Kárpát-medenceKultúraRomániaSzékelyföld

Író és feladat a 21. században – Madeleine Albright és Václav Havel iránytűje

Székfoglaló beszéd az MMA Irodalmi Tagozatán

Amikor Illyés Gyula 1982 májusában megtudta, hogy találkozik a Magyarországra látogató François Mitterrand-nal, Franciaország köztársasági elnökével, joggal írhatta a naplójába, hogy „nagy tekintély-pumpálás lenne”, erősen növelné az író szavainak súlyát.

A találkozó 1982 nyarán megvalósult, és ahogy Illyés írja. „jó háromnegyed óra hosszat figyelhettem ölnyi távolságból a francia köztársaság hét évre megválasztott elnökének elme- és arcvonásmozgását. Négyszemközt. Ő kérte ezt azzal, osszam meg vele első napjának villásreggelijét”.

Budapest, 1982. július 9.  – Illyés Gyula Kossuth-díjas író Francois Mitterand francia államfővel. MTI Fotó: Manek Attila

Esterházy Péter egy húsz évvel később tartott előadásában író és irodalom súlyát is értékeli. Beszél azokról, akik az irodalmat a történelem felől nézik. „Ez a felfogás az irodalmat a közösség vagy a nemzet szolgálólányának tekinti, valaminek, amit egy magasabb cél (a haza üdve) érdekében be lehet vetni”. Ez a „fölfogás azt is feltételezi, írja, hogy az irodalom a társadalmi hierarchia fontos pontján áll, ez ma nincs így, a társadalom többé-kevésbé fütyül az irodalomra”.

Esterházy Péter (1985 k.) Fotó: Szebeni András

Így van ez, valaha a politikai vezetők és az írók keresték egymás társaságát, mert a politikus tekintélyét növelte, ha súlyos írót tudhatott maga mellett, és az író súlyát is növelte, ha úgy tűnt, befolyással van a politika befolyásos intézőire. García Márquez még diktátorokkal haverkodott, de ő és a barátja, Álvaro Mutis már harminc éve megjósolta, hogy jó lesz leszállni a magas lóról, a szappanoperáké és a televíziós sorozatoké a jövő. Hogy mennyire igazuk volt, azt a születőben lévő új Ukrajna elnöke, Volodimir Zelenszkij példázhatja, aki már megválasztása előtt, 2015 és 2019 közt is a „népe szolgája” volt saját, hason című tévésorozatának főszereplőjeként. Az igazán remek ukrán író, Jurij Andruhovics például labdába sem rúgott. (Igaz, valamiért azt gondolom, ha ökörrel vontatják, akkor sem állt volna kötélnek.)

Különben gyönyörű, amikor a mindenségben összesimulnak a dolgok. Andruhovics szülővárosa például egy másik íróról, Ivan Frankoról kapta a nevét, aki 1856-ban született Galíciában, és 1916-ban halt meg Lembergben. Az oroszlánok városa, Leonberg, vagyis Leopolis még ma is erősen osztrák-magyar hangulatú város. Andruhovics Lemberg ürügyén megfogalmazza, hogy nem hisz a kultúrák idilli, fájdalommentes egymásra rakódásában. Hajó-város című írásában egy álmatlan ember forgolódik az ágyában, hallgatja az éjszaka hangjait. „A katolikus katedrális harangjai jól kivehetően, súlyosan kondulnak: két óra”. Egy perc múlva „válaszol a pravoszláv templom harangja gyengébb, de áthatóbb hangon, ugyancsak két órát jelezve. Rövid szünet után a mecset órájának rekedtes, távoli harangja hallatszik, ez azonban tizenegyet üt, valamilyen idegen, furcsa időszámításnak alárendelt, rejtélyes török időt. A zsidó templom tornyán nincs óra, s csak Isten tudja, milyen órát mutatnak kronométereik a szefárd, és milyet az askenázi idő szerint.”

Szép, ugye?

Ám ez nem Lemberg. Andruhovics egy balkáni óriást idéz, Ivo Andrićot. Az éjjeli város pedig Szarajevó.

Szarajevó – Fotó: OTP Travel

A kép az éjszaka hangjaival, már-már idilli. Csakhogy Andruhovics ismeri és tiszteli a történelmet, ezért kimondja, hogy a kultúrák egymásra rakódása „vér, szenny, etnikai tisztogatás, emberevés, deportálás is”.

Andruhovics szülővárosa, Ivano-Frankivszk az egykori Galícia nagyvárosa volt. Benne – boldog békeidők! –, ha nem is szeretve, de szépen tűrve egymást éltek együtt lengyelek, ukránok, örmények, zsidók.

Képeslap 1900-ból és 1915-ből származó légi felvétel, illetve egy másik képeslap, amely a helyi zsinagógát ábrázolja 1918-ban – A várost Ivan Frankoról nevezték el 1962-ben. Ez év januárjában mintegy 238 ezer lakosa volt…

Csak érdekességképp említem, hogy Ivan Franko, akit 1916-ban Nobel-díjra jelöltek, és aki jelölése évében még az Osztrák-Magyar Monarchiában halt meg, abba a Drohobicsba járt iskolába, ahol Bruno Schulz született (és ahol ma egyebek közt Kárpát Irodalmi Múzeum, Kárpáti Nemzeti Kulturális Múzeum, Kárpáti Nemzeti Történelmi Múzeum is létezik). Előbb a bazilita szerzetesek kolostoriskolájában tanult, majd az I. Ferencz József császárról elnevezett állami középiskolában.

Ivan Jakovics Franko (Nahujevicsi, 1856. augusztus 27. – Lemberg, 1916. május 28.) ukrán költő, író, műfordító, publicista, társadalomtudós, politikai aktivista. 1962 óta az ő nevét viseli Ivano-Frankivszk városa.

Megint szinte mellékes, hogy ez az a világ, melyben a lembergi vagy stanislavovi polgár útlevél nélkül utazhatott Bécsbe, Prágába, Triestbe vagy Budapestre, Abbáziára és a Tátrába. Kikocsizott a vasútállomásra, megváltotta a jegyét és utazott. Hiszen ugyanannak az államalakulatnak a határain belül élt a fiumei tengerésziskola olasz térképészettan-tanára, a Kárpát hegyi legelőin barangoló hucul pásztor, a szamosújvári fegyházban harisnyát kötő Rózsa Sándor vagy a prágai Assicurazioni Generali biztosítótársaság német-zsidó származású hivatalnoka, Franz Kafka.

Okszana Sztefanyivna Zabuzsko (Luck, 1960. szeptember 19.–) ukrán írónő, költőnő, irodalomkritikus. 2019-ben Sevcsenko Nemzeti Díjjal tüntették ki. Forrás: Wikipédia

Jurij Andruhovics tud minderről. A 2019-es év ukrán Sevcsenko Nemzeti Díj díjazottja, Okszana Zabuzsko nem tud. Pedig tudhatna, hiszen a volhíniai Luck-ban született. Andruhoviccsal igen, Zabuzskoval nem közös történelemben élünk. Neki valami mása van. Olyan elfogultsága, ami vakká teszi. 2017-ben, midőn Kárpátalja egykor magyar városaiban járt, így nyilatkozott. „Ezt a régiót több éven keresztül ugyanúgy készítették Orbán számára, ahogyan ezt tették Donbásszal Putyin számára.” „Kárpátalja szeparatizmusát fel kell ismerni, és deaktiválni, mint az orosz propagandát.” „Rengeteg itt a magyar szimbolika. Beregszász látványa megrázott. Minden házon emléktáblákat láthatunk – »itt élt és itt dolgozott« vagy »itt szállt meg a híres magyar költő« feliratokkal.”

Ezt olvasva nyilvánvalóvá válik, hogy hiányzik belőle az, amit T. S. Eliot olyan történelmi érzéknek nevez, „mely nélkül nem működhet egyetlen alkotó sem, és ami ha megvan, Homérosz, Dante, Cervantes rokonává tesz minden írót, éljen bárhol és bármikor”.

Madeleine Albright és Václav Havel – Fotó: Czech Television

Lassan valamit a címről is illenék.

2016. október 5-én, Washingtonban, a Nemzeti Demokrácia Alapítvány konferenciáján Madeleine Albright asszony, az USA egykori külügyminisztere felidézte, hogy néhány hónappal Václav Havel halála előtt sokan összegyűltek Prágában, hogy megünnepeljék az író hetvenötödik születésnapját. „Az én ajándékom egy iránytű volt, amilyet az amerikai katonák az első világháborúban használtak, abban a konfliktusban, amely Csehszlovákia megszületéséhez is vezetett.” Az iránytűt, mondta Albright asszony, egy olyan embernek adta, „aki egy generáción át Sarkcsillagként szolgált”.

A North Star kifejezés elég sokértelmű, például egy észak-amerikai képregény-sorozat nyíltan meleg szuperhősének a neve is ez. Albright asszony feltehetően inkább a Sarkcsillagra, a Polarisra gondolt, amikor iránytűjét átnyújtotta. Az északi félteke azon csillagára, mely látszólag mozdulatlanul áll az égen, és évezredek óta segíti a tájékozódásban a hajósokat.

Forrás: Wikipédia

A jelenlévők közt is bizonyára többen is emlékeznek még rá, hogy Václav Havel 1998-ban Atlantában felkérte az Amerikai Egyesült Államok frissen kinevezett külügyminiszterét, Madeleine Albrightot, hogy pályázzon a Cseh köztársaság államelnöki pozíciójára.

„Életem végéig imádni fogom a helyet, ahol megszülettem. Ugyanakkor lojális állampolgára vagyok az Amerikai Egyesült Államoknak” – válaszolta a külügyminiszter asszony, aki különben a prágai Smíchov kerület szülötte, mely nem utolsósorban a Staropramen sörről nevezetes.

Madeleine Korbel édesapja, Josep (Körbel) Korbel jól ismert csehszlovák diplomata volt. Lánya két éves, amikor 1939-ben a zsidó származású szülők Londonba emigrálnak, ahol a papa Eduard Beneš tanácsadójaként teszi hasznossá magát. A háború után hazatérve a család egy pazar prágai villába költözik. Az épület a cseh-német iparmágnásé, Karl Nebrich-é volt, akit a Beneš-dekrétumok értelmében fosztottak meg ingatlanaitól. Josep Korbelt hamarosan Belgrádban találjuk Csehszlovákia jugoszláv nagyköveteként. Aztán a cseh Kommunista Párt 1948-as hatalomra jutását követően, 1949-ben politikai menedékjogot kér az Egyesült Államoktól. Van abban valami pikáns, amivel a kérését indokolja, idézem: „a demokrácia eszméihez való hűséges ragaszkodása miatt Csehszlovákiában bizonyára letartóztatnák”.

Kanyarodjunk vissza François Mitterrand és Illyés Gyula 1982-es találkozójára. Húsz évvel később, 2003-ban, Trianoni serpenyő című dolgozatában Csoóri Sándor azt írja, hogy „a Szent Korona hazahozatala mellett Magyarország másik, máig emlékezetes sikere volt, hogy 1982-ben hazánkba látogatott Franciaország nagytekintélyű elnöke”.

Csoóri Sándor – Fotó: Móricz-Sabján Simon

Csoóri szerint a francia elnök azért akart találkozni Illyéssel, mert tudta, hogy a szocialista Magyarország irányítója Kádár János, ám a nemzet „erkölcsi kormányzója” Illyés. Úgy emlékszik, hogy a találkozó másnapján, midőn kíváncsiságtól hajtva rohant Illyéshez, azzal fogadta őt: „Ha hiszed, ha nem, a kés- és a villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk. (…) És az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa.”

Illyés naplójában azt találom, hogy Mitterand-nal méregetik egymást.

„Politikusokkal szót váltva nem zavar kisebbrendűségi érzés” – írja Illyés. – „Észlelve, hogy a francia elnök udvarias mosolya közben is a sorozó orvosok tárgyilagosságával szemrevételez, magam is így jártattam meg rajta a tekintetem.”

Tudjuk, nyilván Illyés is tudta, hogy a francia államfőt, az „ördögi ember”-t nem különös szimpátia, nem mardosó lelkifurdalás, hanem politikusi taktikázás, rideg érdek hozta éppen Magyarországra. Ez nyomban ki is derül az egyik kérdéséből:

„Trianon és következményei még mindig elevenen él a magyarok emlékezetében?”

Ne feledjék, ezt nem egy mai európai vezető kérdezi. Negyven évvel ezelőtt járunk. Nem száz év telt el Trianon óta, hanem hatvan. Nem ártatlan holdlakó kérdez, hanem annak az államnak a vezetője, amelyik aktívan részt vett a két világháborút lezáró lelkiismeretlen egyezségek tető alá hozásában. Egy jól megfontolt, alaposan előkészített látogatás alkalmával. (Arról már nem is szólok, hogy ez ugyanaz a Mitterand, aki egy évvel korábban, hatalomra kerülésekor négy kommunista minisztert hívott a kormányába, annak a pártnak a tagjaiból, amelyik akkor még helyeselte Magyarország 1956-os és Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanását, és amelyik párt tagságának zöme hallani sem akart Szolzsenyicinről és a GULAG létezéséről.)

Trianon. Amint elevenen él. Töröm a fejem, hogy mely jelző vagy határozó közelítené meg inkább a vélt tartalmat. Megfogyva bár, de elevenen? Félholtan él – nemzet a hazán?

Ott akkor, 1982-ben a Béla király úti rezidencián Illyés (a hivatalos feljegyzés szerint) tizenhatmillió magyart említett a francia elnökének, és hozzátette: a tizenhatból hatmillió idegen hatalmak irányítása alatt, nehéz körülmények közt él.

Illyés nem említi, hogy az elnök indulatba jött volna. Nem ejtett krokodil könnyeket, nem szórt hamut a fejére, nem tépte átkozódva a szakállát. És nem jelentette ki, hogy Trianon mocskos ügy volt. Fölmérhetetlen katasztrófa.

„Trianon tévedés volt. Magyarország hátrányos helyzetbe került.” Ennyit mondott.

Ez így már hihető. Életszerű.

Több verzióm is volt, hogy mivel kezdjem ezt a felolvasást.

Az egyik változatom a következő lett volna.

2019 decemberében a nemzetközi ügyek államtitkársága konferenciát szervezett Trianon századik évfordulója alkalmából. A konferencia érdekessége az volt, hogy a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóság külföldiekből állt, a zártkörű rendezvényre kizárólag a Magyarországra akkreditált diplomatákat hívták meg. Körülbelül százhúszan el is fogadták az invitálást. Az előadók többsége történész volt, de címzetes kanonok, pszichiáter professzor és filmrendező is kifejtette gondolatait. A megnyitó beszédre személyemben egy szépírót kértek fel.

A Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartott rendezvényen, abban a történelmi levegőjű, nagyszerű térben, a rendelkezésemre álló huszonöt percben azt próbáltam megosztani a hallgatósággal, a részben netán ellenséges, de reményeim szerint többségében mégis talán közömbös, netán őszintén érdeklődő hallgatósággal, hogy Trianon miért fáj – nekem.

Száraz Miklós György nyilatkozik a Magyar Rádiónak. Lent: SzMGY (j1) a Székelyföld szerkesztőségének udvarán (2020 október)
Fotók: Simó Márton

Nem a nemzetnek, nem a hazának, nem a magyarság egészének, hanem nekem. Így kezdtem:

„Hölgyeim és Uraim, nem szeretjük hallgatni a panaszkodó embert. A panasz untat, fáraszt és lelkifurdalást ébreszt. Mi pedig nem szeretjük, ha lelkifurdalás gyötör minket. Ezért én most nem fogok Önöknek panaszkodni. Azt sem akarom, hogy szemrehányást érezzenek ki a szavaimból. Nem szeretném, ha úgy éreznék, bármiért is Önöket okolom. Hogy felelőssé akarnám tenni a népüket vagy az országukat bármiért. Azt szeretném, ha meghallgatnának és megértenének.”

Azért beszéltem így, mert tényleg azt szerettem volna, ha megértenek a teremben ülő németek, brazilok, kanadaiak (és most persze szlovákokra, románokra, ukránokra gondolok).

Amire, valljuk be, kevés az esély.

Miért? Mert minket sem érdekel a mások baja. Nem dobáljuk el ékszereinket és láncainkat, s kapkodunk rozsdamart, régi kardunk után, sajnos nem tesszük ezt – sem Ukrajnáért, sem a kurd szabadságért, ahogy nem tettük még a lengyelekért sem 1939-ben, amikor a német haditengerészet lerohanta a Westerplattét. És, sajnos, a mi bajunk sem érdekel senkit.

És még valami. Itthon sem értünk egyet. Hogy várhatnék megértést idegenektől, ha a honfitársaimmal sem értek szót?

Akkor hát mit akarok?

Mit akarhatok?

Mit akarhatunk?

Harminc év telt el. Nincs Szovjetunió. Nincs Csehszlovákia. Nincs Jugoszlávia. Hogy a legfrissebbeket is idevegyem: nem tudjuk, holnap miféle Ukrajna lesz a szomszédunk. Ha Ukrajna lesz a szomszédunk. Nem tudjuk, mi lesz a Baltikummal. Nem tudjuk, mi lesz Lengyelország jövője, és főleg a Tengerközé, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjeszkedő, bizonyos értelemben elárvult és elárult, hatalmas térségé. Csak egy valami bizonyul stabilnak: Trianon, és persze a Beneš-dekrétumok. Csöndesen jelzem: utóbbiak élnek. Nem meglapulva enyv- és tintaszagú, elfelejtett fiókokban. Szlovákiában ma, 2022-ben is alkalmazzák őket. Negyven év telt el, államok estek szét és születtek (újjá), és mi milyen eredményeket könyvelhetünk el?

Tudom, nincs munkásőrség, többpártrendszerben élünk, szólásszabadság van, megírhatjuk, amit csak akarunk (és az ellenkezőjét is), kivonultak a szovjet csapatok… A gyógyulás jele volna, hogy alig környékez meg az érzelemdús eltakarodtak, vagy a pökhendi elhordták az irhájukat kifejezés? NATO tagok vagyunk, része annak az idealizált Európának, amiből 1945 után kiszakíttattunk, és amelyik úgy, ahogy negyven súlyos éven át álmodoztunk róla, ha valaha létezett is, ma már biztosan nem létezik.

Ezek a saját eredményeink, amennyiben megestek velünk. De valljuk be, Európának ebben a régiójában akkor is megvalósult volna mindez, ha a magyar élet összes ismert szereplője helyett mások szerepelnek az elmúlt évtizedekben. Megvalósult volna – jobban vagy rosszabbul.

Mi az, ami a mi sajátosan magyar, sorsfordító, történelmi sikerünk?

Kodolányi Gyula egy friss interjújában Antall József híres kijelentését említi: „lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akarok lenni”. Említi a Duna televízió megalapítását is.

Mindkettőt fontos dolognak tartom magam is, ugyanakkor természetesnek veszem.

Az antalli mondat csak egy mondat. Lélekemelő és felszabadító mondat. Elhangzása pillanatában számomra is eufórikus. Szándékot és politikát meghatározó mondat. De csak egy mondat.

Ezzel szemben az tény, hogy amikor a más jogát sérteni nem akaró, csak a maga népe jogát védeni kívánó Illyés a szocialista Magyarországon találkozik Európa, a Nyugat (amúgy szocialista) küldöttjével, François Mitterand-nal, akkor Illyés még hárommillió erdélyi magyarról és tizenötmilliós magyarságról beszél.

És az is tény, hogy a magyarság lélekszáma a Kárpát-medencében már 2011-ben (több mint tíz évvel ezelőtt) is csak 10 millió 400 ezer volt (a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének 2013 májusi közlése szerint).

A Duna-televízió megalapítása és működtetése szintén fontos és szintén lélekemelő tett volt, de a kor technikájához mérten elvárható, sőt talán kötelező.

Azt kérdik, miért lovagolok a szavakon? Mit számít, hogy negyven évvel ezelőtt pontosan mit mondott François Mitterand, mit mondott Illyés Gyula és Csoóri?

Először is azért lovagolok a szavakon, mert ez a mesterségem. Másodszor meg azért, mert Bibó Istvánnal értek egyet, aki szerint a kíméletlenül pontosan felmért határok, valamint a realitásokon belül elérhető maximális lehetőségek az egyetlen utunk.

Tudnunk kell, hogy mi a helyzetünk. Hogy európai „kis tigrissé” lettünk-e? Hogy valóban Záhony-e a Kelet és a Nyugat gigászi átrakodó állomása? Hogy a magyar géniusz, amire oly büszkék vagyunk, tényleg paradicsomi állapotokat teremtett-e a maradék hazában? Hogy a nyomunkba sem érnek, hiába utánoznának minket a hajdani kisantant államai?

És ha így volna, ha – teszem azt – valóban fürdő, gyógyvíz és hévíz nagyhatalom vagyunk, akkor miért áll zárva több mint egy évtizede a Rácz-fürdő? Miért akar összeomlani a Csaszi és a Király? Miért nem jár egész éjjel a 100-as autóbusz?

Ha nem mérjük fel kíméletlenül pontosan, hogy hol tartunk, mi a helyzetünk, akkor a válaszaink, a terveink nem működnek, és azt sem nyerjük meg, amit megnyerhetnénk.

És ha már a szavakon lovaglásnál tartunk.

A képen Páll Antal (j1), Száraz Miklós György és édesanyja, baloldalt Páll Lajos látható – A felvételt Száraz György író készítette (1970)

Építész barátom azt mondja, tégláról téglára, meg azt is mondja, hogy az építésznek tényleg van egy csomó feladata, megrendelő, funkció, statika, de az írónak mi a fene más feladata lehetne, mint hogy iparkodjék jól és még jobban írni.

Szóról szóra igaz. Ahogy az építész tégláról téglára, úgy az író szóról szóra. Építkezik. És ha jól építkezik, akkor az építmény megéled. Ez az irodalom mágiája. A semmiből felépíteni valamit, ami nincs, és mégsem semmi. (Röstellem, de elsütöm: ez azért nem semmi.)

Beszéljünk most a hangokból, betűkből, szavakból épített semmiről.

Kínálja magát a kérdés: mi ez a semmi? Adódik a válasz: bármi. A szavak cédák, lotyók, szinte hallom, ahogy Ady élvezettel mondja: cemendék. Mindenre kaphatók. Szavakból bármit építhetünk. A bármi, ugyebár, minden. A minden pedig lehet (és most Csengey Dénes szavaival élek, vagyis ő él, hiszen azzal, hogy kimondom a szavait, mintha fel is támasztanám egy kicsit), a minden tehát lehet egy csónakkirándulás, egy ember formájú akáctörzs, egy többféleképpen eltervezett mauzóleum, egy lidércesen furcsa pofozkodás emléke, egy rémálom, egy különös helyzetű kávéscsésze, egy vérrel és gennyel az asztallapra rajzolt szív, a berendezett gyerekszoba, a fák szabálytalan formája, a ruhátlan nők lecsorduló mosolya.

Azon túl, hogy tetszenek Csengey szavai, azért citálom ide, mert a Találkozások az angyallal eme bekezdésében a naplóíró elbeszélő kimond még valamit. Ami már nem az írás eszközéről, hanem az írás hiteléről szól.

„Abban a korszakban, amely könyvek és újságévfolyamok formájában, filmen, hangszalagon és brosúrakötegekben, jegyzőkönyvek, rendeletek, engedélyek és folyamodványok, besúgói jelentések és jogerőre emelkedett elmarasztaló ítéletek gondosan iktatott halmazaiban annyi hazugságot és tévedést, őrült elmeszüleményt, cinikus hamisítást és földhözragadt balítéletet, annyi érvénytelen elméletet, cenzúrázott tudósítást és beteljesületlen reménységet rögzít, hagyatékoz önmagáról, hogy azzal örökre hozzáférhetetlenné és áttekinthetetlenné teszi magát az ámuldozó túlélők előtt, ebben a mai korban (…) Ha valaki veszi a fáradságot, és pontosan rögzíti egy gondolatát, vagy a szeretője ruhaviseletét, vagy egy sírógörcs lefolyását, semmivel nem pótolható beszédes nyomot hagyott maga után, a valódi történelem fennmaradásának és folytatódásának egérútját tapossa a néma adatok és hamis tanúvallomások burjánzó őserdőiben.”

Mit tehetnék én ehhez hozzá?

Szóról szóra ezt csinálta Hajnóczy, Császár István, Tar Sándor is.

Az író eszközei a szavak.

Ostort fon a szavakból, és ostoroz. Kötelet fon és megbéklyóz. Kötőféken vezet. Lovas nemzet vagyunk, a puszták népe, mondjuk hát úgy, hogy a magyar író szavakkal tereli nyáját, az olvasót.

Czesław Miłosz idézi Gombrowiczot, vagyis együtt mondják, hogy nem mi beszélünk a nyelv által, hanem a nyelv beszél általunk, és hogy „korunk nagy felfedezése az, hogy a nyelv uralkodik fölöttünk. Állítólag csak annyira vagyunk képesek kifejezni magunkat, amennyire a nyelv, mindig függően a történelemtől, ezt megengedi. Nemcsak a költők tudják ezt, hanem a hatalmon lévők is, akik céljaiknak megfelelően változtatják meg a szavak értelmét”.

Budai házának romjainál Márai így morfondírozik: a honfoglalóknak kevés volt a szavuk ahhoz, hogy elmondják Európában mindazt, amit addig tapasztaltak, gondoltak. Nem tudták megértetni magukat azokkal, akiknek már sok szavuk volt (…), „nem tudtak eszmét cserélni, mert az Eszméhez szó kell, szó nélkül nincs csere, csak bizsergés van a tudatban”.

Szerb Antal azt mondja, a szavak az író szíve-vére, és hogy nemzeti bűnünk a szó, a szép és nemes szavak szinte morfinista szeretete.

