Publicisztika

Kitörni a középszerből!

Simó Márton publicisztikája

Lehet úgy élni, hogy csak úgy. Van az embernek valamilyen munkahelye, valamilyen környezete. Abban éldegél évtizedek óta. Valamikor szerzett képesítést, mindegy, hogy milyen szintűt. Lehet egy becsületes szakma, amelyet kétkezi munkával kell végezni. De lehet felsőfokú diplomához kötött. Sokan úgy vannak vele, hogy amióta felnőtteké váltak, soha nem érdekelte őket a tovább, a feljebb vagy a másfelé lépés igénye. Holott arról szól a mai világ, hogy nagyon résen kell lenni. Nagyon gyorsan változnak a körülmények, és úgy tűnik, hogy állandó igazodás nélkül nincsen felzárkózás.

Emlékszem arra, hogy apáink, akik a mi környezetünkben először találkoztak a proletár-léttel – mert akkor az volt a trend, hiszen állítólag a munkásosztály volt a vezető társadalmi erő –, szinte kivétel nélkül beálltak abba a rendbe. És valamilyen minimalista szemlélettel igazodtak a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés meg egyéb… munkarendjébe. A szórakozás, ha volt is, nem tartott nyolc órán át, még akkor sem, ha a letűnt világ végén Nagy Feró arról is énekelt túlfelől. Mire idejutott a nóta, és beépült a köztudatba – olyannyira, hogy a lakodalmas és a vendéglői zenészek is játszották –, nekik már annyi volt. Jött a nyugdíj. Bár nem mindenkinek sikerült a kiegyensúlyozott öregkor. Menet közben pedig eltűnt, odalett az az értékrend, az az életstílus, amelyet még nagy- és szépanyáink-apáink éltek. A falusi.

Hiába reméltük, hogy majd ebben az új világban. Nem következtek be a „rendszerszintű” változások. A falu tovább zsugorodott, egyre inkább veszített fontosságából és létjogosultságából. A város – bár megfonnyadt – azért megmaradt. Ha csökkent is a vonzereje, hiszen sorvadt, egyre sorvadt az ipar, mégiscsak vonzóbb maradt sokak számára, aki ott, ide, oda szocializálódtak.

Mondja egy ismerősöm, hogy kimenne falura, csak az asszonya nem akar. Mert sok a dolog. Mert sok baj. Pedig ott van a bennvaló. Nyilvánvaló, hogy dolgozni kell, mert az látszik. Igaz, az is, ha nem, mert télen beszakad a tető a hó alatt. Nyáron pedig felveszi a helyet a burján. Ha azt akarod, hogy ne dőljön össze, hogy ne rongálódjék, ne értéktelenedjék, ne vaduljon el, akkor embert kell fogadni. Ember, jó szakember azonban drága, s alig akad.

Szóval baj van. Ki kellene olykor nézni, legalább párnak lépni a megkövesedett sémákból. Kivétel van, néhány esetben látjuk a sikert, de mindjárt gyártjuk is hozzá az ideológiát. Hogy annak könnyű, mert nagy a nyugdíja. Mert hazajött a fia Németből. A másiknak pedig Kanadából. Ott van minden. De nekünk azt nem lehet. Nem járható az az út. Olyan elmélet keletkezik, mint az oltásellenesség idején. És az érvelés kőkemény, képtelenség visszaverni vagy megváltoztatni. És különben, elég a magunk baja is, nemhogy a másé. Minek foglalkozni akkor véle?

Olvasom, látom, tapasztalom, hogy eljutottunk a digitalizáció korába, olyan szintre, amikor a gépek – értsd ez alatt a távközlést, a világhálót s mindazt, amit mozgat – lehetővé teszik azt, hogy még inkább felszabaduljunk, hogy jóval több szabad perccel-órával gazdálkodhassunk. És jól. De mégsem. Több a hulladék-időnk. És egyre tágasabb, egyre szélesebb az a középszer, amelyben tespedünk. Anélkül hogy. Úgy, hogy még eszünkbe nem jutott a sémákból való kitörés. Pedig – állítólag – vége a járványnak. Jön a tavasz. A hó alól megmutatkoznak a felhagyott kertek, a parlagok. Mintha a lelkiismeret tengerének a feneke lenne, olyan a foszladozó télben az állítólag szeretett táj, amelyben szerepünk lenne. Pedig ki kell menni. Mert ide az oroszok nem jönnek. Főleg dolgozni nem. Az idő, a hely, a feladat a miénk. Főleg akkor, ha tovább, kicsit feljebb lépünk a középszerből. De hova? Merre?

Simó Márton

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

'Fel a tetejéhez' gomb