Székelyudvarhely – Betekinthetünk Tompa Mária világába

Láthatjuk ezeken a képeken az alkotó sajátos birodalmát, amelyet annyira szeretett volna korábban, már életében megmutatni nekünk. Mindezt, ami elénktárul most a kiállítóterem falain. A kegyetlen sors azonban ezt hozta, azt hozta, hogy a korábbi találkozás, az ő életében már nem jöhetett létre. Aztán következett a világjárvány, amely majd’ két évre megbénította az életünk minden területét. A kultúra is visszavonult, jobb pillanatokra várt.

Úgy látjuk, hogy most következtek el azok a nagyon vágyott jobb napok. A család, a barátok, az osztálytársak fogtak össze, és létrehozták, idehozták ezt a kiállításnyi alkotást, mintegy 45 képet, hogy megismerkedhessünk a bennük rejlő, az általuk megmutatott univerzummal.

Tompa, született Toma Mária húgával együtt már kisiskolás korától érdeklődött a képzőművészet iránt. Sokan emlékezhetnek arra, hogy a gimnáziumban, ahol Orbán Áron (1927-1978) szobrászművész volt a rajztanár az általános iskolai tagozaton, alkalmi tárlatok készültek, amelyekbe a legígéretesebb munkákat válogatták be, s azokat az iskola folyósóin kiállították. Azokban az években még nem volt igazán művészeti képzés a városban, hivatalos formában 1974-től kezdődött a zene- és képzőművészeti oktatás egy magasabb szinten, azaz hivatalos iskolai keretek között, amelyből aztán csak a rendszerváltást követően alakult ki a Palló Imre Zene és Képzőművészeti Szakközépiskola.

Az érdeklődő és tehetséges iskolások számára a Művelődési Házban rajzkör működött, amelyet a közkedvelt és népszerű képzőművész, Maszelka János (1929-2003) vezetett, ugyanott pedig, akik már nagyobbak voltak és érdeklődtek a különböző technikák iránt, lehetőség volt műteremlátogatásra is. Ez Tompa Mária és húga, Júlia esetében is megtörtént, olyannyira, hogy Júlia később a marosvásárhelyi képzőművészeti líceumba felvételizett. Mária viszont idehaza maradt Székelyudvarhelyen, a gimnáziumban végezte a tanulmányait, ahol akkortájt igen erős reálosztályok működtek, alig-alig volt helye a humán tudományoknak és a művészeteknek. Kiemelkedő egyéniségek azonban akkortájt is voltak a diákok között, akik megküzdöttek a „rendszerrel” és bölcsész- vagy művész-pályákra kerültek – több színész, pap, magyartanár, nyelvtanár, orvos, gyógyszerész „nevelődött” a hetvenes-nyolcvanas években a matematikusok, fizikusok, mérnökök és informatikusok mellett… Toma Mária annyiban kapcsolódott a művészetekhez ekkor, hogy fotóstanfolyamot végzett Bukarestben. Majd következett a disszidálás…

Emlékszem, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor hazakerültem egy koncsentráról – bizonyára sokan ismerik azt a fajta erőszakos „művészeti” és félkatonai tevékenységet, amely végül a Fehér Ház, a mai parlament, Európa legnagyobb épületének létrejöttét eredményezte – ebben az volt az izgalmas, hogy tulajdonképpen nem is tudtuk, hogy mi lesz a géniusz „nagy álmából”, a bábeli toronyból, majd a demokratikus vezetés jött rá úgy 1995 körül, hogy megfelel parlamentnek és egyes kormányhivatalok irodáinak, ha már odaépült Bukarest közepébe – szóval akkortájt, ahogy jöttem-mentem a városban, mindenfelé kopaszra nyírt fiatalokkal találkozhattam, akiket visszaadtak. Ez azt jelentette, hogy túl voltak egy határsértésen. Mert akkor abban láttuk a menekvést, ha minél hamarabb, hivatalosan vagy szökve, de igyekszünk lelépni itthonról, ahol totalitárius rendszer uralkodott rajtunk…

Tompa Máriának először a férje disszidált Ausztriába, aztán következett a családegyesítés. Utána jött az itteni rendszerváltozás, de ők a továbbiakban is kint maradtak, hiszen sikerült egzisztenciát teremteniük. Mária az egészségügyben helyezkedett el. Egy rutinvizsgálat során derült ki, hogy kóros elváltozás van a tüdejében, amelyet egy ideig tudtak orvosolni, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy áttét keletkezett, ami azzal járt, hogy szervezete folyamatosan gyengült, nehézzé vált számára légzés, fokozatosan veszítette el az erejét, olyannyira, hogy az egészséges számára oly egyszerű tevékenység, mint a járás, a lépcsőzés is nehezére esett.

Ahogy bezárulni látszott számára a kinti világ, úgy nyílt meg előtte a másik, a saját világa, amelyet a képzőművészet által igyekezett megteremteni. Onnan folytatta, ahol egykor, tizenéves korában abbahagyta.
Még a székelyudvarhelyi évektől kezdve megvolt a kapcsolata Molnos Zoltán képzőművésszel. Egyrészt annak köszönhetően, hogy közel volt egymáshoz a lakásuk, gyakorlatilag gyermekkoruk óta ismerték egymást, ugyanazokba a társaságokba jártak, és Molnos is egy matematika-fizika, reálprofilú osztályból „fejlődött ki” – nem kívánt mérnökké válni, ahogyan azt sokan elvárták volna –, alakította a maga szürrealista stílusát, amely idestova a hetvenes évek végétől kezdve, bő négy évtizede nyerte/ nyeri el karakterét.

Mivel maga is a szürrealizmus felé vonzódott, mindaz érdekelte, ami a „valóságosnál valóságosabb”, a tudatalatti, a tudat fölötti ugyanakkor. Hitt is ezekben a dolgokban. Épp száz éve annak, hogy megfogalmazták a szürrealizmus lényegét: „… a léleknek olyan zavartalan önműködése, tiszta automatizmus, amelynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, és minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.” Amikor az alkotni vágyó ember tanulni kívánja a technikai és elméleti ismereteket, társakat, kapcsolódási pontokat alakít ki. Nyilvánvaló volt, hogy a szürrealizmus Salvador Dali (1904-1989) által képviselt irányzata vonzotta, szimbólumokat fedezett fel, hogy általuk magasabb rendűvé emelhesse a mondanivalóját.

Mivel ekkor Dali már nem élt, szekértábora, követői viszont dolgoztak, dolgoznak ma is, és a szürrealista hangsúly áttevődött Párizsból Bécsbe. Elmondható, hogy ennek az irányzatnak a súlypontja ma Ausztriában található, és nagyrészt ennek a pezsgésnek köszönhető, hogy ma onnan áramlanak szét a világba az irányzat mai követőinek munkái… Dalival nem találkozhatott ugyan, de Philip Rubinov Jacobson professzorral igen, aki felfigyelt rá és lehetőségeket teremtett számára a galériákban. Ernst Fuchs (1930-2015), a bécsi „fantasztikus realizmus” egyik alapítója sem került be a „megélt fizikai időbe”, de életműve kisugárzása Mária számára is elérhetővé vált.

Ezeknek a hatásoknak és a Molnos Zoltánnal fenntartott kapcsolat révén fogalmazhatta meg egyéni hitvallását: „…hiszem, hogy a művészet szabad. Az emberi gondolkodásnak és a fantáziának nincsenek határai, ezért nem szeretném magamat és a művészetemet olyan keretek közé illeszteni, mint a stílusok és a technikák. Számomra nagyon izgalmas, érdekes és változást hozó pillanat az, amikor a fehér és érintetlen vászonnak életet biztosítok. Lebegjen előttem azért mégis követhető mintaként a szürrealizmus, amellyel bármit elérhetek, ha képes vagyok szabadon álmodni.” Ennek szellemében dolgozott a következőkben, eljutva több alkalommal ausztriai, magyarországi és olaszországi kiállítótermekbe.

Megvártuk azt a pillanatot, amikor itt, ebben a teremben a képek a helyükre kerültek. Jól érzékelhetővé vált így a Tompa Mária világa. Ez egy belső univerzum, olyan miliő, amely csak általa mutatkozhatott meg. Nyers és „konkrét” színek, amelyeket a szilikon vászonra vitele lehetővé tesz. Ugyanakkor kifinomult és egyedi. Adott pillanatban nem tudni, hogy a mikro- vagy a makrokozmosz világából érkeznek-e ezek a képek? A világ kiefelé és befelé végtelennek ígérkezik itt. Nézőpont kérdése. Egyaránt izgalmas és felbecsülhetetlen mértékű tartalommal bír. Csak az képes a láttatásra, aki hisz önmaga elhivatottságában, a belső látásban, s aki hisz az ily módon megvalósítható világ összképében.

Mivel a festményeket nézegetve nem tudjuk eldönteni, hogy épp a belső vagy a külső univerzumban vagyunk-e, óhatatlanul felidéződik bennünk Stephen Hawking (1942-2018) jeles elméleti fizikus, professzor és tudománynépszerűsítő író alakja, kutatásainak egyik foglalata, Az idő rövid története, amely korosztálytól és műveltségi szinttől függetlenül minden olvasó számára érthető. Hawking, aki már huszonéves korában szembesült gyógyíthatatlan betegségével, illetve azzal, hogy napjai igencsak meg vannak számlálva – orvosai az akkor családalapítás és diploma előtt álló fiatalembernek 2-3 évet jósoltak lassú leépülés mellett. Mindezek ellenére Hawking még legalább ötvenöt évet élt, családot alapított, tanított, világsikert elért, számos nyelvre lefordított könyveket írt, arra törekedett, hogy a „mindenség elméletével” egyesítse a kvantum- és a kozmológia fizikáját. Sokáig ateistának vallotta magát, nem érezte magához közelállónak az anglikán, meg a többi keresztény egyház teológiáját, a többi világvallást sem. Viszont koncepciója a későbbiekben módosult, mondván, hogy nem vezethető vissza minden az ősrobbanásra. Viszont a semmiből csak semmi keletkezhet. Kinti és benti végtelennel kell számolnunk. A Mindenség elméletét azonban nem dolgozhatta ki Hawking, mint ahogyan (még) más sem.
Visszatérve a képzőművészethez: mindannyian az idő szorításában élünk. Sokan tisztában vannak azzal, hogy a megélhető intervallum itt igen szűkös, mások pedig valóságos krőzusnak vélik magukat, a modern hedonizmus fertőjében élve pocsékolják el értékes éveiket, napjaikat, perceiket… Hogy aztán ráébredjenek a befejezés tragikus közelségére. Tompa Mária is érezte ezt a szorítást. Élt vele. Intenzíven benne élt a maga maradék idejében. A mi örömünkre, hogy így megláthatjuk az ő világát…

Egyszer azt mondta Hawking – amikor már csak gépek által tudott kommunikálni a külvilággal –, hogy tulajdonképpen szerencsésnek tartja, hogy amiotrófiális laterálszklerózisban (ALS-ben) szenved, mert amennyiben nincs meg benne a szorongás már ifjúkorától kezdve, képtelen lett volna ilyen színvonalon dolgozni és eredményeket elérni… Mi most ne feszegessük azt, hogy Tompa Mária világa hogyan és miért jött létre. Mindössze annyi a feladatunk, hogy érezzük, lássuk és fogadjuk magunkba ezt a világot. Abban a tudatban, hogy mindenképp szerencsések vagyunk. Hiszen itt lehetünk, ebben a teremben, a koraőszi verőfényben, egy szép világban, ahonnan áttekinthetünk a képek ablakán át abba abba a másik univerzumba.

In memoriam Tompa Mária (1961. május 27. – 2018. május 30.) – a retrospektív kiállítás a gimnáziumi osztálytársak, a barátok és a család összefogása révén valósulhatott meg.

Molnos Zoltán ezzel a verssel búcsúzott a pályatárstól:

In memoriam Tompa Mária

Tompa László segítségét kérem
vigasztalást tegyen, erőt ígérjen
ahogyan tette Áronnal, Imrével.

Hallgassa a Küküllő sétatéri áriáját
ÖLELJE meg családja Máriáját.
Tekintsen rá ahogy
felhőket, virágokat fest az égre
és szivárvány pontot tesz a végre.

Gyeplőjét senki el ne engedje
népét-vérét vezesse,
székely otthonát ne keresse,
csak Mária mosolyát kövesse.
Áron fogalmazza meg az élet lényegét
Imre oldalán Mária ragassza fel,
művészete képeslapjának
örök bélyegét.

Az eseményfotókat Bálint Elemér Imre készítette a 2024. szeptember 8-án lezajlott tárlatmegynitón