Bánja-e a székely (26.2.) – Gagy és Magyarandrásfalva egy kicsit más
Simó Márton riportja
Sorozatunk múlt részében Udvarhelyszék peremén, a Gagymente falvaiban jártunk, alá s fel Szentábrahám községben, megállapítva, hogy volt itt élet, van, és lehetne a továbbiakban is. Most Gagy és Magyarandrásfalva értintésével folytatjuk utunkat.
Tehát Gagy és Magyarandrásfalva egy kicsit más. Azért más, mert ellentétben a hagyományos udvarhelyszéki falvakkal, amelyek úgymond „szabad székely települések” Gagy jobbágyfalunak számít. Magyarandrásfalva pedig tulajdonképpen egy családi birtok körül kialakult kezdetleges telephely, tanya felvirágzása révén jöhetett létre, de nagyon lassan, több évszázad folyamán.
A Pálffy, a Türkösi, a Szentkirályi és a Toldi családok rendelkeztek itt jelentős birtokokkal. Gagyban aTürkösi-udvarház a református templom melletti telken állt; az északi faluszélen levő Pálffy-kúriának már csak nyoma látható. Illetve tény az is, hogy él a köztudatban, s nyoma van a szakirodalomban is. Amikor Orbán Balázs bejárta a területet és adatokat gyűjtött nagy monografikus munkájához, valahogy átsiklott a részletek fölött, nem foglalkozott különösebben az akkorra már felszabadított jobbágyok, illetve a zsellérek sorsával. A gagyiakról csak adomák szintjén tesz említést, illetve a gyakori golyvásságról, amelyet aztán bizonyíthatóan a jódhiányos víz okozott. Ezt a 20. század folyamán a lakosság körében osztogatott tablettákkal, illetve legújabban a vízművekben szakszerűen kezelt, vezetékes ivóvízzel sikerült kiküszöbölni. A nagyobb kiterjedésű birtokoknak köszönhetően – mivel gyakorlatilag néhány család tulajdonában volt a település határának nagy része, a kevés földterülettel rendelkezők, illetve a volt jobbágyok részes művelést, valamint bérmunkát végeztek – viszonylag könnyű volt tagosítani a 20. század legelején a falu határát, ami azt eredményezte, hogy így kerültek be a termelőszövetkezetbe, majd 1990 után így került sor a reprivatizációra is. Nagyobb kiterjedésű parcellák vannak, nem olyan mérvű a szétszabdaltság, mint másutt. A kezdeti fellángolást követően azonban jelentősen csökkent itt is a gazdálkodási hajlandóság. Nemzedékváltás történt, és viszonylag kevés család maradt meg a növénytermesztés és az állattartás mellett, és többnyire az jellemző, hogy a saját tulajdonú vagy a bérelt területeket gépekkel művelik. A szántóföldi haszonnövények termelése jószerével kimaradt, talán a vetett takarmány előállításában tapasztalható némi előrelépés. Míg bő húsz évvel ezelőtt Sepsiszéki Nagy Balázs arról számolt be, hogy jelentős igény mutatkozik bizonyos idényekben a napszámos munka igénybevételére, ez napjainkra abbamaradt. A munkaképes cigány lakosság többnyire Magyarországon és Nyugat-Európában vállal munkát, olyan szakterületen, amelyhez ért, és megvan hozzá a kellő tapasztalata. Magyarajkú, vallásában és szokásaiban illeszkedő lakosságrétegről van szó, akik körében ugyanazok a szokások, hagyományok éltek, élnek, mint a székelyek körében, olyannyira, hogy a népmeséket, népballadákat, helyi népdalokat, a néptáncot még akkor fel lehetett tőlük gyűjteni – a múlt század utolsó harmadában –, amikor a hagyományhoz való ragaszkodás a székely-magyarok körében már nem volt jellemző.
Gagy első írásos említése 1566-ből való. Egyes források szerint tíz szabad család alapította. A földbirtokosok, kis- és középnemesi családok betelepedése, azok vagyonszerzése és -gyarapítása később történhetett, amikor a különböző erdélyi fejedelmek szolgálatukért jutalmaztak az átlagból kiemelkedő egyéneket.
A „Gagyi” előnevű, primor rangú Pálffy-család az évszázadok során több falura kiterjedő birtokrendszert alakított ki (Tarcsafalva, Medesér, Etéd, Küsmöd, Atyha stb.), házasságok révén pedig időnként főúri rokonságba került – például a Barcsayakkal –, több ízben országos méltóságot is viseltek tehetségesebb képviselőik, de a közelben élő nemesi családokkal ugyancsak rokonságban álltak (Ugron, Domokos, Henter, Gálfalvi stb.). Pálffy Miklós Udvarhelyszék alkirálybírója (1676), de ugyanezt a tisztséget töltötte be 1651-ben a család András nevű tagja is. Pálffy János (1804–1857) író, politikus tisztiskolát végzett, a császári hadseregben szolgált, majd hírlapíróként tevékenykedett; 1848-ban Küküllő vármegye képviselője, 1849-ben pénzügyminisztériumi államtitkár. Megszabadult ugyan a halálos ítélettől, de börtönévei során olyan súlyos tüdőbetegséget kapott, amely aztán hamarosan korai halálát okozta. Anyai ágon „gagyi”, apai ágon „tarcsafalvi” Pálffy – mindezt csak azért írjuk le – hiszen személyesen nem ide kötődik –, hogy érzékeltessük a család udvarhelyszéki kiterjedését. Viszont az a tény, hogy ez a Pálffy János – aki szegénynek számított – közvetlen örökösök híján 15 ezer forintot hagy az Erdélyi Múzeumra, illetve a Magyar Tudós Társaságra (1857. január 20.), mégiscsak azt jelenti, hogy viszonylag jelentős volt az a bevétel, amely a birtok-használatból, bérletbevételekből és az állatok, a termények után származhatott.
1850-ben 446, 1900-ban 589, 1910-ben 650, 1941-ben 836, 1953-ban 753, 1977-ben 654, 1992-ben 636 lakosa volt; 2002-ben 625, 2011-ben 615. A népességfogyás nem állt meg a tíz évvel korábbi szinten. Ami pedig az ezredforduló idején meglévő 40%-os magyarajkú cigányság helyi lakosságon belüli arányát illeti, feltételezhető, hogy az tovább növekedett. Ezt talán a közelebbről esedékes népszámlálás fogja majd megközelítő pontossággal kideríteni.
Magyarandrásfalva, bár korábbi említésű (1409,1510), mint a nagyobb szomszédja, Gagy, az 1567-es regesztrumban mindössze 1 kapuval szerepel. A hagyomány szerint ez a hely a Pálffy-család ősi fészke, de a Fodor, a Molnos, a Fülöp családok is rendelkeztek itt birtokokkal. Fodor Adalbert Béla népzenekutató, az erdélyi és székelyföldi táncházmozgalom egyik mozgatórúgója-kezdeményezője, aki itt született és ma is itt él, azt tartja, hogy az a bizonyos egyetlen kapu – a 16. század közepén említett gazdaság (1566, 1567) –, az a mai Fodor-ház helyén állt, és azóta is folyamatosan lakják, hiszen ők generációkra visszamenőleg többrendbeli rokoni kapcsolatban álltak, állnak a Pálffy-nemzetséggel is. A birtokközpontról azonban folyamatos lehetett a kirajzás, mert lassan gyarapodott. Andrásfalvát, hogy megkülönböztessék a szomszédos Székelyandrásfalvától, amely tulajdonképpen Románandrásfalva, Magyarandrásfalvának kezdik nevezni az utóbbi másfélszáz évben. 1850-ben 184, 1900-ban 197, 1930-ban 128, 1956-ban 124, 1992-ben 150, 2011-ben 146 lakosa volt.
Ez a falu sokat köszönhet annak, hogy bár nem itt született, de szülei révén innen származik Fazekas János (1926–2004) tanító, újságíró, politikus, történész, 1952 és 1982 között – mígnem önkéntes belső száműzetésbe vonult, majd később Magyarországra telepedett, ahol az MTA megbízásából végzett kutatásokat – magas állami funkciókat töltött be Bukarestben, s aki kezdeményezte iskola és művelődési ház építését. A terv meg is valósult az 1960-as években. Ez nagy eredmény volt, hiszen egy ekkora település képtelen volna egyébként ilyen beruházás megvalósítására. Növekedett a lakosságmegtartó képesség. Olyannyira, hogy a rendszerváltást követően ez a kis közösség, amely részben református, részben pedig unitárius vallású új templomot épített, amelyet közösen használ ma a két felekezet. Egy ilyen kis közösségtől ez is nagy teljesítmény, még akkor is, ha külső segítséggel, testvérgyülekezetek segítségével valósult meg az elképzelés.
P. Buzogány Árpád író, költő, néprajzkutató, akit ez a vidék nevelt, és aki számos írásában jeleníti meg a tájat és az itteni embert, teszi közkinccsé a népi kultúra felgyűjtött értékeit, azt mondta a minap egy ide kapcsolható eseményen, hogy jelentősen megváltozott az utóbbi évtizedekben Udvarhelyszék e kistájának lakossági összetétele, megváltoztak a foglalkozási ágak is. Ma már oda jutottunk, hogy a közösségi és a kulturális értékek bizonyos formáit vissza kell vinni a vidéki településekre. A Gagymentére ez a megállapítás fokozottan igaz. És érvényes a népi építészet formakincsére is.
A külön meg nem jelölt felvételeket a szerző készítette.
