PublicisztikaSzépirodalom

Júdás a barátom?

Sebestyén Péter jegyzete

Árulkodó Júdás, nem kapsz piros tojást – mondtuk csúfolkodva a másiknak az óvodában. Hiszen már ott megvetettük azt a társunkat, aki elárult az óvónéninek. Kéretlenül, fogadatlan prókátorként vitte a hírt. Nem tudta magában tartani. Eldicsekedett azzal, hogy ő már tudja, amire nem vagyunk büszkék, s amit szégyelltünk csak úgy bevallani. Még testvérek közt is megesett, hogy valakit beépített téglaként kihasználtak a szülei, hogy begyűjtsék az infókat idő-nap előtt.

Árulók mindig voltak, s lesznek. Spiclik, akik kiszolgálják a rendszert jó pénzért. Gyenge jellemek, akiket lehet zsarolni valamivel, hogy aztán jelentsenek, írjanak, kémkedjenek. Ma elhárításnak is nevezik. A titok szolgái, akik információkat gyűjtenek – s nem mindig törvényes úton, lehallgatással, óvatlan pillanatban elkapott felvételekkel, fizetett segítőkkel – , akik „köpnek”, ha úgy hozza a konjunktúra. Vannak, akik áruként kezelnek igazságokat, adatokat, áruba is bocsájtják azokat, felárazva alkalmas időben és helyen, hogy a célszemély körül szoruljon a hurok. Jó szolgálatot tesznek az igazságügyi szerveknek, kormányoknak, üzleti, vagy államérdekeknek, sőt nekik ez a szakmájuk. Hogy hivatás, az azért túlzás lenne. Vannak, akik elárulnak szerelmeket, barátságokat, közösségek, családok biztonságát, békéjét, csendes életét áldozzák fel az árulás oltárán. És ha egy áruló van köztünk, egy idő után fel is tűnik. Jelenlétének árulkodó jelei lesznek, ahogyan spontán érdeklődik szokatlan dolgokról, ahogyan egyre többször és folyamatosan feltűnik számunkra összeférhetetlen helyeken és helyzetekben, ahogyan kérdez, ahogyan viselkedik. Gyakorlatilag lassan elárulja magát, lelepleződik.

Carl Heinrich Bloch (1834-1890): Az utolsó vacsora (1880 k.)

A történelemben már sokszor védelmükbe vették még keresztények is Júdást, az apostolt, aki csókkal árulta el Krisztust. Vannak, akik próbálják tisztára mosni, annyira, hogy teljes apokrif evangéliumot szenteltek neki. Mondván gyerekkorukban még jó barátok voltak, aztán összevesztek. Mások meg hazafias lelkülettel mentegetik, mondván, nem volt türelme kivárni Jézus szándékait, s elejébe ment az eseményeknek, hátha így a hatóságok sarokba szorítják, s kiderül, lehetne rá számítani, mint új Messiásra. A leírásokból kitűnik, ahogyan kezeli a pénzt és gondja van a szegényekre, ahogyan kapcsolatot tart a főtanáccsal, birtokot is vásárol nem messze az Olajfák hegyétől, sajnálja a drága nárdusz olajat Jézus lábára kenni, ahogy a zsidó vezetők megbízásából egy csapat élén jelenik meg a sötétben, nagycsütörtök éjjel, kezében fegyverrel, majd azzal, hogy megcsókolja Jézust, színlelve a barátságot – elárulja a katonáknak, hogy kit fogjanak el… De a leginkább szembetűnő magatartása – János apostol szemtanúként részletesen leírja – , ahogyan az utolsó vacsorán viselkedik.

Leonardo da Vinci (1452-1519) alkotása az itáliai reneszánsz művészet kiemelkedő alkotása. A milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának falfestménye 1498-ra készült el, a Jézus keresztre feszítését megelőző utolsó vacsora újszövetségi eseményét eleveníti fel. A festményen a tanítványok arckifejezése annyira beszédes, hogy a képet a művészettörténészek a mozi elődjeként emlegetik. A különböző másolatok alapján készült nyomatoknak köszönhetően a keresztény világban az egyik leginkább elterjedt és népszerű ábrázolás.

Judás is részt vesz az áldozásban ama utolsó alkalommal, sőt Jézus külön bemártja a borba az ő falatját, és úgy veszi magához. „Amit tenned kell, tedd meg” – mondja neki. És azt is ekkor halljuk Jézus szájából: „Jaj annak, aki elárulja az emberfiát? Jobb lett volna, ha meg sem születik…” Erre – János szerint – „… amikor az a kenyérdarabot elvette, belészállt a sátán…” Nem sokkal később, amikor már elcsattan a Júdás-csók is, Jézus azt kérdi: „Barátom, mi végre jöttél? Csókkal árulod el az emberfiát?”…

Jézus ritkán szólította meg úgy tanítványait, személyesen, nevét nem használva, hogy: ‘barátom’! Ha valakire azt mondta, barátom, az nem jót jelentett… Pedig a közösségüket barátainak nevezte, akiknek mindent tudtul adott, amit az Atyától hallott. De amikor valakinek, pl. Júdásnak azt mondta barátom, akkor abban egyéb volt. Szánalom és keserűség, annak a nagy szakadéknak az érzékeltetése, ami köztük keletkezett, s ami épp a másik elszakadása miatt áthidalhatatlan volt. A barátjáért az ember tűzbe-vízbe megy. A barátját az ember nem adja fel. Barátomat nem árulom el semmilyen körülmények között. Barátomért kiállok. Akár az életem kockáztatása árán is. Azért, mert barátom. Júdás úgy tűnik nem vette magára Jézus barátságát. Neki nem volt Jézus barátja. Ő nem lett Jézus barátja. Ő azokkal barátkozott, akik a sátáni terveket táplálták benne. És van az a pénz, az a harminc ezüst, amiért képes megtenni az árulást. Neki érdekei vannak. Ott meg a barátság nem számít. Mondják, ezt a politikára, az üzletre is.

