Változnak az idők, változnak a szokások. Van azonban egy s más, ami örök: ilyen töretlen a ragaszkodásunk húsvét másodnapján a hajnalozáshoz, illetve a locsolkodáshoz.
Az ifjú apák büszkén indulnak csemetéikkel húsvéthétfőn ebéd utáni pirostojást-szerző körútjukra. Ezelőtt – valamikor a múlt évezredben – olyan is volt, hogy egy-egy bősz családfő direkt a templomból hazamenet, bodegai előgyújtással a háta mögött – vagyis a gyomrában – látott hozzá a kománék, volt és lehetséges szeretők, ángyók, anyósok és szomszédasszonyok megöntözéséhez. Aminek meg is lett olykor a következménye, hiszen feljegyeztek eseteket, hogy a delikvens meg-meg mártózott olykor a sáncban, az út felvizezett porában, ami tudvalevőleg nem egyéb a sárnál, és estek némi elszíneződések, amelyeket alig lehetett később levakarni.
Mindez máma már a múlté
Történtek ezek az EU ideje előtt, az átkosban, meg az azt követő analóg átmenetben. Manapság ilyen eset már elképzelhetetlen, legfeljebb SUV-ok vasalják simára a komákat, mert nem bírják elviselni az aszfalton a tebgelytörő kidudorodásokat. Hiszen minden egyes falu digitalizált, integrált, kényelmi fokozatok által traumatizált és modernizált, urbanizált, esetleg demográfiailag lenullázott, piacilag selejtezett romhalmaz, amelyet hamarosan a múlt meddőhányóiba tolnak a burrogó brüsszeli bulldózerek bürokrata traktoristái.
Idén azonban rakoncátlankodik az időjárás és fehér húsvétot hozott nekünk a fekete karácsony után. A népköltészet is azonnal igazodik, sok-sok kicsi és rangrejtett Kazinczy gerjed a témára, megannyi Homérosz, Petőfi, Ady és Kányádi munkálkodik a Parnasszus tövében. Aztán ott Természetes Intelligencia – Natural Intelligence (NI), vagyis az „enáj” – , meg némi múzsák, mindenki teszi nagyhirtelen a dolgát, és így a locsolóversek műfaját is érintik az időjárás szeszélyei.
A természet, a józan paraszti ész azonnal igazodik a körülményekhez
Arra vagyunk kíváncsiak, hogy e természeti képpel indító, virágokat, rügyeket, illatos szellőcskéket hasznosító versikék minként alkalmazkodnak a jégvirágos-fagyos-zimankós tájakhoz és a mínuszokhoz?
Nagy segítségünkre lenne, hogyha hétfő hajnalra az NI, vagy maga a népköltészet válaszolna, hogy újstílusú költőiség birtokában vehessük elő a rózsavizes puskát.
Ez a szint a nullpont, „a béka valaga”, ahonnan felfelé ívelhet az örök magaslat iránt a költői hév az áprilisi fagyban:
Nyuszi ül a hóban,
teát ivott, jól van,
míg szánjára mászik,
csak a füle fázik!… (1)
Minden rendjén van – nincsen műfaji vagy terjedelmi megkötés, csak minél hamarabb fel kell bukkannia, ama haikuban vagy eposzban a költői kérdésnek, hogy: „szabad-e locsolni?”… Mert megfagyunk az ajtóban. És a meleg is elillan, s ugye a maga zord valóságában megérkezik Rezsi Őfelsége, aki maga után vonja a Kérlelhetetlen Számlát.
Hívjuk hát ki, rendeljük ide a magunk hasznára a költői lelkületet és a teremtő képzelőerőt!
Kedves Józan Paraszti Ész (NI), kérjük a névtelenül terjedő, folyton csiszolható/ csiszolandó zsenialításod portékáit – locsolóversek ürügyén – nekünk viszontválaszban ide elküldeni, ahonnan ezt az üzenetet indítjuk! Vagy pedig pottyantani kérjük a közösségi pletykák jólismert kosarába!
(1) Eredetileg Szuhanics Albert műve.
Egy hozzászólás