Valahonnan az immár távoli kilencvenes évekből bukkan elő az egykori „sláger” a maga halandzsaszövegével és a két énekesnővel, akik felvállalták, s azt vállalták, hogy olyanok, amilyenek, még kultuszt is tudtak teremteni a sajátos értékeikből, és valamennyire tetszett is a népnek, mert az igen primitív dallam erősen segítette a fülbemászást. Most nem a dalról van szó, hanem a nyárról.
A nyaralás lenne a téma, hiszen úton-útfélen ajánlatokba botlunk: tengerpart, Balaton, hegyek, wellness-turizmus, egzotikusnál egzotikusabb helyek, riviérák és szigetek, melegebb vidékek.
Úgy néz ki azonban, hogy nekem mind jöhetnek a reklámokkal, ebben a szezonban én a röghöz-kötöttséget fogom gyakorolni. Nem azért, mert nem engedhetnék meg magamnak, magunknak pár napos kiruccanást, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy rájöttem, itthon is van tenni- és látnivaló bőven.
Lehet, hogy „lesajnálnak”, de be kell vallanom, hogy a gyermekkori pionír-táborokat leszámítva, nem volt túl gyakran részem szervezett utazásban. Egyszer voltam Törökországban, de az a kirándulás teljesen másról szólt. Akkor még a bazár-látogatás divatját éltük, a seftelés korát, amikor az volt a cél, hogy a „turisták” minél több cuccot hozhassanak: bőrdzsekit, farmert és aranyat. Meg is bántam, hogy befizettem, mert Isztambul egy órás villám-látogatásán kívül csak meggémberedett tagjaimra, a derék- és főfájásra emlékszem. Párizsba Pestről mentem, de az egy kicsit olyanra sikerült, mint egy gyárlátogatás, hiszen egy nap alatt kellett (volna) megnézni a várost, a múzeumokat. Rohantunk a hatalmas termekben, egy sor képre mondták, hogy baloldalt Corot látható, aztán megint, hogy jobbra Manet, ezek itt mind Rodin alkotásai. Nem leszakadni! Kérem a csoport tagjait, hogy maradjon mindenki látótávolságban! – biztatott kitartóan az idegenvezetőnk. Egy kicsit olyanok a társas utak, mintha közben agymosáson esne át az ember, fel kell vennie a véletlenszerűen összeverbuválódott csoport stílusát, s azt a minimumot vagy maximumot, amit kínálnak. Inkább minimumot.
Ha tehetem, magam szervezem az útjaimat. A családdal, néhány baráttal. Szuverén módon szeretem bejárni időnként a Felvidéket, Ausztriát, Svájcot. Rómát is a magam erejéből és a magam eszével láttam kétszer. Látni Rómát, s nem meghalni! És még élek, sőt, mihelyt tehetem, még visszamegyek oda.
Ez idáig ennyi sikerült, de nem vagyok elégedetlen. A konferenciákra való kiutazásokat, a röpke meghívásokat egyébként nem tartom igazi utaknak, mert még annyival sem szolgáltak, mint a turistautak lehettek, inkább csak a stresszről szóltak, s alig vártam, hogy hazaérjek.
Itt van a nyár, megvan hozzá az utazási kedv, úgyhogy: rajta! Megállok, itt, a Tábor utcában, Udvarhelyen, arccal a Szejke irányába fordulok. Nagyjából ez lehet az északi irány. Tudom, hogy jobbra a Nap kél, baloldalt meg nyugszik, dél meg ott van a hátamnál. Arra gondolok, hogy itt, egy ötven kilométeres sugarú körben hány település, hely, hegy, domb, völgy lehet, ahol még nem jártam! Rengeteg. Már idősebb fiatalember vagyok – mondhatnám azt is, hogy vén szar, aki hatvan (!) – , s még mennyi titok van számomra a közelben…
Idén ilyen közeli témák munkálnak bennem. Semmi távoli kékség, csak földön-járó és hazai a vágy. Ez is bőven elég a mostani hangulatomhoz.
