Élet-módPublicisztikaSzékelyföld

Légy óvatos!…

Publicisztika

Már a gyermeket is arra tanítják szülei, bánjon óvatosan a szúró-vágó eszközökkel, vigyázzon, amikor idegenek akarnak bejönni a házba és így tovább. Kell az elővigyázatosság, a körültekintés, a megfontoltság, főleg, amikor valami újra, nagy döntésre készülünk, amikor választanunk kell. Felmérjük az esélyeket, megéri-e kockáztatni, kifizetődő-e a befektetés, milyen következményei lesznek döntéseinknek. Óvatosan lépünk az első jégre, nehogy beszakadjon alattunk. Nem mászunk magasra, hogy ne essünk a mélybe.

Nem árt óvatosnak lenni egy ismeretlen helyen, az erdőben, egy külföldi országban, egy szokatlan helyzetben vagy társaságban. Azonban milyen az ember, könnyen átcsúszunk egyik vagy másik végletbe, szélsőségbe, s máris jön a hidegzuhany.


A svájci bicska, az ikonikus, több mint százéves összecsukható zsebkés, amelyet faragók, katonák és még űrhajósok is használnak, hamarosan penge nélkül is kapható lesz. A Victorinox ezzel a fegyverek körüli szigorodó szabályozásokra reagált. A Victorinox, a svájci bicska mögött álló vállalat a fegyverekre vonatkozó, világszerte szigorodó szabályozásokra reagál azzal, hogy bevezeti a penge nélküli svájci bicskákat. Azt tervezik, hogy kerékpárosoknak szánt szerszámokkal és más funkciókkal egészítik ki a zsebkést, amely általában ollóval és dugóhúzóval is rendelkezik… Tovább 

Ha megnézzük a prospektusokat, akkor a megengedett pengehosszúság a legnagyobb méretű bicskánál 95 mm. Írják és mondják ezt az orosz-ukrán háború harmadik esztendejében, amikor az egymást gyilkoló két testvérnép fiai ezrével hullanak a frontokon, s a békecsinálók berkeiben – úgymond megsegítendő valamelyik felet –  sokmilliárd eurós fegyverügyletek zajlanak, hol titkosan, hol nyilvánosan. A katonák zsebében lapulhat svájci bicska is ugyan, de oldalukon ott fityeg a felcsatolható bajonett, meg a kommandóskés, amelyet kifejezetten emberek – ismeretlenek, felebarátok és ellenségek – lemészárlására fejlesztettek ki. A civilizált és a háborúskodó világ egyaránt képmutató és aljas, nindzsaként lopakodik a csendes éjszakában, a zsebekben pedig ott a kulcs valahol, amellyel elindítható a végső armageddon atomlavinája. (A Szerk.)


Vakmerőknek sem szabad lennünk, nem törhetünk be elefántként a porcelánboltba, nem törhetjük rá senkire az ajtót szeretetből vagy elvakultságból, de manapság úgy tűnik, inkább a másik véglet fenyeget minket, keresztényeket is. Az olyanfajta óvatoskodó, lágy „lelkiség”, amely minden másságot megenged, amely folyton egyezkedik az erősebbel, mint egy önkéntes gyíkvállú, aki eleve a szolgasors puhányságából indul ki, és még a vizet is felhígítja, csakhogy ne sértse a másik érzékenységét. S még Jézust is van mersze idecitálni, mondván: „Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak…” Csak ahogy Máté evangélistánál olvassuk, Jézus tovább is mondja: „Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tegyetek előttük és a pogányok előtt tanúságot. Amikor átadnak benneteket a bíróságnak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok! Abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem majd Atyátok Lelke szól belőletek. Halálra adja majd a testvér a testvért, az apa a gyermekét, a gyermekek meg szüleik ellen támadnak és vesztüket okozzák. Mindenki szemében gyűlöletesek lesztek nevemért. Aki azonban mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mt 10,17-22)

Vagyis az állhatatosságról beszél, a mindvégig mellette kitartó hűségről. A kiállásról. a gerincről. Az erélyességről. Ami erő és nem erőszak. Ami egyenesség és helytállás. Nem megalkuvás, nem hajbókoló megadás. Nem viszonylagosság és tájba simulás, hanem kockázat, kaland, ugartörés. Merész, kezdeményező, tapintatos, gyöngéd, de bátor szeretet. Mert ha az ember nem bátor, óvatos sem lehet eléggé, mondja Liszt Ferenc. Milyen élet az olyan, amikor folyton finomkodunk, nehogy ne lógjunk ki a sorból? Hiszen mi keresztények be se álltunk…
Mert Jézus sem kereste a kompromisszumot sem Heródessel, sem Pilátussal, sem Júdással, sem magával a Sátánnal. Még ha azok úgy is mutatkoztak, hogy hatalmuk lenne fölötte. Holott nem volt. Ő nem egyezkedett alkalmazkodás címén soha az Atya akaratáról az emberekkel. Csakhogy valakinek a tetszését elnyerje, vagy visszaszerezze. Ő jelentette az apostoloknak is az idők jeleit, nem fordítva.

Néha furcsállom közéletünkben, de egyházunkban is ezt az óvatoskodó hozzáállást, amikor örök sorsunkról, a közjóról, vagy erkölcsi kérdésekről van szó. Sokszor ez már az álszent sumák sunyiság határát is súrolja. Hiába magyarázzuk utólag, hogy ez megfontoltság volt, mikor napnál világosabb, hogy nem álltunk ki Jézusért. Szemben a világgal. Vagy ellenében. Pedig nem szabadna széltől lengetett nádszálak módjára ide vagy odahajolnunk, még akkor sem, ha sokan szektás módon ilyen helyzetekben is szívesen idézik Jézus szavait: a széltől lengetett nem szálat nem töri el, s a pislákoló mécsbelet nem oltja ki…

Inkább úgy gondolom, hogy amikor az Úr Jézus követéséről, a hitletéteményünkről, az örök igazságról, az evangéliumról, az erkölcsi kérdésekről van szó, nem óvatoskodhatunk. Nem alakulhatunk a média és politikum kénye kedve szerint, hanem ki kell állnunk magunkért és Krisztusért. Akkor is, ha kényelmetlen. Akkor is, ha nem kockázatmentes. Mert az Úr megígérte, hogy még a bíróságon is velünk lesz. Küldi Lelkét sugallatok, megérzések, találékonyság, inspiráció formájában mindenkinek és mindenhová övéi számára, ha azok beengedik.

Jorge Bucay (1949) argentin író, pszichoterapeuta története is épp erre világít rá: „Egy ember egy kisvárosban dolgozott. A szomszédos faluban, a hegy túloldalán lakott, örült, hogy van munkája, és sikerült megszereznie azt a munkahelyet, amelyre mások is áhítoztak. Egyedül élt egy kis házikóban, korán kelt, és minden nap nekivágott a mintegy három órás gyalogútnak, mely a hegyen át vezetett. Nem létezett más út. Este is megtette ezt az utat visszafelé, s amikor hazaért a bérelt házba, éppen csak főzött magának valamit, megmosakodott és aludt másnap hajnalig. Így ment ez negyven éven át. Egy reggel, amikor a kisvárosba ért, maga sem tudja, hogy miért, gondolt egyet, és egyből a főnök irodájába ment. Bejelentette, hogy kilép. Túl öreg már, elfáradt, negyven évig csinálta, elege van. Pedig szereti a munkáját. Jóval fiatalabb főnöke őszintén meglepődött, és megkérdezte, hogy ennyi év alatt miért nem költözött be a városba. Ő lehajtott fejjel így válaszolt. – Gondoltam rá. De nem tudtam, meddig lesz meg ez a munkahely. Nem akartam kockáztatni…

Sebestyén Péter

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb