Megalakulásának 20. évfordulóján szívből köszöntöm a várpalotai Trianon Múzeumot, valamint annak megálmodóját és alapítóját, dr. Szabó Pál Csaba igazgató urat. „Külső-Magyarországról” zarándokként érkeztem „Belső-Magyarországra”, hogy méltóképpen emlékezzünk – Illyés Gyula szavát kölcsönözve – a „magasban” örökkön élő Nagy-Magyarországra. Zarándokként járulok a Leszíjazott turulmadár egyedi szobrához és ahhoz a kereszthez, melyre a „Népek Krisztusa: Magyarország”-ot (Márai Sándor) feszítették fel Trianonban, majd a kommunizmus idején – ismételten –, 1956-ban. A maga nemében egyedülálló Trianon Múzeum példázatos módon hirdeti azt, amit Szabó Pál Csaba ekként fogalmazott meg: „Tenni kell azért, hogy a turul újra repülhessen!” Tenni kell azért, hogy „keresztre feszített országunkra” (Kós Károly) és nemzetünkre nagypénteket követően – Isten kegyelméből – a húsvét hajnala virradjon fel.
A nemzetidegen kommunista diktatúra által megszakított magyar történelmi folytonosság helyreállítása és a megroppant nemzeti identitásunk visszaépítése szempontjából három kiemelkedően fontos muzeális intézmény működik Kis-Magyarországon, nevezetesen: az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark, a budapesti Terror Háza Múzeum és a várpalotai Trianon Múzeum. Időbeli síkon szintén három jeles emléknap szolgálja ugyanezen célokat, úgymint: a kommunizmus áldozatainak február 25-iki, a holokauszt április 16-iki, valamint Trianon mai, június 4-iki emléknapja. A Rákosi-rezsim kollektív bűnösségünket sulykoló és a Kádár-korszak történelmi amnéziával sújtó eltévelyedésein túljutva, az amúgy felemásra sikeredett rendszerváltozás részeképpen, no meg a kisantanthoz tartozó utódállamokban meghonosodott intézményes történelemhamisítás kiigazítása céljából méltán támadt fel bennünk a múltunkkal való szembenézés, valamint az erkölcsi, történelmi és politikai igazság- és jóvátétel társadalmi igénye. Jeremiás prófétával szólva elegünk volt már abból, hogy „hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség” (Jer 6,14). A nemzeti múlt programszerű eltörlésében és meghamisításában jeleskedő kommunizmus időszakában rendkívül nagy adósságot halmoztunk fel az emlékezetpolitika területén, mely vetekedett a szovjet birodalomhoz tartozó csatlósállamaink gazdasági eladósodottságával. Különösképpen nagy volt az adósságunk Trianonnal (1920), illetve a második Trianonnal, az 1947-es párizsi békediktátummal szemben, melyeket a gyilkos elhallgatás – az omerta – kényszere sújtott.
A nagy nemzeti tragédiánkat övező tilalom igencsak lassan, késleltetett módon szakadt fel. A kommunista visszarendeződés időszakaiban a nemzetidegen hatalom igyekezett gátat vetni mind a kommunista múlttal, mind a trianoni békediktátum valóságával való szembenézésnek. Pozsgay Imre államminiszter legitim népfelkelésnek minősítette 1956-ot. Vizsgálóbizottsági zárójelentése a leáldozóban lévő pártállami időben nagy vihart kavart. Hasonlóképpen Szűrös Mátyás későbbi államelnök Trianon határait feszegető azon rádiónyilatkozata, melyben a határon kívül rekedt magyarságot is az egységes nemzet részének nyilvánította. Antall József rendszerváltó kormányfő azon megnyilatkozása pedig, melyben lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének vallotta magát, az utódállamok hivatalosságainak a nemtetszését is maga után vonta. Szintén a Trianonról szóló vita közvetett replikájának tekinthető a hatalomba visszatért Horn Gyula azon elhatárolódása, melynek érelmében ő csupán 10 millió magyar miniszterelnökének tekintette magát. A nemzetárulás határát súroló Gyurcsány Ferenc ennél is tovább ment, amikor „a lelki Trianont” eredményező 2004. december 5-i népszavazáskor külföldre szakadt nemzettársaik megtagadására mozgósította Kis-Magyarország népét. A balliberális tábor jelenkori ámokfutását figyelembe véve sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az internacionalista kommunizmus eltörléskultúrájának visszahúzó öröksége tovább él a globalista woke-izmus különféle áramlataiban. Ennek tudatában Trianon mai emléknapján az eddiginél is többre kell értékelnünk az idáig megtett utat, és többre kell becsülnünk az Orbán Viktor vezette kormány nemzetegyesítő politikáját, amely szimbolikus formában ölt testet a nemzeti összetartozásról szóló törvényben és annak ünnepnapjában.
Összetartozás ide vagy oda: a mai nap, június 4-ike a gyász, a nemzeti gyász és a fájdalom napja. Találóan állapították meg többen is, hogy egy évszázad ideje alatt még az ún. gyászmunkát sem végezhettük el. Úgy jártunk, mint a megrendült gyászolók csatatéren elesett, temetetlen vagy jeltelen tömegsírokba vetett halottaikkal. S ilyenképpen az elfojtott fájdalom vagy az eleven sebként sajgó gyász transzgenerációs traumaként mérgezte meg kollektív nemzeti tudattalattinkat. A gyászhoz való alapvető emberi jogunktól fosztottak meg bennünket a lelketlen kommunisták és a fölöttünk uralgó, elnyomó nacionalisták.
„A Kárpát-medence temetetlen halottját Trianonnak hívják” – állapította meg Gazda Árpád jeles publicista. Trianon emléknapján áldón emlékezünk a hírhedt békediktátum áldozatául esett országunkra és nemzetünk egykori kálváriájára. Jeremiás siralmainak szavával fohászkodunk: „Emlékezzél meg Uram, mi esett meg rajtunk, tekintsd meg a mi gyalázatunkat!” (JSir 5,1)
Ugyanakkor azonban világosan látjuk, hogy nem élhetünk örökös fájdalomban. Trianont immár nem siratni, hanem gyógyítani kell. Jól tudjuk Ravasz Lászlóval együtt, hogy: „Ha testünk nem érezne fájdalmat, belesétálnánk a halál tüzes kemencéjébe. De mivel fáj és éget a sorsunk tüzes kemencéje, mást, jobbat, különbet akarunk. A magyar fájdalom életösztönünk riadója. A magyar bánat nem lemondó.” Katartikus fájdalmunk mindmáig „életösztönünk riadójaként” jelzi történelmivé minősült betegségünket és késztet a jobbulás, a gyógyulás útjának megtalálására.
A fájdalmak keresztjének útján végzetesnek tűnt szétszakítottságunk állapotából ilyenképpen érkezünk el egymáshoz: Trianon ítéletesnek szánt gyásznapjáról a Nemzeti Összetartozás Napjára. A gyógyulás útjának fontos állomása ez a nap, melyen egybegyűltünk. Életrevaló közösségünknek hasonlóképpen fontos monumentuma a centenárium alkalmából a nemzet főterén felavatott Nemzeti Összetartozás Emlékhelye, melyen a Szent István-i Magyarország emlékműre felrótt 12 485 településneve hirdeti az isteni ige igazát: „És lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké” (Ézs 32,17).
Igen, megzavarodott és fenekestől felfordult világunkban, melyben tort és diadalt ül a gazság, mitől is várhatnánk békességet, nyugalmat és biztonságot mástól, ha nem az igazságtól. Íme, ennek az ideje is eljött, hogy Trianonról kimondjuk az igazságot. Ezek közül is a legfontosabbat, éspedig azt, hogy egy évszázaddal ezelőtt, miközben a Monarchia valamennyi népének biztosították a nemzeti önrendelkezés jogát, ugyanezt – egyedüliként – a magyarságtól megtagadták. Egy negyedszázad után ugyanez ismétlődött meg. És azóta is, a II. világháború befejezése óta ennek a levét isszuk, ennek a következményeit szenvedjük.
A harmadik világháború veszélyével fenyegető, öldöklő ukrajnai háborúnak leginkább kitett kárpátaljai magyar „nemzetszilánk” (Kovács Miklós) iránti féltő szeretettel, egymás kezét fogva tekintünk vissza baljós múltunkra és fürkésszük a hatalmunkból kieső jövendőt.
A történelem során számtalanszor megtapasztalhattuk, hogy az igazság az egyik legnagyobb egyesítő erő, az erkölcsi és társadalmi igazságtalanság viszont egymás ellen fordítja az embereket és a nemzeteket. Kimagasló példája és bizonyítéka ennek az evidenciának az 1989-es rendszerváltozás, s ennek részeképpen a temesvári, romániai népfelkelés, mely szabadságharcuk közös igazában egymás mellé állította a kelet-közép-európai s a Kárpát-medencei népeket. Összetartozásunk köre azokban a felemelő időkben egész térségünkre, sőt egész Európára kiterjedt. A nemzeti összetartozásról szóló törvény ehhez hasonlatosan a magyarság összetartozásával egyetemben „a XX. század tragédiái által szétdarabolt Európa újraegyesítéséhez kíván hozzájárulni”.
110 évvel ezelőtt tragikus végzetű miniszterelnökünk, gróf Tisza István a Koronatanács egyedüli tagjaként próbálta elejét venni a kirobbanó Nagy Háborúnak. „A háborúval semmit sem nyerhetünk, de minden elveszíthetünk” – mondotta. Megfontolt, józan szavai utóbb próféciának bizonyultak. A jelenben is hasonló veszély leselkedik országhatárok által elválasztott, lélekszámában meredeken megfogyatkozott, a hajdani szállásterületeiről elvándorló, életerejében meggyengült, vészesen asszimilálódó, külső hatalmaknak kiszolgáltatott, de ugyanannyira önsorsrontó nemzetünkre.
Késélen táncoló, szorongatott helyzetünkben nemzeti összetartozásunk eme szent napján szívleljük meg Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának hívó szavát, és a csíksomlyói zarándokok istenes lelkületével zengjük Vele együtt a föltétlen hűség zsoltárát: „Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, / hogy felkutassak mindenegy magyart. / Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, / üljetek mellém! / Magyarok ott a Tisza partján, / magyarok ott a tót hegyek közt, / üljetek mellém. / Magyarok Afrikában, Ázsiában, / Párizsban vagy Amerikában, / üljetek mellém! (…) Ülj ide, gyűlj ide népem / s hallgasd, amint énekelek, / amint a hárfa húrjait, / feszült idegem húrjait / jajgatva tépem, / ó népem, árva népem! / – dalolj velem (…) Énekelj, hogy világgá hömpölyögjön zsoltárod…”
Elhangzott 2024. június 4-én, Várpalotán
