Bartók szólószonátája a zeneirodalom egyik legnehezebb hegedűdarabja. (…) Mégis azt kell játszani, amit a kottába írt… Azt pedig szabadon, fantáziával telve. A légzésre kell ügyelni. S persze az ütemezés, az akcentusok, a magyar nyelv lüktetése ugyancsak fontos. Rögtön hallom, még nagyon jó előadásban is, ha nem magyar a hegedűs… Bartók-előadás esetén jó ha valaki ebben a hazában született, hiszen a népdalok, – melyeket gyerekként megtanul- lüktetése is benne rejlik a zenében…(Pauk György)
• A hegedűn is úgy kell játszani, mintha énekelne az ember… (P. Gy.)
Pauk György (Budapest, 1936) magyar hegedűművész, a londoni Royal Academy of Music professzora, aki művészi pályájának nagy részét az Egyesült Királyságban futotta be. Polgár László operaénekes unokatestvére. Zongorista édesanyja gyakran kamarazenélt otthonukban, így már kisgyermekként alaposan megismerkedett a komolyzenével. Ötéves korától tanult hegedülni Neumann (Nógrádi) Olgától. Szüleit elvesztette a második világháború alatt, azután nagyanyja gondoskodott róla. 1945-ben, kilencévesen (!) került be a Zeneakadémiára, ahol előbb Waldbauer Imre, majd Temesváry János volt a mestere. A művészképzőt Zathureczky Edénél végezte, aki meghatározó hatással volt stílusára. Mellettük Weiner Leó és Kodály Zoltán növendéke volt. 1952-től koncertezett. 1956-ban a főiskolán alakított vonósnégyesének brácsásával együtt elhagyta az országot. Előbb Hollandiában élt, majd Yehudi Menuhin nógatására, 1961-ben Londonban telepedett le. A brit fővárosban zenekarral Lorin Maazel vezényletével debütált. 1965-től néhány évig tanított is a manchesteri zeneakadémián. 1972-ben zongoratriót alakított Frankl Péter zongora- és Ralph Kirshbaum gordonkaművésszel. (A BBC megbízására James MacMillan, a formáció fennállásának 25. évfordulójára, 1997-ben nekik komponálta a Fourteen Little Pictures című darabját. Nemzetközi szólista karrierje a Solti Györggyel való együttműködés után ívelt fel. Az 1980-as évektől Londonban kezdett tanítani. Előbb a Guildhall Schoolban, majd 1987-től a Royal Academy of Musicon hegedűsök posztgraduális képzésében vesz rész, emellett nyolc éven át a svájci Winterthurban is oktatott. A koncertezéstől 2007-ben vonult vissza. (A Wikipédia nyomán)
• „Szerelmet elveszteni légszomj. / Barátot fulladás.” (Gergely Ágnes)
• Aki megérti a nőket, az szerintem fát is tud hegeszteni…
• Miben hasonlít a házasság és a börtön? – Mindkettőnek két szakasza van: eljegyzés-előzetes, házasságkötés-életfogytiglan…
• Megboldogult †Trebits Jenő (1925-1987) a nyolcvanas évek közepén a gyulafehérvári Szeminárium rektora volt. Onnan járt át latint tanítani a Kántoriskolába. (A szerzőt is tanította – A Szerk.) Mivel a második világháborút követő „békeharc” idején ő is együttműködött a kommunista hatalommal, békegyűlésekre járt, paptestvérei között kegyvesztett lett, és nem nagyon barátkoztak vele. Brádi és türkösi szolgálata idején ezt szóvá is tette. Amikor a szerzeteseket összegyűjtötték, a hatóságok őt tették meg csíksomlyói „házfőnöknek”. Öregkorára is cinikus maradt. Magányosságát szigorúsággal leplezte. Ha már nem tisztelik, legalább féljenek tőle. A diákok megalázva és kiszolgáltatottnak érezték magukat. Sokszor ismételt egy latin közmondást, amely az ő belső világáról is árulkodott: Donec eris félix, multos amicos numerabis. Tempora sint fuerint nubila, solus eris – Amíg boldog vagy, sok barátot számlálsz. Ha az idők felhőssé válnak fölötted, egyedül maradsz… Történt, hogy brassói nyugdíjasként, a maga szokásos csúfondáros stílusában rákérdezett egy ferencesre: – Na, mit csinálnak a barátok, azon kívül, hogy imádkoznak s a hasukat növesztik? Jött is a gyors válasz: – Amit kigyelmed csinált somlyói gvárgyiánsága idején…
• Ebből az időből, a fehérvári paptanári körökből meséli a fáma, hogy Trebits úr ugyanahhoz a fodrászhoz szeretett járni ritka frizurájának karbantartása végett. A borbélyt Mendaxnak hívták. Egy alkalommal a borbély megkérdezte: – Rektor úr, apám fia nem én vagyok, ki az? Ha kitalálja, egy évig ingyen megnyírom. A rektor sajnos nem tudta a helyes választ, de a fodrász elárulta: – Hát az öcsém… Nos, gondolta, a tanári karnál is elsüti ezt rejtélyes kérdést: – Uraim, apám fia s nem én vagyok, kicsoda? A tanárok hümmögtek, majd tanácskoztak, és eldöntötték, hogy nem tudják. Ugyanis sem a Szentírásban, sem a jogban, sem a pasztorálisban, sem az erkölcstanban nem szerepel ez a téma. Így aztán azt válaszolták a rektornak: – Nem tudjuk. Akkor ő kaján mosollyal feltárta a titkot: – Apám fia nem más, mint Mendax öccse…
• A balliberális szabadosság értelmezésében: – ahol az államnak joga van eldönteni, hogy mit pofázhatsz, az a jogállam!… De ez semmi ahhoz diktatúrához képest, ahol az állam „diktatórikusan” védelmezi a szólásszabadságot.
• Minden veszekedés után ki kell békülni. Ezért jó, ha a férfi mondja ki elsőként az utolsó szót: – Bocsáss meg drágám, igen, teljesen igazad van…!
• Egyszer egy segédpüspök nyilatkozott, mit ért szolgálat alatt. Azt mondta, hogy ő a hit, a remény és a szeretet embere. Mert azt hiszi, mindent ő tud a legjobban. Reméli, hogy hamarosan ő lesz a főpásztor. És szeret mindent maga csinálni. Amikor aztán megyéspüspök lett megkérdezték: – milyen érzés? Mire ő így felelt: – Úgy érzem magam, mint a kezdő sofőr. Folyton vezetnék…
1984-ben még beleszerettem a magyar hangba, szellemességbe, iróniába, eleganciába, a keresztülverekedés képességébe. Lenyűgözött a rendszerváltás, Budapest múltja és szépsége megrendít.(…) A kilencvenes évek közepétől kezdtem úgy érezni, hogy ez nem az az ország, amelybe beleszerettem. Elmúlt a szenvedély. Az archetipikus magyar mozdulatot, a vállrándítást átvettem. Akkor még azt hittem, van a magyar irodalomnak súlypontja, amit megértettem, ami megváltoztatta az életemet és végtelenül hálás vagyok érte, jobb költő lettem általa. De ezt a súlypontot most nem észlelem…(George Szirtes)
Előhívás – Anyám regénye [The Photographer at Sixteen] – Corvina Kiadó, 2019 – fordította Kúnos László, Rakovszky Zsuzsa . George Szirtes könyvét nem saját sorsa inspirálta, pedig az ő élettörténete is elég izgalmas. A magyar származású angol költő 1948-ban Budapesten látta meg a napvilágot Szirtes Gábor György Miklós néven, majd 1956-ban Londonba emigrált családjával, akikkel onnantól kezdve még otthon sem beszéltek magyarul. Szülei orvosnak szánták, és bár képzőművészetet tanult, és elmondása szerint ügyesen rajzolt, mégis a költészet mellett kötött ki, 17 évesen kezdett el írni. Idehaza kevésbé ismert a neve, de Angliában meghatározó szerzőnek számít: Reel című kötetéért 2004-ben megkapta a T.S. Eliot-díjat, a 80-as évek óta számos magyar művet (pl.: Az ember tragédiája, Sátántangó) fordított angol nyelvre, utóbbiért szintén díjat kapott. Szirtes édesanyja, a fotográfusként dolgozó Magda Kolozsváron született, a holokauszt során elvesztette a családját, két koncentrációs tábort is túlélt, szívbetegsége miatt sokat gyengélkedett, végül 51 évesen öngyilkos lett. Az ő élettörténete, küzdelme elevenedik meg ebben a kötetben. (A Librarius.hu nyomán)
• Az ördög Trump fülébe súgta: – Nem vagy elég erős, hogy kiálld a vihart!… Mire Trump: – Én vagyok a vihar!
• Azért nem szoktam zsiráfokat felpofozni, mert mindig kirúgják alólam a létrát…
• Az egyoldalú fegyverszünetben már nekünk is vannak rossz tapasztalataink. Az olaszoknak 1918. október vége-november 3-a között sikerült adni 400 ezer hadifoglyot. Mi fegyverszünetet hirdettünk, ők nem. Ezek a katonák később szervezett hazahozatalukkor a régi határon megállhattak volna.
• †Jager Péter filozófiatanárral minden kispapnemzedéknek megvolt a maga története. Filozófikus gondolkodását az élet hétköznapi területein is megmutatta, hiszen ő a filozófiai elvek szerint próbált élni. Ráadásul szókészletére is rányomta bélyegét a logika, a teodicea és a filozófiatörténet. Még érzelmeit is filozófiailag fogalmazta meg. Utazáskor, szabadidőben egyaránt filozófusként nyilvánult meg. Egyik alkalommal a Partiumi Keresztény Egyetemre ment előadást tartani. Útközben megéheztek, és tanítványával, akit sofőrnek fogadott fel szeletelni kezdték a szalámit. A tanár úr fogta a szalámit, a tanítvány bicskával vágta. Hogy, hogy nem, addig kuncogtak a szalámi felvágásával, míg a kispap belenyisszentett a tanár ujjába. A professzor erre elvörösödött, feljajdult és kikelt magából: – Maga marha! Maga, kérem, nem lát? Mondtam, hogy a matéria prímát vágja, ne az ujjamat!…:) Aztán bekötötték a sebet és boldogan folytatták útjukat…
• A rímelés nem tehetség kérdése. Inkább valami auditív megközelítés. Amikor a hangok és a ritmus révén jut eszembe valami, akkor a forma előbb van meg, és csak később töltődik meg tartalommal… (Fazekas Lajos)
• Én reménykedő típus vagyok. Ezt onnan tudom, hogy volt Daciám: ha becsukódott egy ajtó, kinyílt egy másik…
• „Az ősz meleg zománca, / Az édes rétes-illat / Bevonja Hegyvidékünk. / Ülünk az égi fényben / A déli napsütésben / A megszokott padunkon, / Fejem szívedre hajtom, / A szél hajamba fújja / Az elmúlás igéit, / De szíved azt dobogja, / Ne féljek, mert mi ketten, / Mi ketten mindörökké, / Mi ketten mindörökké, / Mi ketten mindörökké, / Mi ketten…” ( F.L. – Normafa anakreon)
• Az egyszerű örömök embere vagyok. Megelégszem a tökéletessel…(Oscar Wilde)
• A túlsúlyt a digitális mérleg is kiírja: egyikőtök szálljon le!
• Picasso megnézte Párizsban Csontváry kiállítását, és rájött, ki is mondta, hogy úgy látszik, nem ő az egyedüli festő a világon… (Zelnik József)
• Így kell „jót kívánni” a másiknak: hulljon ki az összes fogad, csak egy maradjon. Az is azért, hogy fájjon…! jajajjaj!
• Nem kell disznók elé szórni a gyöngyöt. A forradalmárok mindig az ellenforradalmárokkal szemben harcolnak. A forradalom hagyományellenesség. Az ellenforradalom a hagyományellenesség ellenessége… Vagyis: visszatérés a hagyományhoz, ami a szerves fejlődés és az újítás megfelelő együttműködése. Mert a pávatoll mindig megújul. Jönnek a régiek helyett új hitek, régi gőgök helyett új gőgök… Időnként békegalambok és csodaszarvasok húznak át az égen… (Z. F. nyomán)
• „Ferhófstádt” képét mutattam az egyik szájsebész ismerősömnek. Egy hét gondolkodási időt kért, majd azt mondta: barátom, ez egy hatalmas kihívás lenne, de sajnos, nem tudok segíteni…khm.
• A világirodalom egyik fontos versét – A lélek sötét éjszakája– Keresztes Szent János a toledói várbörtön cellájában írta. Vergilius versformái kétezer év múltán is felragyognak, ha a halálba menetelő élet kiált fel bennük, és hol? Az abdai tömegsír előtt… (Tomaji Attila)
• A legfontosabb versek számomra egyetlen pontban sűrülve, örök jelenidőben égnek. De nem elég a lángjukat csodálni, érdemes megkeresni és feltárni a tűz fészkét is, amit hagyománynak hívunk… (T. A.)
• Ulysses fiatal matrózokkal ér haza Ithakába, akik boldogan szállnak partra egy ismeretlen szigeten, ahol majd elkezdhetik az életüket, de közben Ulysses „(…) csak ült tovább hajóján / az egyszál árbóc árnyéka alatt / hol évei esője annyiszor arcába vágott / s nem hagyta nyugodni se partra lépni az átok / mit rámértek a gondatlan istenek / s mi alól elhajolni már nem lehet: / s miért neki / és miért viszi tovább majd sorsa a víz / ha egyszer mint most is mint ők is / megérkezhetett.″ ( T. A.)
• Az utazások azzal az illúzióval is eltöltenek, hogy a világ megismerhető. Bejártam Európát a brit és francia partoktól kezdve Skandinávián át a Székelyföld határáig (eddig tart Európa, eddig jutott el a gótika és a reneszánsz). Egy tengertelenített ország polgáraként erősen vágyódom a tengerek után. (T. A.)
• Mesélik a hívek, hogy egyik öreg plébánosnak nem volt türelme mind harmincöt elsőáldozót meggyóntatni külön, az ünnep előtt. Kivitte őket a templomkertbe, egymástól jó két méter távolságra beállította őket, arccal a kerítés falának, majd hangosan kezdte sorolni a tíz parancsot. Aki valamilyen bűnt követett el az adott parancsnál, az felemelte a kezét. A harangozó csak annyit látott, hogy egyszer az egyik gyerek kimozdul, és megfordul. Mire a pap elkiáltotta magát: – Fordulj vissza, ne less!
• Van, hogy sose jutunk el az igazságig, van, hogy észre sem vesszük, mikor átgázolunk rajta. Legtöbbször azonban azt se tudjuk, hogy mi az, vagy csak azt értjük alatta, amit az emberek általában igaznak vélnek. Lehet, hogy az igazságot a nyelvi korlátok választják el tőlünk, nem tudjuk megfogalmazni és kimondani. Voltak, akik kimondták, mint Jézus – általában az életükkel fizettek érte… (T. A.)