A nyelv és a szavak varázslatát bizonyítja számomra az Enigma. A németek rejtjelező készülékére gondolok. A gép szövegeit a kriptográfusok végül is megfejtették, míg az angolszász légierődök legénysége által a rádiózásban használt navajo szavakkal és mondatokkal, az emberi nyelvvel sehogy sem bírtak a tengelyhatalmak kódfejtői.

Krasznahorka vára (1895)

Korábban azt mondtam, tudnunk kell, hogy állunk. Úgy is fogalmazhatok, hogy tudnunk kell, hogy áll a haza. Nem tudom, dolga-e az írónak tudni, hogy hogy áll a haza. Muszáj-e tudnia? Ildomos-e jobban tudnia, mint egy klarinétosnak vagy pisztránghorgásznak? Nem tudom, kötelező-e, divatos-e vagy éppen botrányos? Én magamtól aggódom a hazáért. Nem kötelességből, hanem csak úgy. Szinte magától.

Ez a szinte és ez a magától, persze, sok mindent fed. Nagyszülőket, akik nem buzdítottak hazafiasságra. Nagybácsikat és nagynéniket. Akik nem ügyködtek ármányosan és kitartóan azon, hogy én hazaszerető, tudatos és öntudatos honpolgár legyek. Csak meséltek az életükről. Nem is így. Hanem hogy beszélgettek. Egymás közt. Csak úgy. Kávét ittak. Piros meggybort. Torzsalkodtak is. Évődtek. A sértődésekben, gúnyos sziszegésekben elő-előfordultak városnevek és falunevek. Kolozsvár, Kassa. Rozsnyó, a „Világos utcai házrész, amit…” Krasznahorka. Hadad. Nagynénémék Szilágykrasznán.

Szilágykraszna (1904 k.)

Anyám sem azért énekelte olykor, hogy „Késmárk felől, hírt hoz a szél, árva székely kalászokból panaszos a kenyér”, mert így kívánta belém plántálni az irredenta eszméjét, hanem mert szeretett énekelni. És amikor azt dalolta, hogy „A csirkét megsütik, a csirkét megeszik, a csirke ezt nem szereti. Nem vagyok bolsi, se kadet párti, nem voltam s nem leszek soha. Csak egyet várok, és azt kívánom, hogy éljen az anarchia”, akkor nem gondolt Bakunyinra és Kropotkin hercegre, hanem csak szerette időnként kiereszteni a hangját, ahogy orvosnő létére zongorázni is nagyon szeretett.

A feleségem műfordító, örömmel bóklászik a nyelvészet kiismerhetetlen labirintusaiban, ezért hát fortélyosan (Zolnai Béla írja a Szavak sorsa című dolgozatában, hogy ez a gyönyörű, gazdag és sokszínű magyar szavunk német eredetű, a német Vorteilből származik), szóval fortélyosan összecserélem a sorrendjüket, úgy teszem a feleségem elé a három betűt: z, h, a. Megkérem, mondana róluk valamit, ami az eszébe ötlik. Ő pedig mondja. Indul belefele a fonetika nádasába, a hangtan rengetegébe. Zöngés és réshang, frikatíva meg spiráns alveoláris. Zöngétlen veláris, vagyis hátul, a torokvitorlánál képzett mély hang… Elborzadok, látván, hogy ez itten tudomány, én meg hályogkovács módjára, mondhatnám azt is, hogy felelőtlenül, csak úgy dobálózom velük. Igen-igen, a szavakkal. Meg a hangokkal. Pontosabban a leírt hangokkal, vagyis a betűkkel, amiből összeáll – a HAZA.

Haza a magasban.

Haza a mélyben. Haza ott van, hol jog is van, így hát haza a törvényben. Haza a nyelvben. Ezt mindenki tudja. Minden író. Nagy László, Németh László, Móricz, Ady, Berzsenyi, Csokonai, Kosztolányi.

Esterházy incselkedik Illyéssel, amikor idézi őt: “Te mondd magadban, behunyt szemmel/ csak mondd a szókat, miktől egyszer/ futó homokok, népek, házak/ Magyarországgá összeálltak.”

Harag György (b1) Szatmáron (1970 k.) – Páskándi Géza (j2) társaságában

Erről eszembe jut, hogy apám a Kortárs főszerkesztőjeként nem kis kajánsággal elegy kíváncsisággal kínálta meg a grófok unokáját, hogy írna-e nekrológot családja egykori béreseinek unokájáról, úgy is mint arisztokrata az arisztokratáról, és most nem Illyés szellemi főúriságára gondolok, hanem az őseire, a pásztor ősökre, akiket valaha a legelő, a puszta arisztokratáinak tartottak.

De ne kalandozzunk el. Repatriáljunk! Térjünk vissza a hazába. Vagy inkább: maradjunk hon. Itt-hon, ott-hon, itt-ott-hon.

Hűséggel nem az országomnak, nem hazámnak tartozom – mondja Esterházy –, nem az osztályomnak, ha van, nem a családomnak, van, hanem egyes-egyedül a nyelvnek tartozom, a magyar nyelvnek.

Ez hűségnyilatkozat, hisz az imént tisztáztuk, hogy a haza nem a folyók, nem a hegyek, nem a házak, hanem a nyelv.

Amiről így vall Márai: „Addig vagyok én, amíg magyarul tudom megfogalmazni, amit gondolok. Például 1947. február 10-én éjjel a felismerést, hogy számomra nincs más »haza« csak a magyar nyelv.”

A Mikó utca a Logodi utca felé nézve 1945-ben, jobbra a lakóház, amelyben Márai Sándor tizennégy évig élt. Az épületet elbontották – Fotó: Fortepan/Kunszt János felvétele

Márai azt is mondja, hogy a honfoglaló magyarok nem hazát kerestek, hanem legelőt. A költők voltak azok, akik a legelőből később hazát csináltak.

Kosztolányi 1919-20-ban úgy siratja a hazát, hogy fuldoklik a fájdalomban. Kínlódik, dühöng. Olyan a szenvedésben, mint egy gyerek.

Saját kölyökkorom jut eszembe, amikor elkeseredésemben vastag filctollal átrajzoltam az iskolai térképatlaszaimban a határokat. Amikor gyilkos merényletek terveit szőttem a román diktátor ellen, és arról fantáziáltam, hogy időutazóként harci helikopterekkel támadok a Muhinál, Mohácsnál, Segesvárnál ellenünk támadókra.

„Az első halálos csapás most érte – írja Kosztolányi felesége. – Maga elé meredt. Napokig nem mozdult ki a házból. Nem hitte, nem akart belenyugodni. Kétségbeesetten lázadozott. Azokban a napokban új háborúról beszélt, és fogadkozott, hogy abban ő is részt vesz, fegyvert ragad. Arról ábrándozott, hogy a felszabadító sereg élén vonul szülővárosába. A bevonulás minden részletét átgondolta, kiszínezte.”

Tamási Áron regénytrilógiájának harmadik kötete, az Ábel Amerikában kapcsán Kabdebó Lóránt azt írja, hogy Trianon őshonossá tette Ábelt (és az írót). Autochton kisebbséggé. Benszülötté. Aki mágikus személyiséggel bír, kiszakad szűk, de kerek világából, és eljut Amerikába. Azért, hogy az idegen kontinens tarka és zegzugos világvárosában is megtalálja a neki való kisvilágot, és „megtapasztalja az otthonlét életszükségletét”.

Nem magától értetődő ma a hazáról beszélni. Tudjuk. Érezzük. Igaz, régen is voltak, akik úgy voltak vele: Hazáról és Istenről nem beszél az ember.

„Édes hazám, szerettelek” – így kezdődik és végződik Kemény István Búcsúlevél című verse, melyet ő maga így kommentál: „A haza szót versben szoktuk használni. A haza szó versbe való. Azt mondja nekünk, hogy itt most egy közös dolgunknak az ünnepélyes kimondása következik.” Igaz.

A Sugárút tavaszi számában egy Marosvásárhelyen élő fiatal költő-festő-világvándor, neve is van, Torner Annának hívják, azt kérdezi, hogy a magyaron kívül vajon hány nyelv tesz még különbséget haza, ország és otthon között? Szülei még nagyváradiak, ő már Budapesten született, anyai nagyapja lengyel, aki Csehországban talált rá a romániai születésű magyar nagymamára. Kérdése suta, sok-sok ilyen nyelv van, de érteni vélem, mire gondol, és úgy meg igaza van.

Tamásihoz is kapcsolódik Kertész Imre A száműzött nyelv című esszéjében: „Mit tehet itt az író? Ír, és megpróbál nem törődni vele, hogy hasznos-e vagy haszontalan, amit művel. Természetes, hogy az országgal, amely körülveszi, mélységes konfliktusban áll. De lehet-e másként? A szűkebb hely, ahol mindennapjainkat töltjük, nem jelképe-e minden helynek, a világnak, magának az életnek? (…) Haza? otthon? ország? – (…) Lehet, az emberek egyszer rájönnek majd, hogy mindezek elvont fogalmak, és amire az élethez valójában szükségük van, az nem más, csupán egy lakható hely.

Tamási Áron (1897-1966) – Fotó: Hunyady József (1963)

Ha egy író képes megfogalmazni azt, amit meg szeretne fogalmazni, akkor rossz író, de legalább is középszerű, mert minden valamire való író azt akarja megfogalmazni, amit nem lehet megfogalmazni.

Vajon babrálhat-e a szavakkal két író ugyanúgy?

Akár ennyi is elég lehetne. De lépjünk tovább. Babrálhat-e, bíbelődhet-e ugyanúgy, ha az egyik író, teszem azt, angol, és a XIX. század derekán él. Viktória királynő korában vagyunk, és azt tanítják neki az iskolában, hogy ha felnő, a fél világ fölött uralkodó Brit Birodalmat kell majd képviselnie Afrikában vagy Indiában. A másik író, teszem azt, magyar. Ugyancsak a XIX. század derekán él, Metternich kancellár és I. Ferencz József korában vagyunk… Nem részletezem. Bíbelődhet-e ez a két író a szavakkal ugyanúgy?

Most nem költőkről. Prózaírókról beszélek.

Lehet-e ugyanaz a feladata a két nemzet írójának? Lehet-e feladata az írónak?

Nehogy azt gondolják, hogy kész válaszom van.

Csak mintáim vannak. Elődök.

Balzac dolgozószobájában állítólag ott állt a kandallón Napóleon mellszobra, mögötte egy cédulán az író írásával: „Amit ő a kardjával, azt én a tollammal fogom megcselekedni.”

Joszif Brodszkij meg azt mondja, hogy bizonyítani ugyan nem tudja, de azt hiszi, hogy az az ember, aki olvasott Dickenst, nehezebben lő agyon egy másik embert, mint az az ember, aki nem olvasott Dickenst.

Végül is írói célkitűzésnek ez sem kevés. Írni, hogy ne gyilkoljon, hanem olvasson az ember.

Mintha ezt vallaná Hilde Domin is, aki szerint az író egyértelműen alternatív valóságot teremt, olyan helyet, ahol ő és az olvasó elbújhat, menedékre lehet az élet kegyetlensége, embertelensége elől. Rendíthetetlen őszinteséggel írni – ez az, amivel segíthetünk magunkon és másokon. Az olvasó ember kevésbé követi a tömeget.

Nagy Lajos 1925-ben, a Nyugatban: „az olvasás nemcsak olyanforma gyönyörök keresése, amelyeket legeszményibben egy meleg lábfürdővel lehet elintézni. Nem, az olvasás, tanulás is, az élettel való bátor találkozás, a komoly és súlyos problémákkal való szembenézés, (…) a boldogabb világ elérésére irányuló tevékenység. A szörnyű magyar élettel a magyar író akar valamit, ezt az akarást az olvasó vagy fölveszi, vagy elveti, de meg kell ismernie!”

Nagy Lajos egész nekidühödik. Felteszi a gúnyos kérdést, hogy „Ady Endre, aki az Ady-verseket írta”, vajon busás fizetségért papírra tudta volna-e vetni az alábbi négy sort: “A beretva fényes eszköz,/ Rabja minden náció,/ Hadat üzen sok szakállnak/ A civilizáció.”

Elárulom, a Bob hercegből való. Nagy Lajos konklúziója: „az igazi író mondanivalója legbelső énjéből fakad”, ami a „származása, gyermekkora, az a miliő, amelyben az élettel először találkozott.”

Jurij Andruhovics egyszer 13 pontban összegyűjtötte az indokokat, amiért író lett. Én most csak az elsőt idézem: „végzetesen elhanyagolt volt a nemzeti irodalom, grafománok és simuloncok uralták, borzasztóan kellettek új nevek (…) Mind kötelességünknek éreztük, hogy változtassunk ezen az állapoton.”

Egy másik nagy hontalan, Czesław Miłosz, A rabul ejtett értelem utolsó fejezetében valójában állít, amikor azt kérdezi: „Netán azért születtem, hogy az örökös rabszolgák az én szájammal szólaljanak meg?”

