A második vonalbeli svájci reformátor, a puritánságáról híres Kálvin nem volt ugyan pap, de épp így, jogászként talán még inkább tudott hatni az értelmiségre, és valóban erős hite volt. Éjszakánként sokat imádkozott. Halála után, amikor szerény vagyonát elárverezték, a becsüs – állítólag krajcárokért – egy szőnyegdarabot is ajánlott az érdeklődőknek.
A vevő már-már meg is egyezett volna, de észrevette, hogy a szőnyeg lyukas. És visszadobta. Az értékbecslő is szabadkozni kezdett, így a szőnyeg nem kelt el. A becsüs később tudta meg a reformátor szűk környezetétől, hogy az a két lyuk a sok térdelés miatt keletkezett a szőnyegen. Kálvin szerint senki más előtt nem térdelünk le, csak Isten előtt. Mert „nem az a kálvinista, aki sosem térdel, hanem, aki egyedül Isten előtt hajt térdet…”
Karl Rahner teológus mondja: az igazi teológia az, ha eljutsz a gondolkodásból az imádásba. Így tett Aquinói Szent Tamás is, aki abbahagyta az istenérvek megfogalmazását, miután órákat térdelt a Szentségi Jézus előtt.
Ordas Lajos református püspök, amikor a kommunisták börtönében együtt volt katolikus és más felekezetű hittestvéreivel, állítólag ezt mondta egyszer nekik: „milyen jó nekünk, hogy most már nem Istenről, hanem Istennel beszélhetünk, és több időt tölthetünk vele.”
Jézus jó pásztornak nevezi magát, és úgy küldi tanítványait a világba, mint bárányokat a farkasok közé.
Június vége a papoké. Ekkor szentelik őket, vagy ekkor kapják az áthelyezést, ekkor primiciáznak. Amíg mások a szabadságolással, a vakáció tervezésével, a nagy utazásokkal vannak elfoglalva, addig a papok összegeznek, szerveznek, táboroztatnak, búcsúkat tartanak, vagy költöznek. Átadják és átveszik az új munkaterepet.
Egy „menő” kegyhelyen jártam nemrég, többedmagammal, ahol milliárdos kormánypénzekből felújított barokk templom, altemplom, kegytárgyüzlet, kripta és urnatemető, vendégház, csodaforrás, kerengő, orgona, értékes kegykép látható, turistacsoportok, zarándokok tömege nyüzsög egész nap, és főleg ilyenkor, nyáron, telt ház van. A páterek, a személyzet alig győzik kiszolgálni az igényeket. Órára leosztva, ki-kit fogad, kiket kalauzol, s kivel egyeztet a következő programról, a „kétöringről”, a szállásról. Minket is körbevezettek. Azokon a köveken jártunk, amelyeken Szent István is járt a családjával. De az „idegenvezetőnek” folyton csörgött a maroktelefonja, folyton keresték a kapunál, egyszerre húsz programot kellett számon tartania, hogy eligazíthassa az érdeklődőket, a világhálós pittyegésekre is reagálva. Nem tudott ránk figyelni. Lélektelenül loholt, mi néha pluszban is voltunk. Egy órába telt – addig a kávéra vártunk –, míg ráért jelen lenni. Társaim ez alatt fellélegezhettek, hogy egy-egy fotót készíthessenek, üzenetet váltsanak az otthon maradottakkal. Egyikük meg is jegyezte: – emlékeztek mit mondott Amerikából hazatérő tanárunk? – Fiúk, úgy kell felkészülni és nekilátni a munkának, hogy ha kikerülök, „szitává pasztorálom az egyházmegyét”!…
Templomok és kolostorok, közösségi házak szépülnek, újulnak, kapnak friss vakolatot vagy cserepet. Gyűjtjük a kreditpontokat, konstatáljuk a realitás relevanciáját, pályázunk, teljesítünk, keressük a világ kegyeit, mert az egyik fészbukos kritikusom szerint, az egyház annyira diszkreditálta magát, a valós problémáktól annyira elidegenedett, hogy az új világ építésére összeállt versenyből már ki is zárták. Sőt egyenesen élvezik, ahogy a papok azon szomorkodnak, hogy középkori hatalmuknak véget vetett az elvilágiasodás korszaka. Miközben az ő haladó gondolkodása még „középkoribb”, hiszen úgy beszél, mintha ő kívülálló lenne. Eleve kettős mércével gondolkodik, szerinte ott az egyház, ahol a pap. Az egyházba nem érti bele saját magát. S milyen jó, hogy van, akit lehet sárral dobálni. Addig én nem vagyok bűnös, csak ő, a pap. Addig jó az egyház, amíg valami látványosat mutat fel, amíg teljesít, amíg hasznom van belőle. De milyen jó, hogy leszakadtam róla, szabad vagyok. Így is kétszáz évvel visszamaradt Európa a fejlődés terén, a papok és az egyház miatt.
S azzal, hogy mi papok is vesszük a lapot, akkor inkább a világ, az elvilágiasodott hívek, a közvélemény, a korszellem elvárásait akarjuk folyton lereagálni, folyton azoknak szeretnénk megfelelni, beállunk a táncba, s elszakadunk a lényegtől.
Ami nem más, mint a küldetés.
„Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.” – hallom Urunk szavát.
De ha a pap letérdel Mestere előtt, és az imában táplálja személyes barátságát Küldőjével és Megbízójával, akkor nem kell félnie a farkastól. Hadd kóstolgasson.
„Aki titeket megvet, engem vet meg!”
Pásztorként meg, ha nem is kilencvenkilenc maradt az akolban, de most mintha hirtelen csak a kívül rekedt egyre figyelnénk…
Mintha a hívek, a világ, a keresztények saját papságukat bizonyítási kényszerbe hajszolnák. Mert egyébként is okosak, sokszor képzettebbeknek tűnnek, ügyesebbek, „szakemberebbek”, mint a papjaik. Így hát, ha sapka van a papon, vagy ha nincs füstszűrős cigije, akkor már csak bűnbak lehet. Könnyű préda. Akivel mehetünk sörözni, szelfizni, haverkodni, aztán ha kiismertük – ejteni. Patikusra, jogi tanácsadóra, személyi edzőre, pszichiáterre szükségünk van, üdvözülni meg lehet pap nélkül is. Őt már szitává pasztorálta a modern kor…
De azért adjunk kihívást a papnak, csináljunk belőle menedzsert, jófej-jutubert, hadd lájkoltassa magát, és akkor bizonyít, hogy igenis közénk való, felvette velünk a versenyt. Nem baj, ha trendi, ha ez szánalmas aktivizmus, már-már nevetséges megfelelési kényszer, legalább elhitettük vele, hogy persze, szükségünk van rá…, de csak így.
Egyébként is hogy fogja meg a fiatalokat? Ha pedig megfogja, jöhet a kivizsgálás… Bezzeg a jó pásztor nem esett bele ebbe a csapdába. Szerintem a jó pap sem.
De hogy ki a jó pap, azt hadd ne a közvélemény múló divatja döntse el.
Hanem Krisztus, Akiért a térdét koptatja.
Még ha ki is lyukad a szőnyeg, a zsámoly.
