A váróterem, a kórházi folyosó mindig keresztmetszete a társadalomnak. Kicsit olyan, mint egy pályaudvar. Mindenféle emberek jönnek-mennek. Értelemszerű, hogy a vidékiek látszanak leginkább kiszolgáltatottaknak, hiszen messziről érkeznek, talán valami hajnali busszal, talán valamelyik rokonnal, aki ügyes-bajos dolgokat intéz, mialatt a „polinál” hagyja a nénit vagy a bácsit; talán közülük sokan a gyermekeiknél háltak, hogy időben itt legyenek; talán sokan épp azon töprengenek, hogy rendben van-e a biztosításuk, s egészségügyi pénztárilag naprakészek-e vajon?
Nagyon apró betűkkel írja az ajtókon, hogy melyik szakorvos mettől meddig rendel. Szűk a folyosó. Ha máskor járok arra, fel sem tűnik, hogy az állandó javítgatások ellenére is mennyire szűk és provinciális, milyen kisvárosias ez a hely. Némi keresgélés után, és egy népes kompánián átvergődve, akik meglepően jó érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, megtalálom a megfelelő helyet. Ez az!… Tovább