A történelmi Magyarország (1890)

Ez a nagy lengyel, ez a mai Litvánia kellős közepén született tengerközi költő és esszéista, azt állítja, hogy emlékszik a szláv poroszokra, és élénk fantáziájával el tudja képzelni a kiirtásukat, asszonyaik és gyerekeik sikoltásait, ahogy el tudja képzelni a kiirtott amerikai indiánok, a lemészárolt karibok és inkák szenvedéseit is.

És mond még valamit: „Ellenzője vagyok a rögeszmés múltba-fordulásnak, és sok erőfeszítést tettem azért, hogy Kaliforniában írott verseimben magam mögött hagyjam azt, ami volt. Mégsem tudok nem lázongani, amikor a század első felének eseményeivel kapcsolatban olyan, a nyugati országokban elterjedt fogalmakkal találkozom, melyeknek semmi közük a történelmi igazsághoz.” (A művészet erkölcstelensége)

Dsida Jenő szerint a cselekedet nem feltétlenül irodalom, de az igazi irodalom önmagában mindig cselekedet.

Márton Áron püspök áldotta meg Dsida Jenő és Imbery Melinda házasságát (1937)

Ignotus: nálunk az irodalom a kultúra, a mi nemzetünk íróiban él.

Szerb Antal: az író olyankor is fontos ember, amikor nem ír, írónak lenni annyit jelent, mint a társadalom vezetőrétegéhez tartozni. Nemzeti bűnünk, hogy nálunk mindenből irodalom lesz, mondja.

Móricz Zsigmond: „Magyar ember nem tekinthet a világra hódító szándékkal, s nem tekinthet szolgai kishitűséggel. A magyarságnak egy lehetősége van: birtokba venni ezt az országot s kitermelni belőle a legmagasabb értéket, amit lehet.”

„Szomorú az az irodalom – fogalmazza meg Babits a Bánffy Miklós szerkesztette Erdélyi Helikon egyik 1930-as számában –, amely az Emberiség szellemi és vallási kataklizmáiról csak a Politika gyanús alakjában vesz tudomást, a pártok és harc igényeihez leegyszerűsítve. Nem életet és szabadságot hoz, sőt ellenkezőleg, az író horizontját egy-egy pártba zárva, az írói szabadságot egészen újmódon csonkítja.”

Megint Márai dünnyög: „Mit akar mondani egy ember, amikor mániákusan írásban fejezi ki gondolatait? Mesélni akar? Vagy tanítani? Vagy csak szórakoztatni? Meggyőzni és felrázni?”

Németh László maga írta meg egy levelében Osvát Ernőnek, hogy a magyar szellemi erők organizátora óhajt lenni.

Kós Károly rajza

Illyés 1962-ben: „Ezen a népen hogyan lehetne segíteni, mit lehetne itt csinálni?” 1969-ben a Tiszták kapcsán: „A hazugságból hámozni ki az igazságot, a beszennyezettség mögött megmutatni a tisztaságot – van ennél vonzóbb írói feladat?” és még mindig Illyés: „Csak az én rögeszmém volna, hogy felelnem kell ezért a népért? Ijesztő előjel: csaknem minden író, aki a magyarság nagy sorskérdéséhez hozzányúlt, előbb-utóbb eszelőssé lett.”

Az író pöröl. Országgal, otthonnal, hazával. Száműzetéssel és az országgal (hogy egy másik nagy franciával szóljak).

Páskándi Géza 1991-ben: „remélem: a jövő ezredév eleje táján már (…) a nemzeti fennmaradás, mégpedig fejlett fennmaradás első számú s mindenkitől elfogadott célja lesz a legfontosabb. Az irodalomban mindig megvolt ez a gyümölcsoltó premissza.”

Csoóri Sándor 2003-ban, egy Hitel-est bevezetőjében: „a magyar írók a veszély óráiban mindig tudták, mit vár tőlük a nemzet”.

Így a vége felé megint az iránytű. Albright és Havel iránytűje.

2021. december 18-án Madeleine Albright ezt írta a Twitter-en: „Tíz éve a világ egy páratlan vezetőt veszített el. Václav Havel nemcsak a demokrácia követésének szentelte életét, hanem a demokrácia segítségével egy igazságosabb, humánusabb és toleránsabb világot teremtett.” Öt évvel korábban, a már emlegetett Nemzeti Demokrácia Alapítvány konferenciáján Albright arról is beszélt, hogy Havel szívből szerette a hazáját, ám soha nem esett a sovinizmus csapdájába. Mindezek logikus következménye az volt, hogy könyörtelenül kiállt minden ember polgári és politikai jogai mellett.

Nem lehet, hogy ne jusson eszembe Páskándi Géza egy 1993 októberi írása.

A logika erkölcséről – Levél Václav Havel író úrnak. Ez a címe. Hosszú levél, nem idézek belőle, inkább összefoglalom a lényegét. Páskándi azt nehezményezi, hogy a (szintén) börtönviselt kolléga, a humanista, a harcos demokrata nagyon tartózkodóan viselkedett, amikor nem sokkal azelőtt újra előkerült a bűnös nemzet fogalmát szentesítő Beneš-dekrétumok kérdése. Azoké a rendeleteké, melyek törvényekké lettek, és amelyek alapján a hajdani Csehszlovákia német és magyar lakosait kollektívan büntették (és suttyomban büntetik ma is). Jogfosztással, kényszermunkával, üldözéssel, át- és kitelepítéssel, ingatlan- és vagyonelkobzással, s mindezek eredményeként, áttételesen, nem ritkán halállal.

(Karl Nebrich leszármazottai az 1990-es években megfogalmazták a vádat, mellyel számos orgánum, például a Times is foglalkozott, miszerint Madeleine Albright édesapja dollármilliós értékben tulajdonított el festményeket, antik bútorokat, szőnyegeket és nemesfém tárgyakat a Nebrich családtól, melyeket profi módon csempésztek ki Csehszlovákiából. Csak néhány a főcímekből: „Albright apja műkincstolvaj volt?”; „Albright apja »háborús zsákmányt« vitt Amerikába”; „Nem hiszem, hogy az amerikai külügyminiszter jóízűen étkezik a családom ezüstjével” stb.)

Nádas Péter: “Az ember fejében van a saját horrorja” – Fotó: Valuska Gábor

Nádas Péter egy kurta írásában azt fejtegeti, Havelnak igaza volt, amikor Madeleine Albrightot szemelte ki utódjaként. Az író-elnök ráébredt, hogy mi itt Közép-Európában nem tudjuk megoldani a gondjainkat, letudni évszázados előítéleteinket. Havel azt akarta a világ tudomására hozni, hogy bajban van, senkit sem lát, „aki képes lenne a térség problémáinak összefüggésében szemlélni saját hazája speciális gondjait”.

Nádas ezúttal nem szűkkeblű, nem magunkat, hanem a régiót ostorozza. „Az új demokráciák a frissen elnyert függetlenség mámorában beleásták magukat saját történeti múltjuk és uraságoktól levetett ideológiáik lövészárkaiba. Nem látnak ki belőle.”

Valóban azt reméltük, hogy a politikai szabadságjogok gyakorlásával minden egyéb gondunk is megoldódik. Nem így alakult. A posztkommunista országokban, mondja Nádas, a diktatúrák öröksége még a legfiatalabb nemzedék mentalitására is súlyosan nyomja rá bélyegét. A diktatúrák nyelvének fasiszta és kommunista fogalomkincse ellenőrizetlenül vonult be a köznyelvbe, és a politikai nyilvánosság nyelve lett.

1993-ban Joszif Brodszkij is levelet írt Václav Havelnek. Ebben viszonylag tapintatosan leteremti őt, hogy beszéde – melynek címe A posztkommunista lidércnyomás, és amit Brodszkij a The New York Review of Booksban olvasott –, az emberi jóság premisszáján alapul. Holott az ember nem eredendően jó, hanem eredendően veszélyes. „Minden író egyben olvasó is – írja Brodszkij –, és ha végignézi könyvtára polcait, rá kell döbbennie, hogy a legtöbb könyv árulásról vagy gyilkosságról szól.”

Papp Attila Zsolt és Száraz Miklós György – Fotó: Kolozsvári Magyar Napok (2019)

Itt a vége felé, ezen az emelvényen, nem bújhatok tovább a régiek, a nagy elődök mögé, bár talán nem bújás ez, inkább bujdokolás a feladat elől, ami éppen az lenne, hogy mondjam meg, mi a feladat, és én nem szeretem a feladatokat, még akkor sem, ha magam írom elő azokat magamnak.

Kolozsváron esett velem, a tavalyi Magyar Könyvhéten. Döglesztő hőség volt, a szereplésen már túl voltam, népes társasággal viháncoltunk a Bulgakov lombok takarta kertjében, amikor bemutattak nekem egy hölgyet. Szót váltani óhajtott velem. Hogy ne zavarjanak a harsány, nyegle társak, kiváltunk a csapatból, behúzódtunk a kongó, félhomályos belső termek egyikébe. A hölgy feszengett, láthatóan zavarban volt, ugyanakkor végsőkig elszánt. Mondta, hogy már egy éve tudott a Székelyek című könyvemről, de annyi jót hallott róla, hogy sokáig nem merte elolvasni, csak kerülgette. Aztán rászánta magát – és csalódott. Most tehát meg kell kérdeznie valamit. „Rajta – biztattam. – Kérdezzen.” És ő kérdezett. „Mondja meg, miért írta ezt a könyvet?” „Mi volt vele a célja?” „Hiszen nem mutat kiutat. Nem nyújt vigaszt. Nem kínál megoldást.”

A válasz, kapásból, mi más lenne? – „Meg sem fordult a fejemben. Mármint hogy megoldás, kiút vagy gyógyír lehetne a munkám.” – De ő nem nyugodott bele. Hosszan beszélgettünk, mert nem támadott, láthatóan nem akart megbántani, inkább tanácstalan és szomorú volt, ezért nehezemre esett volna kurtán lezárni a dolgot.

„Talán még baj is lenne – motyogtam –, ha plakát vagy röplap lenne. Noha, és ez eddig föl sem merült bennem, gyógyszer meg flastrom akár lehetne is.”

Végül felálltunk, kioldalogtunk a homályból. Kezet fogtunk, elköszöntünk egymástól. Aztán én mégis rágódtam. Nem aznap, aznap az erdélyi barátok, a víg társak, írók és nem írók, fiúk és lányok, férfiak és nők, meg persze a Szamos, „Szép város Kolozsvár!”… Másnap. Meg egy hét múlva. Aztán újra és újra eszembe jutott. Hogy akkor hogy is van ez? Miért írok? Mit akarok vele? Akarok valamit? És ha akarok, akarom-e tudni, hogy mit akarok? Nem jobb-e, ha csak csinálom? Ami vagyok.

Száraz Miklós György: „Ha már a székelyekről van szó: olyanok, mint a magyarok, csak még olyanabbak” – Fotó: Szabad Föld (2018)

Talán éppen emiatt választottam témául ezt a nyomorult iránytűt. A feladatot. És most, hogy átrágtam magam rajta, a feladaton, azaz átismételtem régi leckéket, olvastam újakat és újraolvastam régieket, olyanokat, akiket mostanáig azt hittem, szeretek, és olyanokat, akikről, szintén mostanáig azt hittem, hogy egy szavukat sem hiszem, most azt kell megállapítanom, hogy nem jutottam el sehová. A kérdésre, hogy mi az író feladata, az emberé, az enyém, arra ugyanazt tudom mondani, amit régen is mondtam volna, ha valamiért régebben kényszerülök rá, hogy megfogalmazzam. Az írónak egyetlen feladata, hogy makacsul, következetesen, sőt kényszeresen kövesse azt, amit a szíve és esze diktál. Nem szabad megalkudnia, nem szabad kompromisszumokat kötnie, ragaszkodnia kell ahhoz, ami ő, és ami az írásában megjelenik, harcolnia érte, legfőképpen önmagával, és biztosan az utolsó töltényig, az utolsó leheletéig, mert az élet majd úgyis megalkuvásokra, kompromisszumokra kényszeríti. Úgy rontson rá, úgy törjön be szavaival a való világba, mintha a mennyek országáért küzdő keresztes lovag volna. Nem engedhet senkinek és semminek, divatnak, ízlésnek, pártnak, politikának, hatalomnak, kísértésnek: kecsegtessen bár az jóléttel, címmel, ranggal, kitüntetéssel. Nagy felelősség az írás, ha valakit sokan olvasnak, és még nagyobb, ha valakit nem olvasnak, mert ez utóbbi, ha becsap valakit, az önmaga, és a semmiért teszi.

Száraz Miklós György

A szerző hozzájárulásával. 

A 2022. június 21-én elhangzott beszéd szerkesztett változata. 

Időközben megjelent az író egyéni honlapján , illetve a kolozsvári Helikon nyomtatott és internetes felületein is.

Kapcsolódó:

KMI SZERZŐBÁR – Szavakban utazunk

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb