Idén kereken harminc éves a Homoródszentmártoni Nyíres Napok, amelynek létrejötténél László Árpád is bábáskodott annak idején. Az Alkotóház udvarán helyezte el az akkori emlékkopjafát, illetve a tizenötéves évfordulóra faragott másodikat is, hogy emlékeztesse őt, meg a vendégeit is erre a szép kezdeményezésre. A Székelyudvarhely-Belvárosi Egyházközségből érkező vendégeket pedig immár ötödik alkalommal látják vendégül ezen a portán Ildikó asszonnyal.
Nem voltunk biztosak ebben az ötös számban, úgyhogy megkérdeztük Ildikótól, s kiderült, hogy valóban ötször járhattunk már náluk ilyen gyülekezeti vendégségben. Volt egy visszafogottabb alkalom – még a kovid alatt, de egy olyan pillanatban, amikor már kilábaltunk forma a bezártságból – , amikor azt javasolta a tiszteletes és a szentmártoni polgármester is, hogy száz főnél nagyobb tömeget ne fogadjanak és legyen némi távolságtartás a résztvevők között. Ezt nagyjából akkor betartottuk, s hála Istennek nem lett senkinek semmi baja.
Az ilyen bükkfalvi találkozók arra is jók, hogy a jelenlevők meglátogassák a Múlt Idők Házát és az Alkotóházat.
A Múlt Idők Háza 2022 óta tagja a SICVLICVM-KLUBnak. Részletes ismertetés róla ITT olvasható!
László Árpád és Ildikó minden egyes alkalommal szolgál valamilyen újdonsággal. Most az volt a meglepetés, hogy megismerkedhettünk a kenderkötél-készítés pár fortélyával.
Nágó István elmondta, hogy anno nagyapjának gyakran segített, de akkor a kollektívnek dolgoztak, a munkáért nem pénz járt, hanem norma, annak fejében pedig év végén gabona formájában kapták az osztalékot, ami nagyon fontos volt, hiszen azzal hzilalták a disznókat, etették a majorságot, s ha „olyan volt” akkor kenyérnek való lisztet is őrlettek belőle. Most elhozta a nagyapja által használt eszközöket és László Árpád, meg jónéhány „nezmester” részvételével – akik mi voltunk, a vendégek – bemutatott néhány alapfogást, tanúi lehettünk annak, amint a „madzagokból” igazi kötélfonat készül, amely alkalmas a kötőrúd rögzítésére, hogyha hagyományos módon szeretnénk szénát hordani…
Ilyen műveletre azonban már csak nagyon ritkán kerül sor, mert sok csínja-bínja van a szénacsinálásnak, s ráadásul kevés olyan elszánt ember él a két Homoród-mentén, aki így szeretné behordani, lovasszekéren a takarmányt a mezőről. Izzadságos munka, s szaporátlan a mai gépek idejében… Ember kell hozzá.
Meg honnan lehet manapság kötélnek való alapanyagot szerezni? Ki termeszt ma kendert a Székelyföldön? Esetleg Kelet-Európában? Nem vadkendert, hanem közönséges „házi” kendert… Vagy ki tudja?!…
Érdemes lenne mindent megőrizni a nagyapák hagyatékából és abból a hatalmas tudástárból, amellyel rendelkeztek és nap mint nap hasznosítottak…
Nágó úr érti még a módját, a felszerelés itt marad a Múlt Idők Házánál, és lehet a továbbiakban is gyakorolni. Elképzelhető, hogy ilyen jellegű foglalkozások is lesznek majd Bükkfalván a továbbiakban sok egyéb mellett.
Miután megtörtént a Tájház és az Alkotóház belső tereinek a meglátogatása – délután 3 órakor – , kezdetét vette a szabadtéri istentisztelet. László Árpád köszöntötte az egybegyűlteket, a harmónium mögé ült és Simó Sándor tiszteletest segítve, elkezdték a szolgálatot.
Ilyen alkalmakkor mindig gondoskodnak arról a Népdalkör asszonyai, hogy átadjanak egy-egy maradandó tárgyat a vendéglátóknak, akik annak méltó helyet találnak valamelyik bennvalóban.
Most Csáki Júlia és férje hozta az ajándékot. A Petőfi 200 eseményköréhez kapcsolódva egy kis szobrot készíttettek.
A továbbiakban verset mondott Csáki Júlia, Demeter András bácsi, Abrán Tünde. Majd elhangzott a megzenésített Petőfi-versek második dalcsokra.
Megkérdeztük Demeter András bácsit: „hogy csinálja?” Mármint a versek megtanulását, s azok nagy szenvedéllyel való előadását?… Hiszen számos alkalommal találkozhatunk vele egyházi és civil rendezvényeken, ’56-os megemlékezéseken, március 15-i ünnepségeken, s nemcsak az unitáriusok, hanem más felekezetek, civil szervezetek programjain is… Töredelmesen bevallotta, hogy elég széles a repertoárja, évtizedek óta ismeri és tudja az általa kedvelt verseket, gyarapítja is az ismereteit közben, ha úgy van, ha figyelmébe ajánlanak egy-egy költeményt, vagy maga bukkan olyan költőre, akinek rajong az alkotásaiért és alkalmasnak véli arra, hogy nyilvánosság előtt mondja el, de minden egyes fellépés előtt tükör előtt próbál ma is, hogy minden szó, minden hang, minden hangsúly és rím a helyén legyen.
Kimaradt ugyan a felsorolásból, a beharangozóból, hogy a jelenlevők közül többen is a napokban ünnepelték név- vagy születésnapjukat – köszönteni kellene őket – , de az ünnepeltek egyáltalán nem sértődtek meg, süteményekkel telt tálakkal jártak körbe és megkínálták az egybegyűlteket, de majd csak a bográcsgulyás elfogyasztása után, hogy el ne rontsák senkinek el az étvágyát, mert ezalatt a szakácsnők teljes odaadással dolgoztak…
Teljesen magától értetődő volt az is, hogy megzenésített/ kvázi népdallá vált Petőfi-verseket is előadtak itt a Népdalkör asszonyai. Nem csak úgy, magukban, hanem a népes közönség is bekapcsolódott. Hiszen ezeket a dalokat mindenki tudja, ismeri és énekli is olykor. Még a széki dallamra szerzett változatot is. Egyébként azt mondják Széken, hogy a széki lassú dallamára minden Petőfi-vers előadható. Van ebben túlzás, de van némi igazságtartalma is. Ki lehet próbálni!
Akárcsak a László-házaspárt, ebben az évben Udvarhelyszék Kultúrájáért-díjjal tűntették ki Bíró Erzsébet ruhatervezőt is, akinek munkáit – sőt: alkotásait, ahogy menet közben fogalmazott a moderátorként is közreműködő tiszteletesasszony – a színpadon kialakított alkalmi kiállítótérben lehetett megtekinteni. Előszeretettel használja a régi nemesi és polgári viselet motívumait, a különböző erdélyi magyar néprajzi tájegységek formakincsét.
Egyedi tervezésű ruharabjait minden generáció kedveli. Sikerének titka, hogy átértelmezi, tovább formálja a klasszikus viseleti darabokat, s azokat olyanná varázsolja, hogy hétköznapokon és ünnepeken egyaránt használhatók legyenek.
Nehéz volt közelről lefotózni az első találkozót idéző emlékkopjafát, mert részben takarta a technika, meg ott volt mellette egy szemétkosár, de kideríthető így is a harmincéves múlt; igaz ugyan, hogy időnként kimaradt, több gazdája/ szervezője volt, de jóideje immár László Árpád gondoskodik a folytonosságról. Mert Árpád szereti ezt a rendezvényt és a nyírfát is.
Elmondta, hogy elég primitív szokásnak tartja a májusi zöldágazást, amikor a legények kimennek a határba és szekérszám viszik be a leányokat a szépen kizöldült, friss nyírfaágakat, amelyek aztán másnapra elfonnyadnak. Nem túl ritka a nyírfa, nem számít nagyon értékesnek sem, de sokkal hasznosabb lenne, ha a leányoknak fákat ültetnének májusban. Nem kimondottan nyírfát, akár mást is. Ha megélne egy-egy ilyen csemete, és megnőne, majd hosszú évek múltán is árnyékot tartana, hasznot hozna, és el lehetne mondani a történetét, hogy kitől származik és milyen alkalomból került a helyére. Olyan szépen és meghatóan mondta, hogy akár el is lehetne indítani egy ilyen szokás kezdeményezését.
Miközben zajlott az istentisztelet és a kulturális műsor, a háttérben tevékenykedtek a szakácsnők. Egy idő után, úgy 5 óra körül oda lehetett járulni a kondérhoz. Még „pótlás” is jutott, ha valaki nem lakott jól. Majd a hangulat fokozására előkerült a harmonika. Ekkor már nem csupán Petőfi-dalokat énekeltek, hanem vegyesen mindenféle népdalt. Kinek-kinek a kedvenc nótáját.
Láttunk egy tábortűznek előkészített máglyarakást. Annak sorsát már nem tudtuk követni. Arra gondoltunk, hogy a legközelebbi családtagok, illetve László Árpádék szomszédsága fogja majd körül ülni sötétedés után. Mert örvendetesen szaporodnak, gyarapodnak a környezetében élők, akik ha nem is élnek életvitelszerűen itt mindannyian, szépen gondozzák a kertjeiket, gazdálkodnak, de úgy, hogy példamutató és újszerű kezdeményezéseik is vannak. Bükkfalvának körvonalazódik már a jövője.
„Azt sem kell elfelejteni – mondotta László Árpád – , hogy lelkes udvarhelyszéki civilek gondoskodtak arról, hogy ide is bekanyarodjon a Via Transilvanica útvonala, rajta vagyunk a térképen, ajánlott célpont Bükkfalva, s bizony egyre komolyabb az itteni vendéglátás iránti igény. Nem a hangoskodás, nem az újfajta hedonizmus helyszíne, hanem a csendes elvonulás, a béke szigete. És ezt egyre jobban, egyre többen tudják.”
Mi este 8 óra tájban hagytuk el Bükkfalvát. Úgy búcsúztunk a László-házaspártól, hogy jövőben ismét lesz Nyíres Nap, vagy Nyíres Napok. Alkalma lehet az itteni találkozásnak. Megköszöntük a lehetőséget. És arra gondoltunk, hogy legyen majd jó itt 2024-ben is a viszontlátás. Reménykedjünk benne.
