Költők, írók, művészek, prófétai látóemberek sokszor nemcsak lépésekkel, hanem mérföldekkel járnak koruk előtt, meglátva a jelenben, a jelen jeleiben jelentkező jövőbeli folyamatokat. Ezt tette immár húsz éve, a mese műfaján keresztül a nemrég elhunyt Kossuth-díjas író, Czakó Gábor is, aki a Tündérfalva című regénykertjében ekképpen illusztrálta a disznófejű nagyúr uralmát. Meséjét kigépeltem a könyvből, mert önállóan is sokra viheti vele az Olvasó, ha belemerül a Veres király titkába…
A Veres Király
Élt a hegyek között egy varázsló nemzetség, amelynek a mindenkori feje Veres Királynak hívatta magát. Veresnek, mert országa a Veres Hegyekben feküdt, vagy tekergőzött inkább, akár egy kígyó… Talán inkább sebre hasonlított birodalma, ami az élő szervezet mélyén keletkezett fekélyből ered, és kacskaringós utat tör magának. Igazából egy sok mérföldes ösvényből állt, amelyben egy patak rohan őrülten, hogy mielőbb kiérjen a szabadba erről az elátkozott helyről. Az ösvény hol a víz jobb-, hol a bal partján haladt, de néhol belemerült a sodrásba. Itt-ott a szoros annyira összeszűkült, hogy a sziklák közül kihajló gyökerek és indák innen is, onnan is összekapaszkodtak. Egy helyütt barlangon bújt át a patak keserves morgással, mert utána, vagyis inkább onnan nézve ahonnan ő jött, tehát előtte sportpálya szélességű kedves völgyön áramolhatott keresztül. A völgyben sütött a nap, diófák, szilvák és ribizlik álldogáltak a lankás hegyoldalon, és a barlanglakások előtti kis teraszokon zöldségeskerteket műveltek a lakók. A szűk szurdikok ilyen völgyekkel váltakoztak egészen a patak forrásáig, ahol a Veres királyok palotáját vájták a sziklába már ezer esztendeje a rabszolgák, s robotoltak benne azóta is szüntelenül. Érceket bányásztak a hegyből, rezet, ónt, aranyat és drágaköveket. A kimerült tárók falát gondosan faragták, csiszolt kőlapokkal burkolták. Ott, ahol kellett, oszlopokkal támasztották alá, a termeket szellőzőkkel látták el, az udvari menetek számára széles lépcsőkkel, a beavatottaknak rejtekfolyosókkal, titkos ajtókkal kapcsolták össze. A kitermelt kövekkel a külső bástyákat erősítették, a tornyokat magasították.
A rabszolgákat a síkságról szerezték, a Zöld Király alattvalói közül. Egyszer a portyázók elfogták a Zöld Király legkisebb lányát. Némelyek azt mondták, hogy nem véletlenül esett fogságba; a völgy bejáratánál egyes egyedül megtámadta a visszavonuló veres harcosokat, akik persze hamarosan legyűrték. Állítólag azért tette ezt, mert népe ezer esztendeje szenvedte a Veres királyok hadának prédálását. Minden ellentámadás meghiúsult; a szűk völgyön, de különösen a barlangkapun ostromló sereg nem hatolhatott át, aki pedig a Veres havas felől próbálkozott, az, ha egyáltalán fölért elevenen, a forrás völgyét övező függőleges sziklafalakon csak holtan juthatott le.
Gyöngy királylány, mert így hívták, azt mondta szüleinek, amikor elbúcsúzott tőlük, hogyha erővel és sereggel nem megy, akkor csakis egyedül és gyöngeséggel lehetséges. Más neve a királylánynak azért nem lehetett, mert gyöngy volt a természete.
Nos, annak rendje módja szerint a veres Király elé hurcolták. A lehetőségekhez képest tisztelettel és tapintattal, mert az ilyen előkelő foglyokból rendszerint királynék lettek.
A Veres Király – háromszáz esztendős vénember egy délceg lovag álarcában – azon nyomban beleszeretett a királykisasszony arany hajába, sudár alakjába, gyöngy pillantásába. Selyembilincsét leoldatta, drágaköves palástot adatott rá, és maga mellé ültette trónusára. Gyöngy azonban kisiklott kezéből, és a palástot a földre dobta.
– Addig a feleséged nem leszek, amíg a népemből rabolt szolgákat el nem bocsátod, és meg nem ígéred, hogy édesapám országát örökre békében hagyod.
A Veres Király nevetett. Megragadta Gyöngy kezét – bűvös szorítása erősebb volt száz selyembilincsnél – és a várkastély belső termeibe vezette, ahol a hegyikristály ablakok fénye arany, ezüst és gyémánthegyekre esett, illatos fákból készült pompás bútorokra, amelyek oly csodás művészettel készültek, hogy élni látszottak a reájuk faragott növények és állatok. Élni és szenvedni: mintha rá volna szögezve a deszkára… A díszruhákból egy ország felöltözhetett volna, a páncélingeket talán tündérek fonták-sodorták-szőtték, oly könnyűnek, mégis áthatolhatatlannak tetszettek. A gyönggyel dúsan hímzett puzdrában tartott ezüsthegyű, kakastollas nyílvesszők hajnalban megtalálták a mezőn a a forrasztófüvet, a tüdőbaj, a sebláz és a pestis gyógyszerét.
– Ez mind a tiéd! – kiáltotta a Veres Király.
– Nem mindegy, hogy kié ez a tömérdek lim-lom itt a föld alatt? – kérdezte Gyöngy. – Leginkább talán a pókoké. – Igen, akadt pók rengeteg. Talán csak a fáklyák környékét hagyták szabadon, mert a világítást fölügyelő szolgák esténként elzavargatták őket.
– Miért volna mindegy, gyöngyöm-aranyom? – A Veres Király természetesen tudta, hogy mindegy, csupán időnyerés végett kérdezett vissza. Egyre jobban tetszett neki a királylány; a sok hajbókoló ágyas és feleség legalább annyira untatta, mint kincstárának fölmérni sem érdemes, és tényleg semmire sem szolgáló gazdagsága. Csak azért gyarapították, mert egyszer, valaha, belekezdtek. Új termekbe léptek, ahol mesteremberek drágaköveket csiszoltak, nemes fákat faragtak, díszruhákat varrtak. Odébb régi fóliánsokat másoltak, varázserejű italokat főztek, és hatásukat nyomban kipróbálták állatokon és tudósokon. A kísérletek alanyai közül némelyik elpusztult, másik átalakult valamivé, a harmadik vitatkozni kezdett… Hiszen a tudományos viták időtlen idők óta ilyesféle kérdések körül dönögnek.
– A rabszolgád ugyan mit kezdhet a tulajdonával? – a királykisasszony gúnyosan meglobogtatta aranyhaját.
– Rabszolgád? Ugyan, Királynőm leszel!
– Rabszolgád, királynőd, nem mindegy?
A Veres Király színpadiasan körbemutatott: – Az egész birodalmam úrnője leszel!
Gyöngy szabadságát azonnal kihasználva föltépte az első ajtót és elszaladt. Persze hamar elfogták, már a harmadik csarnokban, ahol száz és száz elaggott vagy megunt királyné pörgette a guzsalyt, csattogtatta a szövőszéket.
Az udvarlás itt körülbelül véget ért. A Veres Király ráparancsolt az őrökre: – Engedjétek el! Te, Gyöngy szabad vagy, úgy döntesz, ahogy akarsz. Körülbelül három napod van arra, hogy válaszolj. De ha ügyes vagy, és úgy gondolod, akár haza is repülhetsz kedves szüleidhez… Azzal hatalmas éjjeli pávaszem-pillangóvá változtatta a lányt és kíséretével együtt elvonult. Az udvaroncok egymás szavába vágva dicsérték uralkodójuk bölcsességét, hogy milyen ügyesen lefegyverezte a kis vadmacskát; egyszerre tette szabaddá és ártalmatlanná…
A királylány ottmaradt a megutált asszonyok csarnokában. Elrejtőzött az egyik fáklya tartóján. Megvárta, amíg a királynék befejezik a munkát és elvonulnak. Akkor keresztülröppent a lángon, s belevetette magát a lenszöszbe. A szösz rögtön meggyulladt. A tűz hamar átterjedt a fonalakra, a rokkákra, a szövőszékekre. Az őrség a füstszagra a terembe rontott. A huzattól a láng még vadabb erőre kapott, s tovaröppent a környező termekre. Hamarosan úgy égett a várkastély, mintha a hegy mélyéből kovácsok fújtatnák a tüzet. A rettenetes hőtől az egész sziklakatlan fölhevült. A repedések közt szivárgó vizek gőzzé robbantak, és az egész havas összeroskadt. A Veres Király birodalmát elnyelte a föld. Helyén széles, napfényes völgy alakult ki, amit a mai napig Pillangó mezőnek hívnak
Czakó Gábor – részlet a Tündérfalva c. regénykertből, Boldog Salamon Kör, Bp. 2006. „Kibillentyűzte” Sebestyén Péter
A Tündérfalva regénykert. A műfaj a szerző találmánya. A regénykert olyasféle szerkezetű mű, mint egy családi ház. A lakóépület maga a regény, a körülötte fekvő virágoskert, a kutyaól, a lugas, a góré, a garázs, a nyári konyha, a veteményes és a többiek novellák, amelyek összefüggnek valamennyire a regénnyel, hiszen a házhoz tartoznak, de a szó legszorosabb értelmében nem részei. Elvannak magukban is, és ahogy a diófa árnyékot vet a szomszédra, úgy kapcsolatot teremtenek másokkal is: égi és földi dolgokkal, ahogy az a Czakó-művekben lenni szokott.
