Eddig volt árplafon, most van ársapka. Ha sapka van a fejeden, nem koppan akkorát a plafonba. A nyuszikának az is baj, ha van sapkája, az is, ha nincs. Mennénk, mennénk előre, a sapka rászorult a fejünkre, a sötétség eltakarja szemünk világát, és a jövő miatt nem látunk semmit.
Az újdonság, a rohanás, a trendi lett a megváltónk. Csordaszellemben, hivatalosan. De azért megvásároljuk az afrikai népeket rabszolgáknak, és rohanunk a világelfogyasztó libsi-szellem jegyében a nyugati modellek után, akkor is, ha a gázt azért vesszük, hogy áramot termeljünk vele és legyen abból jó drága zöld és bio üzlet. De kapzsiságunkból, mohóságunkból nem adunk fel egy jottányit sem. Szidjuk az anyaországot, de közben kolduljuk a sok pénzt. Szidjuk a határontúliakat, de közben jól jön az olcsó munkaerő. Mert a jólét a cél. A demokrácia hatalmát meg éreztetjük a néppel, mert ugye a nép hatalma annyi, mint demokrácia…
Azért még fel akarunk kerülni a fesztiváltérképre, és élő műsorban akarunk leányt verbuválni magunknak. A cigit s az energiaitalt vitték, mint a cukrot. Óriási bevétele volt a boltoknak. És veszünk fel inkább kölcsönt, hogy a lakosság tudja kifizetni a gázszámlákat. De azért még autóval megyünk a falu másik végébe is, és bosszankodunk, hogy mindenki autóval jár és nem haladunk.
Pedig győztünk. Legyőztük a ’vajon mit szólnak’ félelmét, hiszen újítunk, és merünk lépni a bizonytalanba. És ami értéket, kincset, éltető energiaforrást jelentene, laza nyegleséggel dobjuk a kukába. Szelektíven. Vagy éppen ömlesztve. Komposztnak jó lesz. Az ölebek majd ugatnak a juhászkutyák helyett.
Gyerekkorunkban volt gyerekcsináló sapka, aztán jött a bojtos, és ha beleszóltunk a felnőttek dolgába, kaptunk egy sapkát. Amikor Orbán Viktor miniszterelnök kitalálta a lakosság számára ezt a modellt, mindenki sikított, hogy hát miért nem követi a többieket, most a németek is bevezetnék az ársapkát. Nem kell a fosszilis energia, ám mégis akarjuk a kényelmet, a jólétet, az életszínvonalat, most már divatosan a zöld klímaterror jegyében. És Ferenc pápa enciklikájával érvelünk, de közben Márton Áron kultuszát nem éltetjük, mert ő ma már nem időszerű. Mert mi a könnyebb utat választjuk. Majd Isten tesz csodát, ha akar. Mintha az is pénzkérdés lenne. A teremtés koronáiból lezüllöttünk bézból-sapkás agymosottakká. Már nemcsak kalapunkat nem vesszük le a másik előtt, nem csak sapkával a fejünkön és rövidnadrágban téblábunk a templomban, de még a napszemüveget sem vesszük le, amikor a másikkal beszélünk. Mert ez nekünk kijár…
Szóval van baj elég. Nem a valóságból indulunk ki, nem lelki intelligenciát akarunk fejleszteni, nem misztikát akarunk élni, hanem a hangzatos klisék mentén vágyálmoktól vezérelve akarunk győzni, egyszerűen kiforgatjuk a szavakat, és kampánnyá fokozzuk le az evangéliumot. Ha nem válik be, eldobjuk, vagy a rendetlen igényeinkhez igazítjuk. Sodródó posztmodernekké váltunk, akiknél az új majmolása épp a Szentlélek mai sugallatainak a kerékkötőjévé vált, és gyakorlatilag abban váltunk maradivá, amiben modernségünkkel büszkélkedünk. Nem Istenhez közelebb, nem szentebbé válva akarunk fejlődni, hanem a dolgok, a cuccok, a híg szellemi moslékok konzumidiótáiként hangoztatjuk a haladást, a fejlődést, amihez közben semmi közünk. De olyan könnyen leszólunk, lesajnálunk másokat, akik következetesek evangéliumi értékrendjükhöz, gyermekkorukban kapott, őseiktől örökölt kincseikhez. Azt ki kell dobni, le kell cserélni. Azért veszünk inkább új autót, mert azt könnyebb lecserélni, mint a házastársat. Azért vagyunk izgágák, és kiállhatatlanok egy munkahelyen, mert folyton más kell, mint, ami van, és ami a kiindulópont. Hiszen a szakmánkban, a hivatásunkban, ugyanannál a cégnél munkálkodva, alkotva, hűségesnek maradva akár 20-30 évig is fejlődhetne személyiségünk, mélyülhetne a lelki életünk.
Az ársapka nem oldja meg sem a háború, sem fegyelmezetlen életmódunk, sem az erkölcstelenségünk okozta traumákat. És pénzünk sem lesz több. Az lenne az igazi új világrend, ha Jézus örömhíre köré összpontosulna minden gondolatunk, porcikánk, idegszálunk. Ha megmaradnánk a tiszta egyszerűség nyitott antennáinak, melyek az égi hullámokat veszik, befogadják, és isteni erőtérrel sugároznák szerte a világba. Mi, egyenként és közösségként. Egyházként. Tanúságtevőkként. Médiakampány, ravasz marketingfogások, aláírásgyűjtések, sztrájkok nélkül. Twitter, fészbuk és kütyük nélkül is lenne gyümölcse. Az lenne a szűk kapu, a nehezebben „bevállalható”. A tű foka. Amin keresztül kell bejutnunk a mennyek országába.
Mert aztán arra ébredünk, hogy a tevék átjutottak rajta, s mi innen óbégatunk majd: – Uram, hát én hallgattam egész nap a Mária Rádiót! Uram, hát az én házamban szálltak meg a somlyói búcsúsok! Uram, hát én segítettem bekötni a plébánosnak az internetet! Uram, hát én videóztam a keresztlányom bérmálásán! Uram, hát én építettem kormánypénzből az egyházi óvodát! Uram, hát én írtam a hitvédelmi kommenteket a fészbukoldaladra! Uram, hát az én vállalkozásom támogatta a az ifjúsági tábor tej-kifli programját! Uram, hát az én cserkészeim álltak vigyázban az ökumenikus zászlófelvonáson!…stb.
Ezt kellene célként kitűzni, programként futtatni Brüsszelben is, Székelyföldön is. Ehhez a projekthez nem kell áfás számla. Ha nem az foglalkoztatna, mire költjük a pénzt, vagy fordítva – csak akkor sikerül, ha van pénz rá -, hanem szabad szeretettel, hittel beleállni abba az országépítésbe, amelyet Krisztus kezdett, Szent István megértett és magáévá tett, s amely testi-lelki kenyeret, jövőt biztosít számunkra is.
