Az erdélyi magyar kultúrának, így az irodalomnak mindig vannak, s ha így haladunk, ezután is lesznek adósságai. Az irodalomtörténetnek ugyancsak. Majla Sándor életútja (1960-2015) – bár a szemünk előtt zajlott – ilyen: restanciává változott. Mindössze tíz év telt el korai halála óta, de annyira távolinak rémlik, mintha évszázadokkal korábban zajlott volna. Felgyorsult az idő, s ha nem vagyunk folytonosan jelen a zajlásban, ha nem helyezzük el a nagy folyam medrében azokat a bizonyos köveket, amelyek maradandók, emlékezetesek és emlékeztetők, amelyek a maradást és helyenként a túlpartra való átjutást segítik, akkor nekünk annyi. A látens létezés mit sem ér. Olyan, mintha radar alatt repülnénk, valameddig eljutunk, ideiglenesen megmenekülünk, de a kutya sem veszi észre a ténykedéseinket. Erdélyben, így a Székelyföldön is voltak, vannak és lesznek ilyen rejtett életutak.
Szerencsésnek tartom magam, hogy ismerhettem Majla Sándort. Gyakorlatilag kamaszkorától, amikor az első verseit írta, élete utolsó szakaszáig, a kétezres évek második évtizedének közepéig, nagyjából tanúja lehettem a pályafutásának. Azért csak nagyjából, mert volt egy olyan időszak, egy évtized – 1995 és 2005 között –, amikor eltávolodtunk, s csak ritkán találkoztunk; és nem is annyira személyes, inkább hivatalos, irodalmi találkozások voltak ezek: rendezvényeken szerepeltünk együtt, vagy részt vettünk egymás felvillanásain itt-ott, egy-egy kötet megjelenésekor, olykor pedig a mások számára szervezett könyvbemutatókon, olykor Budapesten, máskor Székelyudvarhelyen, de Korondon és Szovátán is. Centrumban és provinciákban bukkantunk fel olykor együtt, s mindig azt reméltük, hogy ez csak a kezdet, az igazi élet majd ezek után kezdődik…
Az emlékek felidézésére történő felkérés most nem irodalmi berkekből, hanem baráti társaságból érkezett. Középiskolai osztálytársaiban fogalmazódott meg a gondolat a 45. érettségi találkozón 2024 májusában, hogy össze kellene gyűjteni az emlékeket, a dokumentumokat, a tőle származó publikációkat, illetve a róla szóló írásokat, hogy így, egybe rostáltan maradjon fenn, s szolgálja majd a következő nemzedékeket is. Mert az a jó, ha van egy kiindulási alap. Akár be is kerülhet így – utólag – a kánonba, de szolgálhat forrásmunkaként egy majdani tudományos igénnyel összeálló dolgozathoz, ha valaki egyszer majd mesteri vagy doktori értekezést szeretne Róla írni.
Két évvel járt fölöttem a gimnáziumban a Sándor évfolyama, jól ismertük egymást az osztálytársaival, többen közülük bentlakótársaim is voltak, abban az időben „nagyok”, akik hálótermi és szilenciumi felügyelőkként figyeltek ránk, mutatva a jó példát és adagolva a csibészséget is egyaránt. Úgyhogy szívesen vettem a felkérést, hogy állítsam össze ezt a kötetet, s így valamikor a 2024-es esztendő második felében hozzá is láttam.
Nem tekintem egyszerzős munkának ezt a könyvet, hiszen megszólítottam a diáktársakat, a még élő egykori tanárokat, a pályatársakat és átnéztem a kapcsolódó bibliográfiát, igényelve a hozzátartozók segítségét is, hiszen fotókkal, kéziratban maradt szövegekkel, magán- és irodalmi-jellegű levelekkel kívántam szélesíteni a spektrumot, azzal a szándékkal, hogy ne csupán betűtengert zúdítsak az Olvasó felé, hanem lazítsam fel a szövegeket itt-ott a beékelt dokumentumokkal. Több fórumon is „köröztettem” a felhívást. Néhányan rövid időn belül válaszoltak, páran csak külön és többször megismételt felkérésre, voltak ígérgetők, akik azóta is hozzák/ küldik a maguk emlékező írásait, egy-két kolléga ingerülten lerázott, hogy mit akarok, hagyjam őket békén, s amikor úgy éreztem, hogy utána kell néznem bizonyos részleteknek, egy-egy közös barátunkat személyesen is felkerestem, hogy mondják el kapcsolódó élményeiket. Így bővült, s ha nem is kerekedett teljes egyésszé, mégiscsak összeállt a kötet kéziratanyaga, amellyel az volt a szándékom, hogy a 2025-ös esztendő októberében napvilágot láthasson. Majla Sándor október 14-én töltötte volna be a 65. életévét… – írtam mindezeket 2024. december 2-án, amikor a rendelkezésre álló kézirat alapján hozzáláttam a szerkesztéshez.
Egy esszészerű írást képzeltem el, amelyben helyet kapnak a szubjektív meglátásaim. A kapcsolódó részleteket, a másoktól származó történeteket, visszaemlékezéseket pedig az éppen tárgyalt pályaszakaszhoz illesztem. Időrendi sorrendben haladok, ez jelez majd némi korszakokra történő tagolódást, amelyet megpróbálok majd jelezni.
Majla Sándor gyökereiről
A korondi ember tisztes szegénységben él, sokat dolgozott a önmaga és családja fenntartásáért. Gyakori volt az időszakos vagy a tartós elvándorlás. A felcseperedő gyermekek – bár mindannyian kiváló képességűek voltak – nem tanulhattak tovább Sándorék családjában, ahogy elvégezték a nyolc általánost, elhagyták a falut és szolgálni mentek, később pedig, a kisebbek ipari munkahelyeket kerestek maguknak – ezzel magyarázható, hogy Vajdahunyadon, Déván, Székelyudvarhelyen, Szovátán találtak maguknak megélhetést. Kivétel Sándor volt, aki a sorban a legkisebb volt. Ő azonban korán félárva lett, édesapját nem ismerhette. Ráadás még, hogy az anyai nagyanya, született Máthé Karolina, Oláh Sándorné is megözvegyülve odakerült a megfogyatkozott családhoz, szeme világát is elveszítette, hátralevő éveit vakon töltötte, ami nem jelentette azt, hogy elzárkózott a világ elől. Ő volt Nannyó, köztiszteletben álló személy a faluban, akit rokonai, ismerősei, kortársai rendszeresen látogattak, aki mindent tudott, amit egy asszonynak a régi falusi világban tudnia kellett… Sándor édesanyja, Margit néni a postán vállalt munkát, levél- és újságkézbesítő is volt egy ideig.
Meg kell itt jegyezni, hogy a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben több egyetemet végzett fiatal pedagógus tanított Korondon – Czegő Zoltán (1938), Beder Tibor (1938-2020), Asztalos Ferenc (1945), Tófalvi Zoltán (1944) –, s ami azelőtt elképzelhetetlen volt: líceum is működött a község központi iskolájában 1962 és 1974 között. Az írott szó, a művészet becsületét az is növelte, hogy Korondra húzódott haza a börtönviselt Páll Lajos, aki – bár nem vállalt többé semmilyen közéleti tisztséget vagy állami munkát – nagy hatással volt a helyi elitre, hiszen verseskötetei láttak napvilágot, és festőművészként ugyancsak egyre ismertebb lett itthon és Magyarországon egyaránt. Nemcsak napi és hetilapokat, hanem kulturális folyóiratokat is járatott a helyi értelmiség – Korunk, Utunk, Igaz Szó, voltak olyan időszakok, hogy magyarországi lapokra is elő lehetett fizetni –, amelyek már kisgyermek korában rengeteg olvasnivalóval szolgálhattak Sándor számára, sokszor már azelőtt, hogy az előfizetők kezükbe vették volna. Ez a lehetőség minden bizonnyal szélesítette az olvasni szerető kisgyermek látókörét. „Rendes” könyvek is a kezébe kerülhettek a szünidők alatt, hiszen nem fogták odahaza olyan gyakran munkára. Erről Molnos Ferenc ír visszaemlékezésében. Édesanyja kiválóan megtanult virágozni is, ami a korondi fazekasok nyelvezetében azt jelenti, hogy részt vett a nyers agyagedények égetés előtti festésében, ami sajátos tudást és jártasságot igénylő tevékenység, feltételezi a kézügyességet és a kerámia-motívumok ismeretét. Ez a fajta napszámmal járó melléktevékenység többnyire a közelben lakó, kiváló fazekasmester id. Vészti Mihályéknál történt, aki az utcájuk végén, a Főútra nyíló saroktelken lakott. Az öreg Vésztinek akkor már nemzetközi szinten híre volt, sokan vitték el messzi földre az edényeit. Hogy milyen jó üzleti érzéke volt, ezen akkor lepődtem meg gyermekként – valamikor a hetvenes évek végén –, amikor megláttam nála a névre szóló, pontosabban a megszemélyesített csomagolóanyagot. Nem újságpapírba tekerte a cserepet, hanem saját, névvel és címmel ellátott papírosba. Később már családi reklámzacskót is készíttetett.
Szuper volt
Mi mással járulhatnék hozzá ehhez a sok darabból összerakott megjelenítéshez – írta felkérésünkre Molnos Ferenc (1958) Szovátán élő ny. televíziós szerkesztő – , mint a gyermekkor emlékeivel. „A Sándort tulajdonképpen elém tolta az élet, hiszen anyai nagybátyám és tulajdon testvéröcsém is erre a névre hallgatott. Pontosabban ennek becézett alakjára, a Sanyira, mert úgy tűnt, hogy élő ember abban a faluban ennél többre nem juthatott. Írhatták bármelyik keresztlevelére a Sándort, s olvashatták fáradt arcú hivatalnokok adott esetben így, abban a közösségben mindenik mégis csak Sanyi maradt, mert már az is több volt, mint a Sanyika, meg pláné a Sandri.
Éreztem, hogy a Sándorhoz egy kis távolság szükségeltetik. Legalább akkora, mint a falu fölé emelkedő Firtoshoz, amihez fel kell emelni a tekintetet, de ahhoz mégis eléggé közel, hogy ne csupán csodáljuk, hanem szeretve szeressük. Sándorhoz nem lehet átszólni csak úgy a szomszédba a kerítés fölött, őt nem lehet focizni hívni, vagy kopsit fogni vele a patakban, mert ő más” – írtam egykor e névhez való viszonyulásunkról.
Ha csak az anyám, nagyanyám elbeszéléséből ismert nagybátyám is – mert úgy ment el húszévesen, hogy egyszerre négyen szúrtak rá bicskával –, no meg a velem élő öcsém is Sanyi volt, a tőlünk második utcában lakó Majla Sanyi sem vihette ennél többre vagy kevesebbre, Sanyi volt és az is maradt nekünk.
Hiába kutakodom az emlékezetben, az első találkozás képei nem jönnek elő. Egészen kis emberkék lehettünk még, s ez minden bizonnyal ott történhetett meg a közvetlen szomszédunkban Marciéknál, akikkel ő elsőunokatestvéri viszonyban állt, így aztán gyakran megfordult ott. S ha már ott volt, akkor a mi kertünkbe is átjöttek birtókát vagy hullott vackort enni s teniszlabdánál alig nagyobb gumilabda után futkorászni velünk a gyepen. Marciék a szomszédos megosztott telek hátsó felében laktak, egy keskeny bejárón lehetett az utcáról bejutni az udvarukba. Nagy és kicsi házuk éppen a mi hosszú kertünk felénél volt, s ahányszor csak hátra mentünk a csűr mögötti sok-sok gyümölcsfával ékelt kertbe, számukra szem elé kerültünk. Bátyjával ők voltak az elsők, ha társakat kerestünk játékainkhoz. De munkában is gyakran kisegítettük egymást. Mondhatni, sülve-főve együtt voltunk. Persze, Majla Sanyi nem volt ott mindennapos vendég, vele csak olykor-olykor találkoztunk, ha éppen az anyja átküldte húgához, a Marci anyjához valamiért, vagy annyira árvának érezte magát, hogy társaságunkért a Tyúkszer utcán keresztül átjött hozzánk. Ha a kertünkből nagyanyánk kitiltott, mert kitaposnánk a gyepet, csak egyetlen kerítésen kellett átmászni a túloldalon szomszédos Örménykertig, gyermekkorunk egyik fő játszóhelyéig. Na onnan nem zavart el senki. Minden játékunkhoz alkalmas volt ez a hatalmas kert. Ősztől késő tavaszig zavartalanul játszhattunk benne. Sízéshez, szánkózáshoz volt meredek oldal benne. Ha egy hógolyót az aljig elgurítottunk, addig már több ember erejét igénylő hatalmas tekerccsé növekedett. Őszi vasárnapokon két utca népes gyermekserege pitykézett, futhatott benne egész délutánokat. Fűnövéskor nyáron kévényi kövér sóskakötegeket szedtünk itt. Sóskaszedéshez nem tudtunk jobb helyet ennél.
