KultúraSzékelyföldSzépirodalom

JÖN! – Egy nagyregény a láthatáron

Simó Márton új könyvéről

A szerző egy ikerpár – Hunor és Magor – életútját követi, de ezzel párhuzamosan az ábrázolt történetek jóvoltából kibontakozik előttünk egy székelyföldi család élete is a múlt század utolsó harmadától napjainkig. A narrátor – a harmadik testvér – szintén fiú, öt évvel idősebb, aki mindvégig abban a miliőben tartózkodik, ahol eszmélt és nevelkedett. A székelyföldi falu és a kisváros világa mutatkozik meg a belső monológok révén, némi kitekintéssel a Kárpát-medence más területeire.

Mivel az ikrek egyike, Magor a disszidálás útját választja, a regény lapjain elénk tárul a nagyvilág, így mi is részesülünk a „migráló” hős élményeiből. A Hunor nevű testvér helykeresése azonban mindvégig a szülőhely közelében zajlik. Bátyjuk – az alkotói én – folyamatosan vitákba keveredik az ikrekkel, az életmódjukkal, önmagával úgyszintén, miközben ő a krónikás, akinek az (is) feladata, hogy bejegyezze az emlékezetes életmozzanatokat – születést, lakhelyváltoztatást, házasságot, elhalálozást – a családi Biblia hátsó lapjaira, hiszen valamelyik előd ezért köttette újra a régi kiadású Szentírást, hogy az egyfajta emlékhelyként/ emlékeztetőként is szolgáljon. Hogy maradjon némi írásos nyom. Ha mindentől elvonatkoztatunk, akkor rájövünk arra, hogy tulajdonképpen egy sors a három, mindössze annyi történt (talán), hogy a szerző megháromszorozta önmagát. És eljátszott a gondolattal. Erre való a regény. Erre jó a nagypróza műfajának a gyakorlása.

A kötet a Hargita Népe Lapkiadó (Csíkszereda) és az AB-ART Kiadó (Budapest) gondozásában lát napvilágot 2022 májusában.

Íme pár ráhangoló mondat a könyvből:

Épp Szilveszter napja volt, s tele a család örömmel, hiszen angyaljárás előtt, karácsony szombatján jöttek világra az ikrek, az öcséim. Írtak akkor ezer és kilencszázhetvenet. Úgyhogy nagyapánk nemsokára szorgalmasan feljegyezhette: „András fijamnak és feleségének, Rózáliának (…) született két egészséges iker gyermeke, kiket Hunor Ádám és Magor Tamás kereszteltünk ’971 február 12én. Mind a kettő jól van hála Istennek s az ő segedelmével a mü nagy örömünkre nevelkednek most léptek második életévükbe.”
(…)
A Tejút végtelen „boltozatán” aláhulló meteorok húztak fénycsóvát, ahogy közeledve égtek a légkörben. Tudtam, hogy ez másfajta fény. Közeli. Mondhatjuk azt is, hogy érthető. Emberi. A messzi fény, ami a csillagokból érkezik, az viszont igazi, az egy másféle tűz, s annyira távoli, hogy talán a napja már nem is létezik, vagy fényévek teltek el, sok-sok ezer, milliárdnyi földi esztendő, de a sugara, ami hosszan utazott az éterben, hozza magával a régi világok üzenetét…
(…)
Mit írjak én most be a család öreg Bibliájába? Tinta van. De vajon miféle élet jár hozzá? Mert a mai állapot nem tűnik olyannak, hogy érdemes lenne bármit is feljegyezni. Vagy vegyük úgy, hogy szomorújáték, és emlegessük a végét? Hogy ennyi volt? Hogy marad ennyi, meg annyi, de az egyenleg végül nulla lesz. Hogy ezennel talán be is fejeztük?…

További részletek a Látó 2021/4-es számában, ITT , illetve a Székelyföld 2021/1-es számában olvashatók ITT!

Élő Székelyföld Munkacsoport

 

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb