Változó világ

Néhány kézenfekvő társadalmi trendet, hirtelen vagy lassú (át/el/meg)változást szedtem lajstromba, amelyeken, nyomon követhető, milyen az, amikor csak a külső változik, de belül minden marad a régiben. Az utóbbi ötven évből ragadtam ki pár jelenséget, de lehet tágítani a kört…

Amikor szüleink nemzedéke a háborút követően, a gyors iparosítással és téeszesítéssel városra került, megcsapta őket a kényelem szele. A tömbházban villany, víz, gáz, fűtés, nem kell a földet túrni, sárt taposni. És aztán jött a városi életmóddal velejáró elidegenedés, a sajátos etikett és az új viselkedésszabályok. Nem illik kiabálni, nem szabad énekelni, az utcán kergetőzni. Nem ismerték a szomszédokat, nem is érdekelte, hogy a túlsó lépcsőházban ki lakik. És nem is köszönnek egymásnak városon. Ebből mára az lett, hogy ha valakit megszólítasz, beperel zaklatásért.

A telefon feltalálása óta nagy utat járt be. Már az is nagy dolog volt, hogy kábeleken bevezették falura is. De kezdetben csak a postáig. Onnan kellett – ómiután kiálltad a sort – bejutni a fülkébe, és kintről tárcsázták a hívott számot, majd szólítottak. Aztán lett vezetékes telefon néhány hivatalban, majd a házakhoz is bekötötték. Ebből az időből való a vicc, hogy János bácsi tehene nem kerül haza a csordával, így elmegy a paphoz, hogy hívja fel onnan a kollektívelnököt telefonon: – Nem látta-e a pirostarka tehenemet? – Dehogynem. Most sirül bé a kapun… – Na, adja csak a telefonhoz… Ma a maroktelefon magányában már páros, sőt csoportos elidegenedést is tapasztalunk, hiszen sokszor házaspárok nem szólnak órákig egymáshoz egy szót sem, csak nyomkodják a kütyüt.

A falusi, a népi, a paraszt lenézett minősítés, szitokszó lett, miközben az urbánus a gazdagodást, az értelmiséget, a haladást jelképezte. Mára a falvakon is eltűnőben a háztáji gazdaság, a zöld kertek helyét kövezett, vagy betonozott-aszfaltozott járdaszegélyek, udvarok, nagyobbnál nagyobb garázsok és piknikező filagóriák foglalják el. Ne kelljen kaszálni, nyírni, inkább térkövezünk. Csűrre, pajtára nincs szükség, a húst, tojást megvesszük a boltban. Ma már a falusiakat is zavarja a harangszó, a tehéntrágya, a kutyaugatás…

Az állatjogoknak köszönhetően most már a kutyát nem tartjuk láncon, szabadon megharaphat bárkit, felvihetjük a tömbházlakásba, mint házi kedvencet, és nem édesanyánkat, öregapánkat kísérjük el délutáni sétáikon, vagy netán kapálunk a kertben, hanem kutyasétáltatással mérjük, hogy hányat léptünk, s közben a füldugón hallgatjuk a dum-dumzenét.

Akkor még magáztuk a nagyobbakat, tisztelettel megadtuk a címet nekik, ami járt. Most meg ’hello’, ’jó napot’, vagy ’szia’. Hiszen egyenrangúak vagyunk és közvetlenek, nem?

A kézi munkának, még ha a kényszer vitt is rá, becsülete volt. Legyen szó cipő, ruha előállításáról, népi mesterség gyakorlásáról, hiszen alapvető szükségleti cikkeinket magunk állítottuk elő. Most azt nézzük, ami könnyebb, ami olcsóbb. A gépek, a robotok, a számítógépes automatizálások mára nem csak megkönnyítették a munkás dolgát, hanem magát a munkaerőt is „felszabadították”. Magyarán szólva: nincs is szükség munkáskézre, ha a gép megoldja helyetted. Már a kórházban is gépekkel műtünk. Csak éppen az emberi tényezőt nem sikerült kiiktatni. Hiszen a gépet is ember alkotta. Tgyük hozzá: istenadta tehetségével!

A tudást-műveltséget olvasással, írással, tanulással szereztük meg. Most már csak a lebutított, ún. pragmatikus ismeretekre van szükség. Ami azonnal pénzzé váltható. Nem változtunk semmit, csak maga alá gyűrt a bálványimádás. Ma nem olvasunk el egy „egész” könyvet, az már túl sok. És nem kerülget a katarzis sem utána.

A globalizáció sokat segített a kényelmi szint növelésén, de erkölcsileg a fejlődés lemaradt. Sőt visszamaradt. Abbamaradt. Emberségben egyenesen visszafejlődtünk a pénzzel s a technikai haladással párhuzamosan. Fölösleges igényeink születtek, de alapvető dolgokban nem lettünk jobbak, becsületesebbek, igazabbak, szentebbek. Ezért szükséges az állandó kontroll, a megfigyelés, a monitoring, a szabályzók összessége, az etikai kódex. Mert a korrupció, a csalás, a törvény elkerülése számos rafinált módozattal bővült.

A kultúrát akkortájt még a közösségben „szedtük fel”. Egymást erősítettük általa. Most már virtuálisan a számítógép képernyőjén kapjuk meg annak felhígított, kommersz, zanzás változatát. Ennyi elég is a konzumidiótának.

Eddig fényképészt kellett hívni, hogy egy családi esemény nyoma életre szólóan megmaradjon, most mindenki fotóművész.

Eddig a kocsmában, a templomkertben, falugyűlésen, bálban, közösségi munkák alkalmával, a kapu előtti szakállszárítóban beszéltük meg a társadalmi gondokat, osztottuk meg a híreket, a pletykákat, adtunk hírt magunkról, de annak volt egy fegyelmező, kordában tartó hatása is. Most a közösségi médiafelületeken csak a kíváncsiságunk iránti vágyat tömködjük, de az, mint a kisgömböc, mindig elégedetlen.

Akkor a kommunista hatalom fizetett a besúgóknak, s nem tudtuk, hogy a családunkban-szomszédunkban kit szerveztek be. De azért a kommunistákat is ki lehetet cselezni, és nem volt kötelező beállni közéjük. Ma a nagy demokráciában mindenütt kamerák, bejelentési kötelezettség, nyomkövető chipek, ellenőrző kódok, világa, amikor maga a szolgáltató világvállalat, vagy a titkosszolgálat kipécéz egy-egy szót, kifejezést, amit ha gyakran használsz, nem leszel politikailag korrekt, és egyenesen letilt a netről.

A kilencvenes évek elején ujjongtunk a nyugatról hazatért tanároknak, az általuk hozott friss nyugati szellemnek, hiszen ők fényévekre előttünk járnak a haladásban, világlátásban, hitéleti sikerekben. A protestánsoknál főleg a holland misszionáriusok szerették volna a baloldalt megkeresztelni, és ezzel a hurráoptimizmussal árasztották el erdélyi hittestvéreiket is. Minket, katolikusokat a német egyház karolt fel. Onnan vártuk a zsinat utáni tippeket, közösségi megoldásokat, lelkipásztori ötleteket, nem beszélve a kamionszámra érkező segélyekről. Aztán kiderült, hogy amit importáltak volna hozzánk, az már nekünk hagyományainkban, génjeinkben, tudásunkban ott van. És amire mi behoztuk volna a „lemaradást” velük szemben, addigra agyoncsapta őket a globalizáció.

L. Takács Bálint Bad trip című novelláskötetében írja: „A kocsi csendben haladt át a kihalt tájon, és Istent kereste. Egy kettévágott Tesla hátsó része, lóhoz kötve. Amikor az elektromosság megszűnt, a társadalom összeomlott. Aztán kihaltak a városok, elnéptelenedett a Föld. Felnőtt egy új nemzedék, akik beleszülettek az apokalipszisbe.” (1)

„Hogy a világ változandóságai közepette szívből ragaszkodjunk hozzád, akiben megtaláljuk igazi örömünket…” – imádkoztuk a héten többször is a szentmisében. „Hogy a te változatlan szeretetedben részünk legyen, mondhatnánk saját szavainkkal. „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem eddigi gondolkodásmódotokkal ellentétben újuljatok meg, hogy felismerjétek mi az Isten akarata, mi a kedves előtte, mi a helyes és mi a tökéletes…” – írja Szent Pál apostol a rómaiaknak. (Róm 12,2) „A hűség nem a változatlanságot jelenti, sokkal inkább a változásra való képességet, ahogyan ezt Szent József életében is látjuk” – mondja Dr. Versegi Beáta CB szerzetesnővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja.

Társadalmi viszonylatban folyton változást akarunk. Kissé eltúlozva az is kijelenthető, hogy erről szól a történelem. A hullámzó, kiterjedő és összehúzódó mozgások, háborúk, ipari forradalmak, technikai civilizációs váltások is erre utalnak. Úgy tűnik, az emberiséget valami belső erő sürgeti az elvesztett paradicsom visszaszerzésére, vagy újra megtalálására… Az istenkeresés nyugtalansága lenne ez? Vagy inkább a kamasz idegessége, akinek nincs elég pénze, hogy szüleitől önállóvá váljon… Miközben állandóan önnön korlátaiba botlik. Mert valami változhat kívül, ha belül nem. Valami van bennünk, ami állandó, ami stabilan megtart. Van, ami úgy változik, hogy a külső járulékok, formák, eszközök módosulnak, átalakulnak, de a benső érintetlen. Viszont van belső változás is, ami nem annyira látványos, évtizedek kellenek hozzá. És nem kampányok, nem erőltetett akciótervek, nyomuló reklámok, ezerszer elhangzó közhelyek, s még csak nem is majom-utánzásra alapozó kezdeményezések szülik.

A belső változásnak érésre, erjedésre, sok imára és lelki küzdelemre van szüksége. Hogy napi szinten a fix pontra, Istenre kapcsolódjon rá, akkor is, ha a Föld forog, s a trendek változnak. A régiből az újba való átmenet szinte észrevétlen, mégis szemlátomást tapasztalható, ha a belső változást külső tettek is követik. Mert akkor képesek leszünk a felvert sátrat lebontani, és elindulni, tovább az úton, engedni a mennyei vonzásnak.

(1) In: Irodalmi Jelen, 2021. augusztus, 92. old.