Egy intézménynél, egy cégnél, egy hivatalnál nem a személyes kapcsolatok a fontosak, hanem hogy működjék a gépezet, cseréljenek gazdát az áruk és hírek, legyen hatékony. Korrektségről ugyan beszélnek, de barátságról, ugyan már!… Filmek, irodalmi művek garmadája szól arról, hogy az addig elnyomott lelkiismeret egyszer csak megszólal. S ha az áruló delikvensnek nincs ereje a kegyelemre hallgatni, a halálba menekül. És milyen más az Igaz Megváltó halála, s milyen más az árulóé. A többit a végítéleten tudjuk meg.

Megválogathatjuk barátainkat. És a következő pillanatban elénk dobott árulás-kesztyűt jobb, ha nem vesszük fel. Mert az árulás: döntés. És az igazság elviselése, a szenvedés is az. Hogy lehet elárulni azt, akit szeretek? Aki beavatott bizalmába, és én azért felelős vagyok. Hogy lehet félreállni, amikor szükség van rám, a hitemre, a kitartásomra? Nem lehetek pont akkor én a gyenge láncszem!… Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha le is kell mondanom önmagamról, a kényelmemről, még akkor is, ha vesztesnek is látszom.

Nekem a barátom kitüntető szeretete többet kell nyomjon a latban, mint saját kicsinyes érdekem vagy a félelmem.

Ellenkező esetben úgy járok, mint Júdás. Meghasonlok. És a kötél sem oldoz fel.


Johann Zwink Júdás szerepében (Oberammergau Passiójáték, 1900) – a bajoroszági községben 1634 óta minden tizedik évben passiójátékot szerveznek a helyi lakosok. Ebben a majdnem négyszáz éves időszakban az esemény időpontját kétszer kellett a háborúk miatt elhalasztani, a 2020-ast pedig a koronavírus-járvány következtében bevezetett szigorítások következtében tolták 2022-re.

PASSIÓJÁTÉK OBERAMMERGAUBAN

„A tradíció a harmincéves háború idejére vezethető vissza. Az egész Európát lángba borító vallásháborúk során 1633-ban bukkantak fel itt, a bajor Alpok hegyei között álló békés falucskában a svéd király katonái, akik nemcsak gyújtogattak és fosztogattak, hanem a pestist is rászabadították az emberekre. Az itt élők úgy próbálták távol tartani a járványt, hogy őrszemeket állítottak a határba, és a vesztegzáron senkit nem engedtek át. Az egyik, messziről visszatérő falusi azonban mégis hazaszökött, ezzel pedig behurcolta a ragályt is. Hamarosan nem maradt olyan család, ahol valakit ne ragadott volna el a fekete halál. Végül az emberek összegyűltek a temetőben, és megfogadták, minden tizedik évben eljátsszák Krisztus szenvedéstörténetét, csak szűnjön meg a járvány. És láss csodát, a pestis visszavonult, ők pedig állták a szavukat: 1634 pünkösdjén a pestises betegek temetőjében, a sírok fölé emelt alkalmi színpadon bemutatták az első oberammergaui passiójátékot” – Mörk Leonóra/ Noklapja.hu – Fotó: Severin Worm-Petersen


 

Kapcsolódó

A harminc ezüstpénzt a Bibliában is több helyen említik, a Kivonulás könyvében ennyi egy megölt rabszolga ára, ami a tulajdonosának jár. Zakariás könyvében a próféta harminc ezüstpénzt kap a pásztorkodásért. Az első megközelítés szerint a CNN Freedom Project nevű szervezet, ami a modernkori rabszolgaság eltörléséért küzd, kampányvideójában egy mai rabszolga árát 90 dollárban határozza meg. Mivel a Kivonulás könyvében, mint említettük, egy rabszolga ára 30 ezüstpénz, így ebben a megközelítésben az megegyezik a 90 dollárral. Ez a legegyszerűbb számítás. Tehát ezen értelmezés szerint Júdás a mai áron számítva 90 dollárt, hazai pénzben számolva 419 lejt/ 31500 forintot/ 83,70 eurót  kaphatott Jézus elárulásáért (az átváltást a 2023. március 25-én érvényes középárfolyamokon végeztük).

Egyesek szerint, a bibliai ezüstpénz nem a római dénár, hanem a sékel volt, amelynek az értékét a római dénárhoz kell hasonlítani. Akkoriban egy római katona évi fizetése 225 dénár (tehát mintegy 60-70 ezüstsékel) lehetett.

Ma egy amerikai katona – tekintsük a római katonát, illetve a mai amerikai katonát a maga korában jól megfizetettnek – évi 25.000 dollárt keres, tehát ha a 225 dénárt egyenértékűnek tekinthetjük a mai 25.000 dollárral, akkor megközelítőleg számolva Júdás mintegy 10.000 dollárt/ azaz 9.307 eurót/ 45.790 lejt/ közel 3,42 M forintot kapott.

Vajon mennyit érne ma Júdás 30 ezüstpénze

 

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb