Hatvan évvel ezelőtt, 1966. május 26-án hunyt el Budapesten Tamási Áron székely író, a székelyföldi Farkaslaka szülötte. A „székely” jelző nem véletlenül került a hivatását jelölő főnév elé. Tamási azon íróink közé tartozik, akiknek világlátását, mentalitását, írásművészetének stílusjegyeit erőteljesen és élethossziglan meghatározták a kibocsátó közösség, esetünkben a székelység életszemlélete, hagyományai, beszéd- és gondolkodásmódja.
Egész életében szoros érzelmi kötelékek fűzték szülőföldjéhez és annak lakóihoz, s bár élete utolsó két évtizedében államhatár választotta el a Székelyföldtől, minden második gondolata az „otthon” és az „otthoniak” körül forgott.
Tamási Áron írói vénáját (saját bevallása szerint) Nyirő József, a székelység másik nagy írója fedezte fel. Erről – jellegzetes tamásis stílusban és humorral – így vall 1934-ben a Pásztortűz című irodalmi folyóiratban: „Ahogy mondani szokás, Nyirő József fedezett fel. Elolvasta a novellámat, és a lelkemre beszélt, hogy folytassam ebbeli tevékenységemet. Nagyszerűen tud ő az ember lelkére beszélni. Írásra tudná venni még az ördögöt is, ha vallásos természete vissza nem tartaná ettől. Hálás vagyok neki, ámbár tudnia kellett, hogy mennyi szenvedéssel jár az írás és mennyi kritikussal s mily kevés olvasóval!”
Akkor már az Ábel-trilógia harmadik, Ábel Amerikában című kötetén dolgozik, amely az év végén jelenik meg, és amelyben (egy ördögűzésen átesett és így „megtisztult néger” szájából) majd elhangzik híres tételmondata, miszerint: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Hanem az első, Ábel a rengetegben című részben már elhangzott egy másik, a főhős megfogalmazásában: „A szegények és az elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen is az utam.” Nos, a híres székely humor mesterét, a mindig is a baloldali világnézetekhez, politikai alakulatokhoz és baloldali elköteleződésű írókhoz vonzódó nagy tréfálkozót az élet a II. világháborút követő években alaposan megtréfálta: testközelből tapasztalhatta meg, hogy a szegények és elnyomottak zászlaja tűzpiros, a közepén keresztbe fektetett sárga sarlóval és kalapáccsal, s hogy olyan új, könyörtelen és erőszakos „zászlóhordozók” jelentek meg a színen, akik nem tűrik e „sportágban” a vetélytársakat… S akik szemében ő már-már jobboldalinak, de minimum ingadozónak számít.
A kommunista hatalomátvétel után (noha regényeivel korábban négyszer is elnyerte a Baumgarten-díjat, a Corvin-koszorúról meg jobb volt hallgatni…) számos megaláztatás éri, négy évig eredménytelenül kilincsel Bölcső és bagoly című önéletrajzi regényével a kiadóknál, színpadi műveit elutasítják. Aztán az elvtársi kegyetlenség hirtelen szeszéllyel kegybe fordul, és 1953-ban megjelenhet a Bölcső és bagoly, sőt egy évre rá a Kossuth-díjat is megkapja érte, amelynek összegét – miután kifizette a telefondíjat, és vett egy virágládát – szétosztja családtagjai és íróbarátai (Féja Géza, Kovács László, Kodolányi János, Sinka István – ez utóbbi néhány kedves sorral visszaküldi) között.
Aztán az 1956-os forradalom leverését követően, december 28-án a Magyar Írók Szövetségének taggyűlésén felolvassa a Gond és hitvallás című írását, amelyben ilyen mondatok hangzanak el: „Itt állunk az októberi szabadságharc véres halmán, melyet egy nép reménye ostromolt.”; „A nemzeti függetlenség és a társadalmi rend demokratikus felépítése: ez a magyarság vágya, melyet mi is hordozunk, és munkába önteni törekszünk.” Olyan mondatok ezek, amelyeknek teljesen más az akusztikája attól függően, hogy taggyűlésen hangzanak-e el, vagy rendőrségi kihallgatáson.
Tamásiról újólag kiderül, hogy nem eléggé baloldali és hogy tévelygő. „Nem a »Gond és hitvallás«-féle naiv es reakciós ábrándozások alapján, hanem a magyar népfront-program, a Szovjetunióval, a szomszéd népekkel való barátság, a békepolitika, a szocializmus építése, a kommunista párt vezető és irányító szerepének elismerése alapján lehet szó együttműködésről” – igazítja el egy félév múlva a Népszabadság hasábjain egy keményvonalas zsurnaliszta. S ő karácsonykor az ÉS-ben megjelent Szellemi tisztesség című cikkében kényszeredetten (gondolom, pirulva is) hitet tesz a szocializmus eszméje mellett, félszájjal önkritikát gyakorol, hogy végül néhány körmös és tenyeres után kegyesen visszafogadják a csapatba. „Én úgy gondolom, hogy ez a vallomás számunkra csak akkor hasznos és helytálló, ha a mi viszonyainkra vonatkoztatva azt jelenti, hogy amikor Tamási Áron a néppel van, akkor velünk van, azoknak az oldalán van, akik a kapitalizmussal szemben a népi demokrácia megteremtése érdekében a proletárdiktatúrát gyakoroljuk” – írja válaszcikkében Bölöni György főszerkesztő. Nem szól, de szólhatna néhány szót a korpa közé keveredés mindenkori tanulságairól is…
1964-től már betegeskedik, 1966 januárjában befektetik a Kútvölgyi kórházba, hogy élve már ne is jöjjön ki onnan. Itt mondja tollba negyedik feleségének a Vadrózsa ága című emlékiratát. Egy alkalommal megjegyzi, hogy Nyirő megjelent éjszaka álmában azzal a hírrel, hogy már „készíti neki a helyet odafönn”. Ama „helyet” aztán 1966. május 26-án foglalja el végleg.
A szülőföld megadja a tiszteletet sorsüldözött fiának, aki irodalmi világhírnevet szerzett neki: Farkaslakán három napig harangoznak a templomban, a koporsó érkezését a szomszéd falu, Szentlélek is harangzúgással tiszteli meg, Erdély jelentős írói mind megjelennek a temetésén.
Végezetül hadd idézzünk Kányádi Sándornak T. Á. sírjára című verséből:
„Kívánhat-é ember többet:
derékaljnak szülőföldet
s két cserefa tömött árnyát
szemfedőnek.”
És tényleg!
