Biztos, mert megírta A boldogabb ember című regényét, amely, akárcsak a többi könyve, sodró erejű, hatalmas tudásanyaggal hömpölyög, tágítva az olvasó világlátását, reflexióra késztetve, ámulatba ejtve és elgondolkodtatva.
Simó Márton a Zsil-völgyi Urikány szülötte, mégis Atyhában „őshonos”. Ismeri a székely ember lelkének rezdüléseit, de ezt olyan kiművelt nívón képes bemutatni, mint a kertész, aki nemes ágat olt be vad fába, hogy az minőségi, bő termést hozzon. Simó Márton író, költő, publicista immár évek óta leheletfinom érzékelője, finom lelkű megfigyelője az udvarhelyszéki falvaknak, és nemcsak azoknak. Ezen táj „helyrajzi száma” nyugodtan beazonosítható Csíkban, Gyergyóban vagy éppen Háromszéken is. Annyira finoman reagál az őt/minket érintő jelekre, jelzésekre, – miközben rögzíti, érzékeli is Székelyföld pulzusát –, hogy tanítani kellene, ha lehetne.
Udvarhely, a székely anyaváros, az író jelenlegi lakóhelye, de egy percre sem felejti gyermekkora színhelyét, Atyhát. Úgy van vele, mint Mikes Kelemen Zágonnal. A „kényszerlakhely” nem teszi zárójelbe a valódi otthont, ahová gyökeret eresztett, szálait el sem vágta, ellenkezőleg: azokból táplálkozott, élt mindig is, írói és emberi pályája során. Neki az a kijelölt hely. (Nekem ilyenkor mindig Ferenc Imre kilencvenes évekbeli, hétfői publicisztikái jutottak eszembe róla.)
Érzékeli a korszakhatárt, törésvonalat, amely a régi és új világrend között húzódik, s amelyet bőrünkön érzünk.
A szerzőt alázat, szerénység, lényeglátás jellemzi. Szinte prófétai érzékkel láttat, sejtet meg összefüggéseket, mély felismeréseket. Töprengéseit megosztva kiderül: benne él, zsong a népéért, a faluért való törődés, a fájdalom, az aggódás. A hagyományos paraszti életmód kellékei ott vannak a nyelve/tolla hegyén.
Simó Márton falun van a helyén. Ott érzi magát otthon. Nem riasztja el a kidőlt kerítések, az omladozó falak, a bedeszkázott ablakok látványa, mert lelki szemei előtt ez a falu él. Leírhatatlan kincseket rejteget magában, amelyek az övéi is. A környék falvait járva, észlelve a gondokat, felleltározva a még el nem adott-herdált értékeket, városi tömbházlakása ablakából is falura tekint. A város peremén is az atyhai hegyeket fürkészi. Ha csak lehet, minél több időt ott töltene. Nem csupán a régi élet illúzióját szeretné viszontlátni. Elfogultságnál messze több ez az érzés, nem pusztán az elvesztett paradicsom utáni vágy. Nem is nosztalgia. Inkább egyfajta várakozó, lesben álló, a lövésre kész vadász türelmetlen izomfeszülése, hogy léphessen, ugorhasson, ha beköszöntött a pillanat.
Számára a falu a „kijelölt hely” – ez egy korábbi publicisztikai jellegű kötetének címe is! – , ahol élni ma is szép. Sőt, csak ott érdemes.
Hivatástudattal ír, ezzel a talentummal szolgál mindnyájunkat. Élteti őt a remény, hajtja a vágy, a kötelességtudat, hogy nemcsak családjáért kell élnie, a nagyobb közösségért is tennie kell valamit. Nem várva biztatást, megfelelő pályázati vagy politikai csillagállást, belekezd, kezdeményez, újít, ötletel, és megtalálja azokat a jó szándékú társakat is, akik ebben őt segítik.
Igen, a fecskék meghozzák a tavaszt. Olyan ő, mint egy álomfejtő: meghökkent, szembesít, elgondolkoztat, mélyebb látásmódra ösztökél mindenkit, aki olvassa jegyzeteit, publicisztikáit. És az olvasmányélmény, a gondolat, a felismerés hetekkel-hónapokkal később is ott vibrál, visszhangzik lelkünkben. Nyugtalanít.
Sokan emlékszünk az évek alatt hűségesen megírt heti jegyzeteire, publicisztikáira is, amiket az Udvarhelyi Híradóban, a Hargita Népében olvashattunk. Mert Simó Márton rátapint a lényegre, mert van bátorsága, erkölcsi ereje, tiszta lelkiismerete ezt megírni, kimondani a nevünkben. Tudja, hogy valójában Isten a munkaadó. Ő gyógyít, az orvos csak a kötést cseréli, tudja, hogy a véletlen nem más, mint a Gondviselés leánykori neve. De a Gondviselésnek mégis szüksége van ránk, hogy kezünket, lábunkat, értelmünket, pennánkat használja, hogy általa okítson másokat, értékeket közvetítsen, kincseket adjon tovább.
Látszólag nem változik a világ sorsa, mégis, az ilyen „médiaapostolok”, mint Simó Márton segítenek átvinni kincseinket a sodró idő egyik partjáról a másikra. Be lehet őt skatulyázni kereszténynek, jobboldalinak, konzervatívnak, ettől még tud tárgyilagos lenni, és igenis elfogultan kezelni azt, ami az övé. Amit övéi: nemzete, kisebb és nagyobb közössége magáénak vall, értéknek tart. Féltő szeretettel, aggódással védi a székely tájat, a népművészet, építészet, a székely kultúra értékeit, járja a falvakat, itthon maradásra és értékteremtésre biztatva elkényelmesedő és önfeladásra hajlamos véreinket.
Síkra száll szeretett faluja, Atyha érdekeiért is, ha kell, a templomépítésbe is besegít a maga szerény eszközeivel. Nem keresi a díjakat, mert azok úgyis rátalálnak, mint idén a Márai Sándor-díj. Nem szít ellenkezést, nem uszít mások ellen, hanem baráti jobbot nyújt a jó érzésű román honfitársaknak, és, ha néha talán fanyar humorral, de mégis gyengéden, finoman, szépen, alázattal, de ugyanakkor határozottan irányítja figyelmünket mindarra, ami igazán fontos, nemcsak nekünk, hanem unokáink nemzedékének.
Úgy gondolom, Simó Márton író, újságíró, „székely polgárjogi aktivista” olyan próféta saját hazájában, aki a Megváltó útját készíti, egyengeti ebben az erdélyi pusztában. Holott az elektronikus média uborkafájára felkapaszkodott influenszerek azt hiszik, lehet temetni a Gutenberg-galaxist. De az írói népszolgálat mélyszántását nem lehet újraprogramozni, sem pótolni holmi digitális tápszerekkel.
Lőrincz György író asztalánál ismerkedtünk meg Udvarhelyen, s annak immár vagy húsz éve.
Egy író nem ír ki mindent egyszerre magából. Csak adagolja az emészthető tudást. Lassan, mértékkel, hogy az olvasót ne érje váratlanul, ne temesse maga alá a temérdek bölcsesség. Mert attól kezdve, hogy kinyitotta a regényt, neki kell értelmezni, magában helyet készíteni, befogadni, elrendezni, hasznosítani. Az író elengedte szellemi gyermekét, hadd járja a maga útját. A könyv így nem puszta termék, árucikk lesz, hanem adathordozó, értékközvetítő, az író „lemenője”, aki esszenciákat ad át a következő nemzedéknek. Megtermékenyít, éltet, felcsigáz, irányt mutat, ösztönöz.
Annak idején a bozgor című háromkötetes regényében sem írta ki magát. Még sok mondanivalója van. S ezt már jelezte a Kijelölt hely című publicisztika-kötete is. Abban is, s a mostaniban is ez a téma izgatja. Boldoggá teheti-e az embert, ha feladja saját szállásterületét? Az Isten által számára kijelölt helyet? Illetve mi (vagy ki) teszi boldoggá: a szakmai kiteljesedés, a helyezkedés, egy megértő társ? Vagy van esetleg más hely a világon, ahol boldoggá lehetünk? Mi a dolgunk itthon?
Szerzőnk azt mondja, itthon kell boldognak lennünk, itthon kell boldogulnunk, mint Jobb Gyurka, a hős, aki azért is irigylésre méltó, mert, ha át is kalandozott ’Magyarba’, ottani befektetését itthon kamatoztatta, s így nyugszik meg az ember.Így néz szembe lelkitükrével és unokáival is. Ma este mintha azt mondaná: itthon, Csíkban, Székelyföldön, Székelyszenthomoródalsófelsőboldogfalván is lehetünk boldogok a Kükküllők, a Maros, meg az Olt mentén.
Sebestyén Péter
A 2025. május 16-án Csíkszeredában, a Városháza dísztermében tartott kettős könyvbemutató „felvezetőjeként” elhangzott beszéd szerkesztett változata. Ez az esemény volt A Honfoglalás előttől az Európai Unió utánig című sorozat 315. rendezvénye, amely Csíkszereda Megyei Jogú Város önkormányzata támogatásával valósult meg Veress Dávid úr szervezésében.
