárnap. Csete Árpád unitárius lelkész, aki immár majdnem negyed évszázada szolgál a gyülekezetben, prédikációjában is kitért Szabó Gyula munkásságára. A művelődési házban – nem túl népes közönség, az író néhány hozzátartozója és egykori pályatársa jelenlétében – dr. Tódor Csaba teológiai tanár és Simó Márton író, újságíró tartott előadást, Csete Árpád tiszteletes pedig felolvasott egy részletet Szabó Gyula visszaemlékezéseiből, történetesen azt, amikor az ifjú író – a Gondos atyafiság megjelenése idején – levelekben udvarolt a fiatal tanítónőnek, akivel a gimnáziumi évek múltán ismét összehozta a sors, s aki később hitvestársa lett.

Külön érdekessége a találkozónak, hogy a két előadó – anélkül, hogy egyeztetett volna – hasonló megközelítésben beszélt az életműről. A hagyományos paraszti élet elmúlása miatti aggódás, az elkényelmesedés veszélye, a földindulás szerű társadalmi és gazdasági változások következményei ragadták meg mindkét a megszólaló figyelmét. Józsa Albert nyugalmazott tornatanár, a község egykori polgármestere is felszólalt, elmesélve azt az emléket, amikor 1962-ban – a kollektivizálás évében – utoljára szárítottak sarjút Kajmácában levő birtokukon, amely szomszédos volt a „Kurta” Szabó-család, azaz a Szabó Gyuláék földjével. Két hétig egyazon erdei házban, nyári szálláson laktak a nagyapákkal, a szülőkkel, illetve több családtagjukkal, ki priccsem, ki pedig fent az odorban. Életre szóló emlékek sorát idézte fel pár mondatában Józsa Albert tanár úr.

Tódor Csaba jó szónok és kiváló előadó. Egyetemi oktatóként is nagy gyakorlata van a megszólalásban, nem írta le a beszédét, csupán felvázolta a mondanivalója kereteit. Simó Márton író viszont leírta a maga mondanivalóját, amelyet az alábbiakban – rövidített változatban – tudunk itt közölni.

A Szerk.

Üzenet egy letűnt világból

Hogyha van az utóbbi évtizedekben keletkezett irodalomnak népi ága, akkor a Szabó Gyula életműve minden bizonnyal ahhoz tartozik. Élete – éppen a tiszavirág létű „kicsi magyar” világnak köszönhetően – úgy alakult, hogy a testvérek közül ő volt az, aki magasabb iskolákat járhatott és már fiatalon bekerülhetett az erdélyi magyar irodalom fősodrába. Bármennyire is vészterhes időszak volt a második világháború ideje, a kor felelős vezetői távlatokban gondolkodtak, annak ellenére, hogy a magyar impérium székelyföldi fennmaradása korántsem tűnt biztosnak. Létrejött a Magyar Tehetségmentés Alapítvány , azzal a céllal, hogy a jó képességű, paraszti származású, vagy nehéz sorsú gyermekeket középiskolai férőhelyekhez, egyetemi ösztöndíjakhoz juttassa. Szabó Gyula is bekerült abba a harminc főből álló válogatott középiskolai osztályba, úgyhogy 1942 őszént térítésmentesen iratkozhatott be a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnáziumba, abba a nagy hagyományokkal rendelkező intézménybe, amely a környék zömében unitárius ifjúsága körében igen népszerű és színvonalas iskola volt. A kiválasztottak közül hamar kitűnt szorgalmával, higgadtságával, s majdhogynem azonnal egyértelmű volt, hogy a humán szakmák iránt erős az elhivatottsága. Változtak ugyan az idők, visszatért a román fennhatóság, sőt még a szovjetek ideológiája is rátelepedett hamarosan a népre, úgyhogy érettségit viszonylag későn (csak 1950-ben) tehetett egy teljesen másfajta világban. Aztán a kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarán végzett, magyar szakon. Publikálni már egyetemi hallgató korában (1952) kezdett, majd a diplomaszerzés után kiadói szerkesztőként (1954–1957), illetve lapszerkesztőként dolgozott (1957-től 1992-ben történt nyugdíjazásáig), Kolozsváron az Utunk, majd annak jogutódjánál a Helikon című irodalmi lapnál.

Könyvei viszonylag hamar beépültek a köztudatba. Azon a pászmán haladt, amelyen előtte Móricz Zsigmond, Németh László, a székelyföldiek közül Tamási Áron, Kacsó Sándor vagy Bözödi György. Mindvégig homoródalmásinak érezte és tartotta magát, aki úgy tekintett a fényárban úszó Havannára, hogy azon a távoli szigeten, teljesen más égöv alatt is a szülőfalut vélte felfedezni „Almás gödriben”. Az 1970-es évek közepéig ezt a fajta hagyományos irodalmat művelte – mintegy két évtizeden át, főként a Gondos atyafiság I-III. (1955–1961, 1964, majd 2004), Annyi baj legyen (1961), Fűhúzó április (1961), Húgom, Zsuzsika (1967) és a Gólya szállt a csűrre (1974) című kötetekben –, hogy aztán az A sátán labdái öt kötetében (1978 és 1992 között) Erdély múltjában keresse a választ a jelen sorfordító és embert próbáló eseményeire. Idősebb korában – immár a rendszerváltás után – ismét visszatért ifjúkori témáihoz, a szülőföldhöz, Képek a kutyaszorítóból címmel írt négykötetes visszaemlékezést, amelyben a hozzá illő és méltó stílusban, regényes ferdítések nélkül élte, járta be újra földi pályáját, A névtelen katona címmel (1994) édesapja első és második világháborús feljegyzései, naplói segítségével rekonstruálja az igen hosszú huszadik századot. Az apa feljegyzéseit használva tesz eleget az emlékezés „kényszerének”, de úgy, hogy a tapasztaltakhoz az egy generációval későbbi igazságokat is könyörtelenül hozzárendeli. Nyilvánvaló, hogy ezt már a viszonylagos felszabadultságot hozó 1989. évi fordulat után teheti meg „hivatalosan”. Hátrahagyott írásai közül Az irredentizmus mámora, amely folytatásokban jelent meg a Székelyföld folyóirat lapszámaiban 2004-ben (augusztustól kezdődően négy részletben), ugyancsak könyörtelen tisztánlátással emlékszik vissza a „kicsi magyar világ” beli eseményekre, s a homoródalmási jelenségeket úgy ábrázolja – ekkor is az apai intelem vezérli, s csak „a valóságnak megfelelően” hajlandó írni –, hogy máig és másutt is érvényes konzekvenciákat von le a jellem és a személyiség korlátaira vonatkozóan, azokról a torzulásokról, amelyeket a nemtelen eszközökkel operáló hatalomhoz fűződő viszonyban akár ma is képesek vagyunk elkövetni. Ilyen kontextusban örökérvényű, bár dekódolható az írói üzenet.

Kevés szó esik Szabó Gyula novellisztikájáról. Pályakezdőként igen fiatalon regénnyel rukkolt elő, s időnként a nagylélegzetű munkák a következő évtizedekben is megismétlődnek. Az ezekre való készülődés folyamatában azonban igen fontos állomások az esszék és a novellák. Mátyuska macskája címmel (még 1984-ben) Budapesten jelent meg reprezentatív válogatás elbeszélések alcímmel, amely révén bátran állíthatjuk, hogy előkelő helye van az írónak a magyar Pantheonban, mindenképp irodalmunk élvonalában lenne a helye.

Halála előtt pár hónappal – 2004. júniusában – részesült életmű díjban, amelyet Hargita Megye Tanácsának képviselőitől vehetett át a homoródalmási unitárius templomban, akkor mondta, hogy „…távol élek ugyan a szülőfalumtól, de mindig itthon vagyok. Ezt a szó szoros értelmében kell felfogni, de nem úgy, hogy fizikailag itthon vagyok, hanem hogy az egész sorsommal és egész életemmel voltam és vagyok mindig itthon.” Egyébként ezt a Hargita Megyéért-díjat tartotta életpályája legemlékezetesebb elismerésének. Akkor még feljegyeztem egy igen fontos kijelentését: „…éppen tizenkét éves koromban mentem el a falumból. Olyan bolond gyermek voltam, hogy erősen szerettem tanulni, és teljesült is a vágyam, hogy felsőbb iskolába kerülhessek, mert elmehettem a székelykeresztúri unitárius gimnáziumba. Mire húsz éves felnőtt lettem, és nagyjából kész ember, arra ki is alakult az egész sorsom, pályám, úgy, hogy azután jelentős változás az életemben nem történt. Ez mind szülőfalumból indult el.”

Lassan húsz éve, 2004. december 21-én, a székelyudvarhelyi kórházban hunyt el. Emlékszem, a nagy hideg, az ünnepi készülődés sem tett jót, a temetése olyan esemény volt, amelyen „illett” minél hamarabb túl lenni. Az írók java hiányzott a koporsó mellől, s a részvétet hozó üzenet egy-egy koszorú és itt-ott publikált nekrológ formájában érkezett. A hivatalos irodalom csak hetek, az ünnepek múltán, a karácsonyi és újévi lazítás után mozdult rá Szabó Gyula búcsúztatására és méltatására. Hagyatéka körül nem történtek látványos események az országban. Azonban róla nevezték el szülőfaluja kultúrházát, és tervbe vették, hogy emlékszobát rendeznek be hátrahagyott tárgyaiból, ami hamarosan meg is valósult.
Ez az emlékszoba lehet egy olyan fontos „adalék”, amely segítheti a kultusz, az utóélet és a kánon alakítását. Mindenképp jót tesz a községnek és az írónak is. Az emlékszoba hivatalos megnyitójára 2012. december 20-án került sor. Emlékdíjat is hoztak létre a Székelyföld folyóirat és a helyi önkormányzat – újabban a helyi unitárius egyházközség – közreműködésével, amelyet olyan fiatal tehetségnek ítélnek oda, aki valamilyen módon kötődik a két Homoród-mentéhez, illetve írásaiban megjelennek a helyhez kapcsolódó értékek… Nem áll szándékomban a Szabó Gyula-emlékdíjasok neveit felsorolni, bár nem ártana, s az is jó lenne, ha számba vennénk, hogy az elismerésben részesültek hogyan és mi módon ragaszkodnak utólag az író és a hely szelleméhez, hiszen azóta találkoztam olyan kisebb titánnal is, aki felkerülvén bizonyos kulturális centrumokba, egyfajta gyermekbetegségként értelmezi „a lokális irodalmat”, vagyis azt a kötődést és sajátosságot, amelyet transzszilvanizmusnak szokás nevezni, s amelynek halványan bár, de ma is vannak leágazásai, és olyanok, hogy azok által lehetne Szabó Gyula szellemiségéhez kapcsolódni. Mert az írás, az irodalom egyfajta kötelesség, szolgálat is, és nem csupán úri gyerekek szórakozási felülete gyanánt szolgál.

Minden valószínűség szerint a Szabó Gyula-monográfia „íródik” – ahogy Gyula bátyánk mondaná –, ha ugyan már meg nem íródott. Bizonyára hamarosan kézbe vehetjük, hogy segítse valamelyest az életműben való eligazodást, a szinten tartást.

Nagy kár egyébként, hogy Szabó Gyula nem írt nagyobb lélegzetű színdarabokat, mint Tamási Áron, vagy verseket, mint Kányádi Sándor, vagy Farkas Árpád – hogy csak az időben és térben közeliek közül említsek néhány szintén klasszikussá lett pályatársat –, mert ez a két műfaj sokat tud segíteni a felszínes dolgokban, az emberi és közösséginek látszó megnyilvánulások, különböző világi és egyházi ünnepségek, falunapok, iskolai évnyitók vagy évzárók alkalmával, elő lehet venni az életmű egy-egy részletét, fel lehet azt mutatni. (Kiváló alkalmak teremthetők arra, hogy a szülők, hozzátartozók, barátok kisvideókat, fotókat osszanak meg valamelyik közösségi hálón, mondván, hogy milyen ügyes, milyen aranyos, milyen jó képességű az a gyermek, aki szerepel, nem izgul, ráadásul népviseletben van, s tán a helyi tájszólás maradéka is felismerhető a hanghordozásában. S aztán annyi… Hányszor és hányszor megtörténik az ilyen eseményeken, hogy elkészül a családi dokumentum, rögvest rákerül egy memóriakártyára vagy felhőbe, kirepül a világháló színterére. És ennyi elég is a dologból. Hírül adtam, hogy ott vagyok, ott voltam, megjelentem egy dzsemborin, a magam részét hozzáadtam és kivettem a saját jussomat valamilyen élményből. Esetleg hozzá is adtam valamit… Olyan, mint a szelfi a világhálós „falamon”, mint az élménymegosztás: itt voltam, ezt mind megvettem, megettem, ezt láttam – Párizstól Tokóig, New Yorktól Fokvárosig – tudjátok meg, irigykedjetek, és csináljátok utánam, ha tudjátok, ha van hozzá időtök, pénzetek és bátorságotok, mert lám, én ennyire-annyira-mennyire menő vagyok, mentem, jártam, keltem, s megtértem utamról. És az élmények által milyen gazdag lettem.)

Szabó Gyula életműve azonban teljesen „prózai”: nagy- és kisepika – elbeszélés, novella, regény és regényfolyam – illetve elmélkedés – nevezzük így az esszét – emlékirat és történelmi tudósítás. Alkalmatlan arra, hogy villogjunk segítségével a neten, a színpadokon és az agorákban. Szabó Gyula a digitalizált világban nem válhat influenszerré. S mi sem általa. Le lehet fotózni X oldalt valamelyik könyvéből, fel lehet tenni a világhálóra, hogy ezt ma este vagy az éjszaka olvastuk… Senki, vagy csak kevés honfitársunk kíváncsi rá. Periféria. Egy szépen felöltöztetett szték, egy látványos reformétek, egy netre, a világ elé kivetett női kebel, vagy dagadó férfias izomzat, egy giccses üdvözlőlap sokkalta értékesebb.

Emlékezzünk csak vissza arra, hogy volt olyan Szabó Gyula-díjas fiatal irodalmár, aki úgy végezte el a bölcsészkart és vált magyartanárrá, hogy nem hallott Homoródalmás jeles írójáról, nem olvasott tőle semmit, mígnem be nem következett egy szerencsés véletlen… Még jó, hogy történnek ilyen pozitív végkicsengésű jobbesetek… Nehezen minősíthető azonban az a középiskolai és egyetemi oktatás Transzilvániában, annak magyar glóbusza, amely nyelvi, kulturális, közösségi javainkat kívánja átadni és ilyen mulasztásokat követ el. Mi van, ha egyszer csak úgy kimarad Dsida Jenő? Vagy Áprily Lajos?… Mert sokat emlegetik az Istent? Vagy egyszerűen azért, mert konvencionálisak… Mert. Miért? Mert csupa opció itt minden. Szabadon választható, mint az erdélyi magyar vagy a székely megmaradás. Mi fontos?… A pénz. És a szélessáv.

Egy kicsit maradjunk még Szabó Gyula utóélete kapcsán annál a húsz esztendőnél, amely eltelt a halála óta. Ezt az időszakot immár nagyjából az Európai Unióban éltük, akár ennek a kisebb, akár annak a nagyobb hazának vagyunk az állampolgárai. Tanúi és elszenvedői azoknak a folyamatoknak, amelyeket Brüsszel kezdeményezett. Megváltoztak a termelés struktúrái. Sikerült lebontani a szocialista nagyipart, úgy általában az ipart; ma a szolgáltatások és a kereskedelem korszaka zajlik. A mezőgazdaság pedig – hadd beszéljünk arról a foglalatosságról, amely szubvenciók jóvoltából működik ma és sorvad végérvényesen. Ami „bé van téve” az rendben van, ami pedig nincs, azt nem kell erőltetni… Olyan változások következtek be húsz év alatt, amilyenek előtte egy évszázad alatt sem: ki- és elvándorlás a múlt század elején a népek börtönének csúfolt Monarchiából, amely akkor népesség-fölösleggel rendelkezett, az első világháború, a régi román világ, a kicsi magyar világ, második világháború, a szovjetek bejövetele és a marxista eszmék elterjedése, majd az újabb demokrácia, a feltámasztott vadkapitalizmus restitúciója… Hat komoly cezúra, amelyek közül egyik sem volt annyira markáns, mint ez az utóbbi húsz év…

Emlékezzünk csak vissza 1990-re, amikor visszaadták a földeket, akkor mindenki gazdálkodni szeretett volna – Horthy Miklós és Gheorghe Dej-katonái –, akik annak idején, 1962 tavaszán maguk, vagy a szüleikkel együtt álltak be a közösbe. Ott és úgy kívánták folytatni, ahol abbahagyták anno. Neki is rugaszkodtak… De hol vannak ma már azok az emberek? Jórészt a temetőkben… Mondja meg nekem valaki, hogy hány nadrágszíjparcellát látott az idén beültetve a határban?… Búzát, pityókát, répát, törőbúzát hányan termesztenek ma Almáson? Mondja meg nekem valaki, hogy látott-e ezen a nyáron szánaboglyát az első határban, vagy odahátra Vargyasban?… Én összesen négyet tudtam megszámolni… Annyira jelentősen megváltozott az életforma, hogy ma, amikor felére fogyott az egykori lélekszám, Homoródalmásnak is népességfölöslege van. Mert nem a földből, hanem bérből és fizetésből él ma itt az ember, amit városon, vagy külföldön keres meg, ha éppenséggel nem közalkalmazott vagy helyben élő nyugdíjas. A boltokban mindent lehet kapni, nem túl drága a portéka, meg kell tudni venni. Helyben termelni pedig nem érdemes. Pénz legyen, s akkor minden van… Másik tragikus vetület, menjünk át a globális szektorba, 8,2 milliárd él ma a Földön, de egy fejlett világgazdaságban – amilyen elvileg a jelenünk – 80 millió ember képes előállítani a mindenki számára elégséges élelmet. Aztán álljon itt még egy megdöbbentő adat, amely kvázi tudományos berkekből származik, s amely szerint túl nagy egy fejőstehén ökológiai lábnyoma. Tehát marhát sem éri meg tartani. Veszélyes és szennyező. Tulajdonképpen kegyelemből támogatják a népet, míg létre nem hozzák a villanytehenet és a szintetikus tejféleségeket… Látjuk, hogy milyen felkapott lett az akkumulátoros autó vagy a hibrid, de arról kevés szó esik, hogy egy Párizs környéki telepen ott rohad 8000 ezer elektromos taxi, amelyek már lefutották a jótállásban maximálisan előírt kilométereket, de annyira drága és megoldatlan az elbontásuk vagy új erőforrással való ellátásuk, hogy egyelőre nem tudnak mit kezdeni velük… Talán várnak, hogy még fejlődjék egyet a technika…

Hogy miért kerültünk ilyen messzire Szabó Gyula életművétől? Nem véletlenül… Legalább nyomokban, foltokban meg kellene tanulnunk ezt-azt a letűnt életünkből.

Ha nem kezdtünk valamit magunkkal, lassan-lassan értelmezhetetlenné válnak egyes mondatok az életműből: „Legalább a kaszám lenne valamivel jobb. A keresztapámé olyan, hogy nézni is kívánás, ahogy kaszál. Azzal játék, kipróbáltam, automata az, nem is kasza. Az enyém is vág, csak örökké fenni kell, igen hamar kimegy az éle. Leányban is van ilyen, minden este el kell menni hozzá, meg kell fenni egy-két csókkal.” Nem az udvarlásról van szó, nyilván, azt talán még értjük, hanem a kaszálásról. Aztán: „Mit szólna hozzá, ha én is rágyújtanék? (…) … apám válasza viszonylag derűs volt, csak félig hangzott ugrató tréfának: – Nyugodtan. Itthon, tudod jól, attól lehet a legénynek szivarazni, ha egy szekér fát egyedül tud hozni az erdőről.” Vajon hány titokban vagy nyilvánosan álló fiatal tudná ezt megtenni. Érettségi előtt, mert Szabó Gyula esetében – legalábbis az apával való beszélgetés során – kiderült, hogy az a diploma megér egy terü tüzifát… Van még egy izgalmas levélrészlet a létezett kommunizmus korából: „1956. márc. 7. Adófoglalás – otthon töltött alkotási szabadságom idején lefoglalták vasárnapi rend ruhámat. N.I. és S.D.” Nem sikerült akkor valamilyen adónemet vagy beszolgáltatási kvótát leróni…

Olyan élményrétegekre lenne szükségünk, hogy képesek legyünk mi magunk, de azt utánunk következők is a Szabó Gyula munkáiban megfogalmazottak értésére és értelmezésére, hiszen az író szorgalma által is örök almási maradt, jó nagy pászmát vállalt. Kár lenne értünk, ha képtelenek lennénk a ránk hagyott javak befogadására. Parlagon maradnánk, mint az állami medvék rendelkezésére bocsátott határ.
Homoródalmás, 2024. szeptember 20.

A RTV Magyar Adásának Aranyszalagtárából való felvétel: