Népszerűségéhez nem fér kétség, legalábbis az olvasó, olvasni szerető, olvasni vágyó kisemberek körében, szűkebb pátriánkban, itt, a Küküllők, a Maros, a Nyárád, a Bekecs, a Firtos mentén, és tovább is talán, a csík-gyergyói térségben, s bizonyára még néhány régióban, le a Barcaságig, át Segesvárig…
Hogy a kánoncsináló irodák hivatali asztalán hogyan fut, azt az olvasó fantáziájára bíznám, bár tudvalevő, hogy ő maga nem sokat törődik vele. Azt se igen tudják, hogy ez a stílusteremtő, a Tomcsa Sándor, Bajor Andor, Mózes Attila, Zágoni Attila hangvételére is emlékeztető, de a népi hagyományt is továbbpörgető íróember, ez a nem kevésbé szerkesztőként, újságíróként és tanár bácsiként is jól ismert „tréfamester” (nyelvezete, stílusa okán bizonyára), élcművész – semmiképpen sem életművész –, nem mellesleg: tagja a Romániai Írók Szövetségének, illetve a Magyar Írószövetségnek; minek okán értelemszerűen nagyobb figyelmet érdemelne költségvetésileg támogatott irodalmi műhelyeink kiadványaiban…
Alátámasztja a fentieket a 2023. esztendő legvégén – a megtakarított saját büdzsé terhére – kiadott Szélrózsa a toronyban című kisprózakötete, az Erdélyi Műhely Könyvek Kiadó, Simó Márton szerkesztő, és a tördelést, korrektúrát felvállaló egy-két önzetlen barát pártfogásában. A vaskos könyv anyaga főleg az elmúlt 33 év sajtójában – zömmel a Népújságban, de a Kelet-Nyugat, Helikon, Erdélyi Toll, Hazanéző, Helyőrség, Várad című lapokban, folyóiratokban, a Káfé Főnix irodalmi portálon és néhány anyaországi kiadványban megjelent, illetve korábbi könyveiből is beválogatott prózai szövegeiből alakult, a szerkesztő Simó Márton figyelemreméltó elképzelése szerint, amiről a bevezető Író és körképe című eligazítása tanúskodik. Az alcím szerint is válogatott jegyzetek, novellák, karcolatok az 1990–2023 közötti időszakban keletkeztek – 91 cím, mintegy négyszáz oldalon.
Jó olvasnivaló, a műfaj jellegzetességéből fakadóan akár napi „adagokban” is „fogyasztható”, élvezhető olvasmányok – ami nem kis erény ebben az időszűke világban…
Gereblyézett, kötetbe ez idáig nem jutott írásokat is találunk. Gyűjtögetés a napilapok, irodalmi lapok mezejéről…
Mert sok mindent „termelt” első, Utunk-beli, 1974-es jelentkezése óta, s főleg 1990 után, az immár krisztusi kort megért demokráciában…Gondoljunk csak előző köteteire – néhányat hadd említsünk meg: Szélrózsa kankalin (2014), Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng (2014), A rablóhús fogyasztása (2016), Harangoz egy rézmozsár (2021), A harmadik pohár (2021) – amiből kitűnik, hogy szerzőnk nyugdíjba vonulása után sem tette le a lantot, sőt mintha megsokszorozta volna alkotó erejét a nyakába szakadt „énidő”.
Bölöni stílusosan forgatja a tollat, táncoltatja a nyelvet, nyelvi leleményessége páratlan. Szeretem azokat a szófacsarintásokat, szókitalációkat, archaizálásokat, még az argót is, még a szubkultúra nyelvi fordulatait is, vagy a román, német, cigány szavak magyarításait, amelyeket a világ legtermészetesebb modorában integrál szövegeibe, mintegy újrateremtve, pontosabban elérhetővé téve azt a valóságos világot, amelyet immár joggal nevezhetnénk sajátos „Bölöni-univerzumnak”; aminthogy a való életben is lépten-nyomon találkozhatunk történeteinek „hőseivel”, ahogy megnyilvánulnak a különböző élethelyzetekben, ahogyan mozognak, viselkednek, beszélnek megszokott életterükben.
Valódi erdélyi zamat. Mint az alábbi 20. századi (!) „mezőségi nyelvemlék”: „Oz hoghi mintestestel mindlelcestel ocarelec ocarholoc nem enmagame honem ozen huseges Uromnaca Iesus Christunoc tulojdono vaghioc” (277. oldal).
„Bölöni erénye, érdeme – áll a könyvborító belső fülszövegében – az igényesség, a nyelvi lelemény és az a különleges képesség, amellyel beemeli az apró történeteket, a kisember életpillanatait a szépirodalom folyamába”.
Ó, sajgó humorú barátunk, írj, csak, írj! Írj nekünk, hogy megviduljunk.
Megjelent a Népújság 2024. február 2-i számában
