ErdélyKárpát-medenceKultúra

Üzenet – A Himnusz és a mindennapi magyar nyelv

Komoróczy György írása

Számunkra január második felének talán legfontosabb kulturális-történelmi eseménye a Himnusz születésének évfordulója: emlékezés nemzetünk és nyelvünk sorsának alakulására. Ugyanis nemzet és anyanyelv elválaszthatatlan egymástól egyebek mellett azért is, mert népből nemzetté válásunk folyamatában nyelvünknek volt legjelentősebb szerepe. De elválaszthatatlan ezektől a Himnusz is mint kimagasló költői alkotás és mint nemzeti ima és jelkép, akárcsak írójának, Kölcsey Ferencnek személye is.


Kölcsey Ferenc (1890-1838)

“Az irodalomhoz a legtisztább vágy vezette, s a legszentebb érdek csatolta Kölcseyt. Irt, mióta csak érezni és gondolkozni kez­dett. mint ezt maga mondja Döbrentei előtt de nem előre féltett czélból vegyült literátorainkk közé…” – írja róla a Vasárnapi Ujság (7. évf. 38. sz., 1860. szeptember 16.).

Mint politikus, a reformok híve volt küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerű átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért. Követi pályája 1834-ben véget ért, amikor megyéjében a maradiak kerültek felszinre. Búcsúbeszédével Pozsonyban 1835. február 9-én annyira meghatotta a rendeket, hogy az országgyűlés e beszéd hallatán az napra felfüggesztette az ülést. (…) Hazatérte után ismét sikerült neki többséget biztosítani megyéjében a szabadelvű eszméknek.

Az akadémiában emlékbeszédeivel, költői dolgozataival, kritikáival újra magára ragadta a közfigyelmet, és ezután kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapítótagja lett. (Forrás: Wikipédia)

Történelmünk szomorú időszakában született a Himnusz

A nemzet általános nyomorában a nyelvi elnyomásnak, az idegen nyelv uralmának is szerepe volt. A latin nyelv uralma alól a magyar nyelv felszabadítását legelemibb jogként követelte Kölcsey. Országgyűlési szónokként beszédet mondott a magyar nyelv ügyében. Amint Naplójában írja: „Kétszer álltam fel, egyszer Erdély, egyszer a nyelv miatt, s bár a kebel érzeményét hangba méltán önteni nem tudtam, az ügy szentsége lelkesített mindenkit.” Szorgalmazta például, hogy az alsó- és felsőház között a levelezés magyar nyelven folyjon, a törvényeket fogalmazzák magyarul és a feliratokat is írják magyarul. Természetes – mondta –, hogy a magyar a tulajdon nyelvével kíván élni. A főrendek úgy vélték, hogy a latin nyelv használata nem veszélyezteti a magyar nyelv fejlődését. Erre Kölcsey meglehetősen kemény hangnemben így reagált: „Igaz, hogy nyelvünk belső tulajdonainál fogva Európa leghíresebb nyelvei mellett sem vonulna szégyennel vissza, de mégis hátra kellett maradnia. Miért? Azért, mert járomba vetették nyelvünket, mert csúfot csináltak azon szerencsétlenekből, akik ezen nyelv kiművelésére adták magukat. Húsz év óta futom az írói pályát, és szenvedtem nemcsak megvettetést, hátratételt, üldöztetést is, mivel a nyelvet becsülni, néhány társammal annak kiművelését célba venni bátor valék. A Tekintetes Rendeket nem szólítom fel híjában, mert íme, én is egyenesen kimondom: előbb fog e kebel megrepedni, mintsem a nemzeti nyelvre tett kívánságtól egy pillanatig is elálljak” – mondta beszéde végén Kölcsey.

Az alsótábla ülésterme Kölcsey idejében (1832-36. évi pozsonyi országgyűlés alatt)

Mi a nyelvvédő költő országgyűlési beszédének nekünk szóló üzenete?

Egyebek mellett az, hogy mi, erdélyi magyarok is tulajdon nyelvünkkel kívánunk élni. Ezért fontos, hogy járjunk nyitott szemmel, vegyük észre a jogsértéseket, a magyar nyelv használatának háttérbe vagy kiszorítására irányuló próbálkozásokat, tegyük szóvá azokat, hisz nap mint nap találkozhatunk ilyesmivel nem csupán a szórványvidékeken, de még a tömbmagyar Székelyföldön is. Gondoljunk például a magyar feliratok eltüntetésére/lemázolására; a magyar közterek és utcanevek körüli huzavonára/gáncsoskodásra; a lakosság által beadott magyar nyelvű kérvényekre érkező román nyelvű válaszokra; vagy hogy számos magyar többségű településen ügyfélszolgálati munkakörben az alkalmazott nem ismeri a magyar nyelvet. A kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályokról is volna bőven mondanivalónk. Van köztük olyan is, amely nem szavatolja nyelvünk egyenjogúságát, és ezt a hézagot halmozottan felhasználják ellenünk politikai maffiózók. Ők alkotják a Székelyföldön működő „nyelvi és szimbólumrendőrség”-et. Azt is látnunk kell, hogy Romániában bizonyos politikai körökben ma is él mint a diktatúra hagyatéka az egy ország – egy nyelv felfogás.
Álljon itt most néhány tanulságos mondat egy nyelvészeti értekezleten tartott előadásból: „Európa sem nyelvi, sem történeti szempontból nem hasonlítható Amerikához. A tengerentúli ország fiatal és egynyelvű. Egyetlen szavazaton múlott, hogy nem a német lett a hivatalos nyelv az angol helyett. Európa viszont sokszínű mind nyelvi, mind kulturális szempontból, és ezt a sokszínűséget érdemes és meg is kell őriznünk. Egy-két összekötő világnyelv mellett nagyon jó szolgálatot tenne, ha a szomszédos (vagy együtt élő) népek, nemzetek megtanulnák egymás nyelvét, mert az volna a közeledés és a normális együttélés legjobb útja és eszköze. Így a kétnyelvűség valóban kétnyelvűség volna, megszűnne az egyoldalú kétnyelvűség, amint az most tapasztalható Erdélyben vagy mindenütt az utódállamokban. A kisebbségben élő magyarok ismerik a többségi nemzet nyelvét és kultúrájában is eligazodnak, fordítva viszont ez nem mondható el.” (Murvai Olga nyelvész, egyetemi tanár)

Figyeljünk anyanyelvünk mindennapjaira!

Kölcsey Ferenc azt is üzeni kétszáz év távlatából. Az államnyelvi dominancia okozta nyelvhasználati gondjainkat olykor saját mulasztásaink is szaporíthatják. Gondoljunk a szakszerűtlen, szó szerinti fordítás vagy más, román hatás nyomán született kifejezésekre, szavakra.
Csupán jelzésként említek néhány – Erdély-szerte elterjedt – példát: biztosítóház (helyesen: egészségbiztosítási pénztár); munkarégiség (szolgálati idő, munkaviszony); tália (konfekcióméret); férfikosztüm (öltöny); síkosztüm (síruha); fürdőkosztüm (fürdőruha); majó (tornaing, trikó); kasszabon (pénztári blokk, de jó a kasszablokk is); tiket (helyjegy vonaton); szupliment (pótjegy); dusz-intorsz jegy (menettérti jegy); diszpenzár (orvosi rendelő); szalon (kórterem); reanimáló (intenzív osztály); rekuperációs központ (rehabilitációs kórház) küldőpapír/-cédula (beutaló); rambursz (utánvét); kitánca (nyugta); faktúra (számla); tust vagy dust csinál (zuhanyozik vagy tusol) és így tovább.
Nemrég ragadta meg figyelmemet székelyföldi húsboltban és vendéglői étlapon – papíron és világhálón – a sertésszárny (!) elnevezés. Mellette természetesen a román aripioară de porc. Jó lett volna tudnia a fordítónak, hogy nyelvünkben ételnévként csak baromfiszárny létezik. Röviden: hentes szakemberek szerint a helyes magyar megfelelő a (sertés)lapocka.

Mostanában az erdélyi közrádió híradóiban a hagyományos házi feladat helyett otthoni feladatokról beszélnek és a szintén hagyományos diáktanácsra kezdett rátelepedni a tanulók tanácsa. Kár. Szintén rádióban lehet hallani a szó szerinti fordítással született szerves törvény kifejezést is. Helyesen: kétharmados törvény vagy alaptörvény. Nem kívánatos román nyelvi hatást tükröz a magánhangzók rövidülése leginkább Erdély román többségű településein: iskolábol (iskolából), csokol (csókol), löttek (lőttek), örzi (őrzi) stb.

A költő szobra – Kő Pál alkotása – a templom felújítása és a kulturális központ létrehozása a koronavírus-járvány idején zajlott, az ünnepélyes átadásra 2021 májusában került sor – Simó Márton felvétele

A sok-sok kiigazítanivaló közül egyet még muszáj megemlítenem, mert nyelvművelő műsorban fordult elő: egyik becses nyelvemlékünk nevének téves ejtésmódja: Prajkódex-et és Praj Györgyöt mondott a bizonyára még fiatal megszólaló a helyes Pray (=praji)-kódex és Pray (praji) György helyett. Jó, ha tudjuk: néhány név végén magánhangzó után az y-nak ji hangértéke van (nem hangsúlyos). Ilyenek: Bay (baji), Fáy (fáji), Háy (háji), Vay (vaji).

A sződemeteri református templom – Simó Márton felvétele

Áldott emlékű Mester! A kései utódok nevében magam is a nyelv ügyében szóltam, mert a nyelvi harc nem ért véget. Uraságodtól tanultuk, hogy „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkának karjai közt reánk ragadt (…), soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség.”

A Kölcsey-emlékmúzeum és kulturális központ – Simó Márton felvétele

Gondolatban a Szatmár megyei Sződemeteren a református templom előtti szobornál imára kulcsolt kezekkel felcsendül milliók óhaja: Isten, áldd meg a magyart!

Hirdetés

Kapcsolódó cikkek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

'Fel a tetejéhez' gomb