Utcasarki vakolatlan faház a Sanyi szülőháza. A rakófa már rég barnásszürke patinát nyert az időben. Bár nem utcafrontban, hanem az udvar mélyén állt, az épület sarkánál volt a bejárat, deszkalépcső pár foka vezetett oda fel egy kis előszobába, ami belül szintén vakolatlan maradtt. Rengeteg ide-oda lerakott tárggyal valamiféle raktár jellege volt. Eddig mindent a befejezetlenség, az ideiglenesség uralt. Látszott rajta, hogy amint lehetett, lakói fedél alá költöztek, s aztán az építés további része elmaradt. Ám, ha innen beléptél a konyhába, szobába, ott már egy szokásos belakott otthon képe fogadott. Minden bizonnyal ezért az épületért is szerettem ide járni. Egyetlen hasonlót láttam még, a régi posta épületét, amely ugyancsak fából készült, vakolatlan volt és a sarkán volt a bejárat, ám az előtt nem volt udvar, egészen kiépítették a Tanorok és a Malom utca sarkára, míg Majla Sanyiék otthona egy udvar mélyén volt sarokház a Rózsa utcában. A kaputól a ház felé eső részen egy fa adott árnyékot az udvarnak, úgy emlékszem, eperfa volt. Ha Marcit édesanyja nővéréhez futtatta valamiért, szívesen elkísértem. A Borvíz utcából a patak mellett a Tyúkszer utcába fordultunk, s a Bolhadomb alatt – amin a Sárkánynak csúfolt öreg taplász, Gál Samu bácsi kátránypapírral borított fedelű háza feketéllett – az utca átvezetett Molnár Istánék udvarán neki a Pandúroknál a hídnak, aztán már pár lépés után Majláéknál is voltunk. Izgalmas útvonal volt ez. A patak melletti letérőnél volt gyermekkorunk első fürdőhelye. Elsősorban az utcánkbéli gyerekek – jó sokan voltunk – jártunk ide. Majla Sanyinak is ez volt a legközelebbi alkalmas hely a fürdőzésre. Amúgy bennünk talált játékra, csínytevésre alkalmas társaságot. Kerekesék háza mögött az égerfák alatti kanyarban mellmagasságig érő vízben ismerkedtünk az úszás tudományával. Kövekből dugályt raktunk, azzal duzzasztottuk fel a vizet, s akik a munkában részt vettünk, magunkénak tartottuk az így kialakított fürdőhelyet. Csak azt fogadtuk be a később érkezők közül, aki maga is rárakott a dugályra néhány nagyobb követ. Mozdíthatatlan nagyságú kövek is voltak az utca felől. Ez a rész az égerek árnyékán kívül esett. Mivel a nap jól felmelegítette, arra ültünk ki melegedni, napozni. Itt kezdődött a Tyúkszer utca. A Tyúkszert mi mindig egy kis módosítással mondtuk ki. [tyúxar] Úgy indultunk el rajta, hogy tudtuk, mindjárt túl is vagyunk rajta, mert nyúlfarknyi az egész. Kifliszerűen elkanyarodó, s a kanyarban egy kis kitérővel a Bolhadombra, ami valóban bolhányi. Molnár Istánéknál – mert István sem lehetett a faluban, csak Pista vagy Istán – az udvaron ment át az út. Balról a tornácos ház, jobbról a csűr s előtte egy szekér övezte. Van még egy ilyen a faluban, de ott a csűr előtti részt elkerítették. Istánék háza mögött akkor már nem működő malom volt. A kertünk végében lévő malomárok itt hozta le a vizet a malomhoz s mindjárt vissza a patakba. Ha Marcival siettünk Majláékhoz, nem jöttünk körbe az utcákon, emellett a malomárok mellett rövidítettünk.
Tele volt az utcánk gyerekkel. Alig fordult itt elő egyke, s lány nem sok volt, többnyire fiúk. Egy-egy családban két-három fiú is akadt. Sanyi ugyan nem volt egyke, de ő is az egykék életét élte, ugyanis két testvérbátyja már felnőtt volt akkor, s a faluból is rég elköltöztek. Az édesanyjával élt kettesben. Édesanyja jókezű virágozó asszony volt. Fazekasokhoz járt el kerámiát díszíteni. Napestig el volt ott. Jókedélyű asszonynak ismertem. Ha otthon találtam, szívélyesen fogadott, elbeszélgetett velem, örült annak, hogy fiával barátkozom. Korabéli gyermekek nem igazán voltak a szomszédságában, unokatestvérei, Marciék, révén csapódott hozzánk, Borvíz utcaiakhoz. Játékainkban részt vett, de kerti, mezei munkáinkból, nyári csapatos rőzsehordó akcióinkból kimaradt. Inkább hétvégeken járt át hozzánk vagy olyan időszakokban, amikor nem jártuk az erdőt, a mezőt. Olykor együtt mentünk át a Futódomb alján egy malomárok melletti kis házban élő, Marciékkal közös nagyanyjához. Ő mindig otthon volt, ráért a látogatókkal – unokákkal és a velük jött vendéggel – foglalkozni. Sanyi édesanyja tőle örökölhette a szívélyességet és a jó kedélyt, no meg a mesélőkedvet. Mint a meder köveit kerülgető csordogáló víz úgy indultak a történetei, észrevétlenül duzzadtak sodró áradattá, amely már vitt minket is. Amúgy izgalmas, érdekes hely volt az a bekötő utat kísérő, s közvetlenül a ház mellett elfutó bővizű malomárokkal, s ott hátul egy hajdani malom romjaival. A látvány, s a hallott régi történetek révén itt könnyen beindult a fantázia. A gyermek egy másik, egykor volt világba került, sosem látott emberekkel találkozott, átélt felkavaró eseményeket.
Valahol itt születik a képteremtő erő, amikor a külső élményeket a gyermeknek belső képekké kell alakítania. Valahol itt született Sanyi mesélőkedve is. No meg a könyvek lapjai közt. Azt hiszem, a velünk császkálások mellett is, sokat volt egyedül, s ilyenkor könyvekbe menekült. Nem tudtam róla akkor, hogy írna, nem szólt róla, de azt tapasztaltam, hogy ügyesen forgatta a szavakat.
Aztán a kamaszkor hétvégi kószálásai élnek még elevenen bennem. Marcival és Sanyival hármasban a Csigadomb alatti sóstóra jártunk. Sokat beszélgettünk mindenféléről. Peer, Ofner, Szuper – osztottunk ki magunknak játékból egy-egy titkos nevet, amelyet mások előtt sosem használtunk. Évtizedek múltán egy találkozásunk alkalmával nevetve felidézte.
– Én már akkor Szuper voltam! – mondta. – Igen, az voltál! – válaszoltam. – Te meg Peer!…
Krisztusi képén ragyogtak a mélyen ülő szemei. Úgy éreztem, mintha egy pillanatra visszatért volna közénk azzal a derűvel teli cinkosság, amit már rég elvesztettünk.” (M.F.)
Az is a hetvenes évek közepén lehetett – ’75/’76-ban, magam is a korondi általános iskola padjait koptattam –, amikor híre kelt, hogy Sándor verseket ír. Nekem egyet sem mutatott meg. Nem voltunk annyira bizalmas viszonyban. Csak hallottam másoktól. Én saját bimbódzó „költői mivoltomat”, akkor még erősen titkoltam. Talán a vele egyidős Józsa László párat olvashatott közülük, aki szintén verselt akkortájt, de Laciból aztán nem költő lett, hanem kiváló keramikus, aki megújította, sőt tovább is gondolta a hagyományos korondi népi formát és stílust. Kilenc és tizedik osztályban ők ismét osztálytársak voltak Udvarhelyen, de Laci családi okok miatt abbahagyta aztán a tanulmányait, meghalt az édesapja és át kellett vennie a műhelyt és a gazdaságot.
Az „ifjú költővel” való komolyabb megismerkedésem aztán a Gimnázium bentlakásában történt. Eljárogattunk a Tomcsa Sándor Irodalmi Körbe, ahol voltak nálunknál „zsengébb”, de „érettebb” író- és költő-ígéretek is: Fülöp D. Dénes (1954), Veress Gerzson (1956-1998), Bágyi Bencze Jakab (1958), Jánosi András (1960), Pintér D. István (1964) és mások. Erről az időszakról így vallott Lakatos Mihálynak, aki a tiszavirág-életű Ifjúság Magazin számára készített vele interjút: „(…) tizenegyedik-tizenkettedikes koromban az iskolának-tanulásom eredménye (a jegyek) nagy ívben lefelé tartott. Ezzel ellentétben egyre több időt töltöttem könyvtárban, színházban, no meg egyedül egy-egy könyvvel, elvonultan. Nem külön láthatóként vagy körülhatárolhatóként megfogalmazottan, hanem inkább indulási évek szintéziseként mégis a Tomcsa-kör segített sokat az első években. Aztán természetesen el kell mondani még azt, hogy mit jelentett az Ifjúmunkás IM-oldala a magamfajta zöldfülű titánok számára.” (S.M.)
Az ECCE… Majla Sándor című emlékkötet 200 oldalon, több mint 143 fényképpel, dokumentummal, illusztrációval tekinti át az életutat. Felvillanak a gyermekkori helyszínek, betekintést nyerhetünk a létezett szocializmus hetvenes-nyolcvanas éveinek letűnt itteni világába, illetve az újabb demokrácia első huszonöt évét idézve emlékezhetünk azokra a törekvésekre, amelyekkel megmozgatta a székely anyaváros és egész Székelyföld írói társadalmát, olykor pedig Kolozsvárig, Budapestig, Szegedig, Bécsig, Frízföldig tovaterjedő kezdeményezéseivel kereste a kulturális kapcsolatokat, hogy a kultúra segítségével hídakat építsen emberek, helyszínek, életterek és külünböző korszakok között. A vágyott átjárhatóság – sajnálatos módon – azonban nem valósulhatott meg tartósan, az irodalom által nem került sor „világmegváltásra”, viszont a pályakép, a szárnyalással való próbálkozás követhető lehet mindannyiunk számára. Mindezek mellett, mindezeken túl a „szavak képkockái” által megelevenedik előttünk az Ember, aki esendőségével, erényeivel és hibáival mindenképp megérdemli azt, hogy minél árnyaltabb portréját őrizzük meg a magunk és az utánunk következők emlékezetében. Ismervén életét, mi is többekké válhatnánk… Ez a portré a közeljövőben tovább „árnyalható”, hiszen a kortársi emlékezet bugyraiból újabb és újabb töredékek bukkanhatnak elő, amelyek erősítik az összhatást.
Könyvbemutatók következnek
A nyomdai kivitelezés befejezését követően közönségtalálkozókat tervezünk. Két alkalommal Székelyudvarhelyen, egy harmadik alkalommal pedig Zeteváralján tartunk majd bemutatókat, amelyek időpontját hamarosan közzé fogjuk tenni honlapunkon, illetve más fórumokon is.
Az itt felhasznált részletek a Várad 2025/10-es lapszámában is megjelentek
