A napokban kétszer is megfordultam a Nyirő József utcában, ránéztem a házra és azon gondolkodtam, hogy az író, ha szólni tudna, vajon mit mondana a látottakról?…
Ez sült ki belőle. Nyirő József hangján: „Ez a ház nem az enyém volt, hanem a szóé, amit benne kimondtam. A falak még ismerik a toll sercenését, az asztal lapján még ott az árnyék, ahol az utolsó mondatot írtam. De lám, ahogy az ember sorsa megfakul, úgy kopik a vakolat is. Mégis — nem kell sajnálni. A ház él, ha van, aki ránéz, és megérzi, hogy itt valaha égett a lélek tüze. Ha egyszer majd újra kinyitják az ablakait, hadd jöjjön be a fény — ne az enyém, hanem a mostaniaké. Mert a ház is olyan, mint az ember: addig él, amíg emlékeznek rá, és amíg van, aki benne álmodik tovább.”
