Visszafejlődés? Előrehaladás? Hátrakacsintás? Nosztalgia? Múltba menekülés? Olvasom a gúnyrajz csattanójá a Főtér.ro portálon: Mi a különbség a maradi s a retró között? – Maradi az, amikor még mindig…, a retró, amikor már megint… És mi a nosztalgia? – Amikor mindörökké. Ámen.
Azért hozakodom elő újfent e témával, mert erdélyi katolikus közéletünkben újfent akadnak csepűrágók, akiknek nem fér a fejükbe, hogy a székelység miért nem halad a korral olyan iramban, ahogy azt a városias média vezetésével nyomuló korszellem diktálná. Mert szerintük ez mindenféle haladás kerékkötője és visszafogója. Mert hiába Kolozsvár, Fehérvár vagy Róma, ha ez a megátalkodott székely nem örül úgy a kampányoknak, mint ahogyan elvárná a marketing. És kreditpontot sem kapnak utánunk. Mert a székely nem sieti el a változást. Nem ugrik neki minden hangzatos ígéretnek. Szereti az alapos munkát. Az állandóságot. ha valami úgy jó, ahogy van, ahhoz nem kell hozza piszkálni, és annak eltörlésére fölösleges pályázatot kiírni. Ami bevált, amiért megszenvedett, ahhoz ragaszkodik. Amit kipróbált, ahhoz hűséges. És ebben rejlik kitartásának, élni akarásának is titka. Sokszor az az érzésem, olyanok szeretnék változásra kényszeríteni kívülről a székelyt, akik nem éreznek együtt vele. belülről. Akik szívükben nem székelyek. Akik nem ismerik a néplelket. Akiknek csak a juhok gyapja kell. S a tejük, mert jó zsíros a sajt. Az ilyenek szokták kajánul hangoztatni, hogy Márton áron is, ha ma élne, másképp beszélne… Hm. De az ilyenek nem éltek Márton Áron idejében, és helyébe sem lettek volna…
Mert a székelyben még van tartás. Benne még őszinte a tekintélytisztelet. Számára még a falu közepe a templom, és a vasárnapi szentmise a hét csúcspontja. Nem szaladgál alternatív konferenciák és fesztiválok után. Neki úgy esik jól, hogy ha a pap meggyóntatta, áldoztassa is meg. Sok rosszat el lehet mondani a székelyről, sokat és sokan élősködnek ma is belőle, de azért meg kéne hagyni, hogy hívő katolikus meggyőződését, hagyományait, egyházhoz való hűségét ne kérdőjelezzük meg holmi liberális modellekkel, mert ebből nem lesz szinódusi út, hiába erőltetjük. Még a 2. vatikáni zsinat újításai sem nyertek mindenütt általános tetszést és nem váltak bevett gyakorlattá. Több nemzedéknyi időre van szükség, amíg a Lélek Gyümölcsei láthatók és mérhetők lesznek. A hűség az igazsághoz fontosabb, mint a jól hangzó, vagy jól mutató halfogási trükkök…
Aztán látjuk azt is, ahogy a nyugat előttünk lefutotta a fejlődés köreit, és kikötött az elidegenedésnél és az elvilágiasodásnál. Ezt akarjuk mi is Erdélyben? Miért kell szétrombolni azt, ami jó és érték. Csak az uniós pénzek elköltése kedvéért, mint Virág elvtárs, ahogyan lepiskótakövezte Marosvásárhely főterét bármi áron? És aki nem trendi az már maradi? Ha nem mész a kordivattal, jöhet a megbélyegzés vagy a fizetéslevonás? Mire ez a nagy megfelelési kényszer, vagy hajsza? Kinek akarunk tetszeni? Vajon Jézus is ilyen kategóriákban gondolkodik és ítél? Nem is beszélve a modern kommunikációs és egyéb „fejlett” módszerek hatékonyságáról? Jönnek az új ötéves tervek, amelyeket meg kell valósítani és lejelenteni? Nem lenne helyesebb hagyni az álságos vagy naiv propagandát és kampányokat, hiszen az egyháznak nem kötelező megfelelnie a korszellemnek. Az evangélium nem válik viszonylagossá csak azért, mert a feltörekvő jutuber influenszerek most Ipod-on vagy podcast-on nyomatják a felhígított örök üzeneteket. Attól még a pap az igehirdető és a templomban van a legnagyobb keresztény csúcstalálkozó Istennel. Nem váltja ki ezt sem szájmaszkos online tréning, sem az agyonszervezett lelki tábor.
Hallom a tudós szakembereket, orvosokat, tanárokat, ahogy arról panaszkodnak, hogy mindenki mindent jobban tud, mint amit épp a szakmabeli szenvedéllyel tesz, csinál, vagy gyakorol. Így van ez az egyházzal, a pappal. is. Úgy tűnik, lassan mindenki jobban tudja mi a pap dolga, mint ő maga. Ha már sikerült elbizonytalanítani, ha már a gyorstalpalt maszek teológus és hittanár, a felvilágosult vállalkozó egyháztag, vagy a felvágott nyelvű, lájkvadász kommentbetyár is jobban tudja, mint a plébános, mi hiányzik, mi fontos az egyházban, akkor már rég nem együtt megyünk az úton, hanem valakik nagyon szerepet tévesztettek.
Ahogy a falusi, bio élethez is kezdenek egyre többen visszatérni, jó lenne visszatérni nálunk felé is az egyház elindulásának alapjaihoz. Csak azért mert bankkártyával és maroktelefonnal úgymond minden megoldható, azért a lelkünk s az életünk egy szikrányit sem lett szentebb…
Ha élni szeretnénk, alázattal vissza kellene zarándokolnunk az egyház közösségébe, ahol mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. S ebből fakadóan a megbecsültsége is. Ha több szerénységgel, buzgósággal, áhítattal s kevesebb tudálékossággal/gőggel tennénk hivatásbeli kötelességünket, és nem szólnánk be- és bele extra öntudattal olyasmibe, ami nem a mi feladatunk. És szem előtt tartanánk az örök értékeket, amelyekre földi és örök üdvösségünk épül. Talán akkor nem maradinak tartanánk a velünk lépést nem tartókat, hanem egy közösségként élhetnénk meg az Isten népéhez tartozás örömét.
