Mire való Ukrajna folyamatos támogatása? Ha a fejemre állok, akkor sem értem, hogy „a világ jobbik fele”, a „demokratikus értékrend által szerveződő Amerikai Egyesült Államok”, az Észak-Atlanti Szövetség, az Egyesült Nemzetek Szövetsége, az Európai Unió, illetve annak jogelődje(i) miért nem küzdöttek azért, hogy a világban ma is jelenlevő és elaltatott konfliktusok megoldódjanak?… Mert van belőlük jócskán.
Ott van például Tibet helyzete. A civilizáció egyik legősibb fészke, legalább a Krisztus előtti 40. évszázadig terjed vissza az időben a hagyományaik gyökere, i.e. 2200-ra időzítik az első államkezdeményeket. Nemcsak a kínai, hanem a mongol és az indiai befolyással is meg kellett küzdeniük, de mindezek ellenére is képesek voltak úgy fennmaradni, hogy csak rövid pillanatokig rendelkezhetett kvázi független államisággal. Mint Tibeti Autonóm Terület része a Kínai Népköztársaságnak, miközben emigráns kormánya van, amely a fő lelki vezetőjükkel, a tizennegyedik dalai lámával együtt a határokon kívül székel az indiai védnökséggel rendelkező Központi Tibeti Adminisztrációban, Dharamszala városában.
Ha az Egyesült Államok próbálkozásait nézzük, akkor azok eléggé lagymatagra sikeredtek. Volt némi humanitárius és katonai támogatás, kiképzés, deszantosok „visszatelepítése”, de a békés India mellett ott volt a másik félelmetes nagyhatalom, amellyel nem mert megbirkózni a világcsendőr. A kérdés ma is megoldatlan. A patthelyzet bő hatvan esztendeje fennáll. Kína köszöni szépen, vígan iparosít, utat, vasútat épít és telepít. Embereket és másfajta mentalitást. A fejlődés megoldhatja az ellentéteket és eltünteti a kulturális különbségeket. A kommunista nagyhatalom is képes bevetni a kapitalista eszközöket, hogy békésebb legyen az elmúlás.
Aztán a két Korea. Jóformán véget sem ért a második világháború, amikor a szintén jelentős történelmi múlttal rendelkező, i.e. 2333 óta „valós kontinuitással” rendelkező államot kettészeli a nyugati és a keleti imperializmus. A japánok kiszorítása után az északi országrész szovjet, a déli amerikai befolyás alá került. Gyakorlatilag ma is fennáll a háborús helyzet, egy demilitarizált övezet választja el a két külön-külön is „szuverén államot”. Dél-Koreában annyira jelentékeny volt, s az ma is, igencsak számottevő az amerikai befolyás. Igen fejlett iparral és komoly infrastruktúrával, illetve a fenyegetettség miatt erős hadsereggel rendelkezik, amely „kompatibilis” az AEÁ haderejével. Észak-Korea is önjáró, kiesett a szovjet védőhálóból, de megmaradt az oroszokkal fenntartott partnerség. Szóval Korea elég „gennyes” hely, a törésvonal megvan, és jobb altatni a konfliktust, jobb hallgatni a mai „vörös óriás” Kína dörgedelmeit. Ha vesztésre nem is áll, de tartós kényszerhelyzetbe merevedetten rostokol itt Amerika. A történelme során először ismerve be a győzelem elmaradását.
Pakisztán a hindu és a muszlim „ideológiák” találkozása eredményeként szakad le az Indiai-szubkontinensről. Szintén a második világháború végén (1947), a Brit Nemzetközösség – a British Commonwealth of Nations – nagy-nagy összeomlásakor, amikor a gyarmatok túlnyomó többsége kivonul a korona védnöksége alól, s már a jelképes védnökség sem kell. Többfajta ideológia vezérelte, vezérli, de elsősorban iszlám köztársaságként határozza meg magát. Mintegy 230 millió főnyi lakosságával, erős hadseregével regionális középhatalom egymagában is. Fura egy hely, angol a jogrendszere, de érvényes a saría is, amely annál elsőbb és magasabb rendű…
Csak három konfliktust és annak máig gyűrűző hatását említettem.
Ha visszatérünk a magunk sorsához, a magunk történelméhez, akkor 1956 a mérföldkő. Nem volt ugyan olyan kincstári zöld pulóvere Nagy Imrének, mint Zelenszkijnek, de pár nap alatt képes volt akkorát fejlődni szemléletében, hogy kinőtte a kommunista mentalitást és végérvényesen vállalta volna fel a hagyományos polgári demokráciát, amely kiszakítja Magyarországot a szovjet érdekszférából. Utazni nem nagyon lehetett az akkori magyar miniszterelnöknek – csupán bemenekülnie a látszólag független Jugoszláv követségre – meg írni az S.O.S. üzeneteket, szétkürtölni a világnak, hogy mekkora a baj. Az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió egyébként uszított Nagy Imre és kormánya ellen. Nem volt szükségük újabb botrányra. Szuez elterelte a világ figyelmét. Viszont a Nyugat kapott ajándékba mintegy negyedmillió magyart, a képzett elit és a munkásréteg legjavát.
November 4-én hajnalban Nagy Imre miniszterelnök drámai hangú rádióbeszédben jelentette be a második szovjet beavatkozást: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.”
Nem értem ezt a világméretű segélyakciót, amikor minden békecsináló fegyvert, pénzt, élelmet, orvosságot adna Ukrajnának. Miközben a saját tartalékai is kimerülnek.
Inkább azt gyanítom, hogy a Nyugat, mármint Európa öregebb és valaha volt jobbik felének végső legyengítése zajlik.
Jobb kimaradni ebből a buliból. Mert a béke jó. A béke szent. Nem fegyverekkel, hanem ésszel állítják elő. Csakhogy a világ ma egyre sötétebb és a humánum látszólag elhülyült… De hátha mégsem.
FRISSÍTÉS (1.)
A magyarországi Századvég Alapítvány felmérést végzett az orosz-ukrán konfliktussal kapcsolatosan. Megkérdezte az embereket, hogy mennyire aggódnak amiatt, hogy Oroszország és Ukrajna fegyveres konfliktusa a harmadik világháborúba fajulhat, és Magyarország NATO-tagként bekapcsolódhat?
Az eredmény itt látható:
A továbbiakban más országokban készült közvéleménykutatásokat is közzéteszünk, illetve hasonló kérdőívet köröztetünk saját köreinkben is.
A magyarok álláspontja változatlan – az ország állampolgárai békét akarnak
Élő Székelyföld Munkacsoport
