„Diktatúrában felnőve megértem a szabad Magyarország születését, és részt vettem annak kiépítésében; megélve az Orbán-korszakot.” Az interjú az Élet és Irodalom 2025. április 17-i számában látott napvilágot. A beszélgetést változtatások nélkül, Jeszenszky Géza (1941) életút-állomásait idéző archív fotókkal közöljük.
– A rendszerváltás első kormányában meglepően sok volt a történész. Ön készült efféle politikai szerepre ifjú korában?
– Nem. Gyerekkorom óta történész akartam lenni. Hétéves koromban megkaptam nagyanyámtól a négykötetes Magyarország történetét anyai nagyapám, Miskolczy-Simon János hagyatékából, aki Nógrád megye főlevéltárnoka volt, és az első világháború egyik első ütközetében hősi halált halt.
– Ha hétévesen nekikezdett a négy hatalmas kötetnek, akkor már előbb is érdekelhette a történelem…
– Hogyne. Egyik dédapám 1848/49-ben honvéd ezredes volt, jó tíz év várfogság lett az eredmény. A négy nagyszülőm közül három magyarként a mai határokon kívül született. A határon túli magyarok sorsa, helyzete állandó téma volt otthon, meg persze a háború, hisz éppen hogy túléltük az ostromot. A családban az időt mindig úgy határozták meg, hogy ostrom előtt, ostrom után. Az én nemzedékem tudatos élete az ostrom után kezdődött, de sokat tudtunk, hallottunk otthon a két világháborúról. Szüleink megszenvedték a Rákosi-rendszert, de mi gyerekként nem érzékeltük különösebben a szörnyűségeket; azt tudtuk, hogy esetleg kitelepíthetnek, de a gyerek ezt nem fogja föl olyan tragikusan. Az iskolát is átjáró politikai légkör viszont segített, hogy utáljuk a rendszert.
– A történelem iránti érdeklődés forrása megvan, és az angol nyelvé?
– 1947-ben, amikor én kezdtem iskolába járni, újra megnyílt egy angol nyelvet is tanító magániskola, apám oda íratott be. Apám a Magyar Általános Hitelbanknak volt a jogásza, az utolsó években egyik igazgatója, ő tehát a háború után a finánctőke képviselőjének számított. Németül és franciául már jól tudott, amikor a 30-as években elkezdett angolul tanulni. Azt mondta családi körben, hogy a jövő az angolul beszélő országoké. Apám egyszerre volt angolbarát, náciellenes és antikommunista. Ez a családi örökségem része. Tehát első elemista koromtól tanultam angolul. Egy év múlva, az államosításkor ezt az iskolát bezárták, de ennek az angol indításnak rengeteget köszönhetek. Apámmal együtt hallgattam már kilenc-tíz éves koromtól a nyugati rádiókat, néha angolul.
– Közismert, hogy ön a Toldy-gimnáziumba járt, ami – mondhatjuk – sorsdöntőnek bizonyult…
– Ezt a választást valóban nagy szerencsémnek tartom. Ott éltem meg a forradalmat, az október 23-i tüntetésen ott voltam a Bem téren az első sorokban, fénykép is van róla; ’57 tavaszán pedig az Eötvösből büntetésből áthelyezett Antall József lett a történelemtanárom és az osztályfőnököm is. 1956 és Antall József meghatározták az életemet.
– Érettségi után egyetem, történelem szak?
– Ez volt a terv, de füstbe ment. Viszonylag ismert történet (film is készült belőle), hogy a Toldy-gimnáziumban ’57. október 23-án néma tüntetés volt. Nagy botrány lett belőle, engem az ország összes középiskolájából való kicsapással fenyegettek mint egyik szervezőt. Pedig ezt nem szervezte senki, spontán tiltakozás volt. Emiatt mi ellenforradalmár minősítésűek voltunk, ezért két évig az egész osztályom el volt tiltva az egyetemi felvételtől. Segédmunkás voltam előbb egy kémiai laborban, majd a Pénzjegynyomdában.
Aztán 1961-ben már az enyhülés szele fújdogált, és felvettek az ELTE angol–történelem szakára. Egyetem után két évig egy 12 osztályos iskolában voltam nyelvtanár, aztán kedves tanárom, Szabad György ajánlására az Országos Széchényi Könyvtárba kerültem történész referensnek. A nemzeti könyvtár remek intézmény volt, ott komoly tudósok kerültek „parkolópályára” politikai nézeteik miatt. Levelező tagozaton elvégeztem a könyvtár szakot is. Mondhatom, a Széchényi Könyvtár ifjúságom kiemelkedően szép időszaka volt.
– Meddig tartott?
– 1976-ig. De közben intenzíven foglalkoztam a történelemmel. 1970-ben megvédtem egyetemi doktori disszertációmat, majd megtaláltam egy életre szóló témát, Magyarország külföldi megítélésének az alakulását. Azt kutattam, az 1848–49-ben szerzett óriási rokonszenv hogyan vált az első világháború végére semmivé, és vezetett Trianonhoz.
Közben rendszeresen ismertettem könyveket szakfolyóiratokban, szemléztem külföldi folyóiratokat. Így nyertem el egy akadémiai pályázatot, ami lehetővé tette, hogy kutathassak londoni levéltárakban, s megírhassam Az elveszett presztízs című könyvemet. Ezzel elnyertem a kandidátusi fokozatot.
– Hogy került a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre?
– Közgazdászok és Moszkvában tanulók mellett ott képezték a jövendő magyar diplomatákat. 1976-ban váratlanul szükség lett valakire, aki a nemzetközi kapcsolatok történetét oktatja. Az állásra Juhász Gyula, a neves diplomáciatörténész ajánlott.
– Hallottam egykori hallgatóitól, hogy nemcsak az előadásait szerették, hanem a börzsönyi sítáborokat is, amelyeket mint profi síoktató szervezett nekik.
– Valóban, nagyon szerettem a diákokkal foglalkozni, és a történelem mellett sokukat megismertettem a szenvedélyemmel, a sísporttal. A „Közgáz”-on a 70-es évek végén már élénk politikai élet volt, ebben én is részt vettem. És ekkor jött egy nagy kihívás. 1984-ben elnyertem egy oktatói Fulbright-ösztöndíjat a Kaliforniai Egyetemre, a gyönyörű Santa Barbara kisvárosban.
Meglepetés volt, hogy a Művelődésügyi Minisztérium hozzájárult ehhez, és még nagyobb meglepetés, hogy kiengedték a családomat is. Egy évre szólt az – egyébként nagyon szerény – ösztöndíj, de marasztaltak, úgyhogy végül két és fél évig éltem és tanítottam Amerikában.
– Mit tanított?
– Kelet-Európa történelmét – ami a mi terminológiánkban Közép-Európát jelent – 1789-től egészen napjainkig. El kellett döntenem, hogyan fogok beszélni a ’45 utáni kérdésekről. Lehet, hogy az amerikai egyetemen is megfigyelnek? Úgy döntöttem, nem fogok hazudni sem szóval, sem hallgatással. A fő üzenetem az volt, hogy erre a térségre ráerőltették a kommunizmust, ezt bizonyítja 1956, az 1968-as prágai tavasz és a lengyel Szolidaritás mozgalom. Azt is mondtam, hogy a kommunista rendszer összeomlása Közép-Európából fog kiindulni, bár nem valószínű, hogy megérem. Amerika meghatározó élmény volt számomra, és onnan figyeltem, hogy Magyarországon forrásba jött a politikai élet. Hazatérve 1987-ben részt vettem az első lakiteleki találkozón, fel is szólaltam.
– Innen már egyenes az út a politika felé?
– Nem egészen. 1967-ben bekerültem az Antall családba: egykori tanárom megkért, hogy tanítsam angolra az unokahúgát, akit azután feleségül kértem. Az MDF-be viszont nem Antall vitt, egymástól függetlenül kerültünk oda. Igazán csak ’89-ben kezdtük hinni, hogy valódi fordulat következhet be.
– Mi erősítette meg ezt a hitét?
– 1988. október 23-án még erővel verték szét a szerény megemlékezési kísérleteket. Fél év múlva, 1989. március 15-én hatalmas tömeggel vonultunk a Petőfi térről a Szabadság térre – s nem lőttek a Belügyminisztériumból, és nem is állták utunkat. Ez óriási változás volt.
– 1990 tavaszán még nagyobb következett…
– Antall József soha nem mondta, hogy ha elveszed az unokahúgomat, akkor egyszer minisztert csinálok belőled. Úgy lettem az MDF külügyi bizottságának a vezetője, hogy diplomáciatörténetet tanítottam, hosszabb időt töltöttem Nyugaton, sok külföldi kapcsolatom volt, és az MDF-ben nem sokan tudtak jól angolul. Rengeteg értelmiségi gondolta azt ebben az időben, hogy most ki kell állnunk, szerepet kell vállalnunk az ország jobb jövője érdekében. Kockáztatva, hogy a kaland a börtönben fog végződni.
– Jöttek a választások, az MDF győzött, ön külügyminiszter lett az első szabadon választott kormányban.
– Úgy éreztem, új korszak, új világ kezdődik. Történészként – Antall is az volt, Für Lajos is – azt éreztük, most megpróbálhatjuk helyrehozni azt, amit a történelem, a balsors meg a balítéleteink elrontottak. Hatalmas, gyönyörű feladat volt, nem lehetett visszautasítani. Ráadásul Antall bennem tökéletesen megbízott. Hiszen kritikai politikai gondolkozásomat gimnazista koromtól ő határozta meg.
– Akkoriban az ellenzéki sajtó azt sugallta, hogy a külpolitikát a kormányfő viszi – akárcsak manapság –, a minisztérium csak statiszta a saját színdarabjában. Így volt?
– Én is hallottam, hogy csak eszköz vagyok, s Antall mindennap megmondja nekem, hogy mit csináljak. Mint minden minisztere, én is szuverén módon vezettem a tárcámat, természetesen összhangban a kormányprogrammal. Annak a külpolitikai részét nem kizárólag, de részben én írtam. Volt közöttünk Antall-lal egy íratlan munkamegosztás, hogy a legfontosabb külföldi tárgyalásokon ő vesz részt, ha nagyon indokolt protokollárisan, akkor elkísérem, de általában nem. Amikor nagy történelmi útja volt Moszkvába, 1990. június 7-én, akkor Antall azzal ment oda, hogy a Varsói Szerződésnek nincs további létjogosultsága. Ha nem oszlatja fel önmagát, mi egyedül is kilépünk. Én azzal egy időben Párizsban beszéltem a Nyugat-európai Unió közgyűlésén, hasonló szellemben.
A keleti politika volt az én felelősségem, benne értelemszerűen a szomszédságpolitika és a határon túli magyarok kérdése. Ami engem mindig behatóan foglalkoztatott, már a családi gyökereimre való tekintettel is. Néha a közös útjainkon konzultáltunk, aztán ott voltak a személyes késő esti telefonbeszélgetések, és természetesen a kormányülések.
– Mit tekint miniszteri munkája legfontosabb eredményének?
– Azt, ami miatt a legtöbbet támadtak, és ma is támadnak: az Ukrajnával kötött szerződést, elsősorban azt a passzusát, hogy egymással szemben nincs és a jövőben sem lesz területi követelésünk. Egyébként ezt a formulát nem én vagy Antall találta ki, még csak nem is Ukrajna, hanem a németek. Amikor a német egység létrejött, Lengyelország és Csehszlovákia tartott az esetleges területi igényektől, és hogy megnyugtassa a két szomszédot, Németország olyan államközi szerződést kötött velük, amiben szerepel expressis verbis, hogy nincs és nem lesz területi követelésük. Mi először Ukrajnával kötöttük meg ezt a kétoldalú szerződést, főképp a kárpátaljai magyarokra való tekintettel, meg annak is örülve, hogy a legnagyobb szomszédunk Ukrajna lett, és nem a Szovjetunió. Kijevben azt mondták, hogy nekik elég bizonytalanok a határaik – nem is sejtették, mennyire –, ők készek széles körű jogokat adni a kárpátaljai magyaroknak, de ragaszkodnak ahhoz, hogy ez a német formula szerepeljen a szerződésben. Antall-lal együtt érveltem, hogy Kárpátalját Trianonban vesztettük el, majd a ’47-es békeszerződésben.
Mi most csak újra tudomásul vesszük azt, ami tény. A szerződés addig érvényes, amíg fel nem mondják, de ha Ukrajna szabadulni akarna a maradék magyar falvaitól, ennek nem lenne gátja az 1991. december 6-án aláírt szerződés. Kiemelném még, hogy a szerződés ratifikálását az ellenzék is támogatta, az SZDSZ, a Fidesz (!) és az MSZP is egységesen megszavazta. A kormánykoalícióból voltak, akik nem szavazták meg, de a koalíció önmaga is biztosította a többséget. Nagyra értékeltem az ellenzék lojalitását, mindig arra törekedtem, hogy a külpolitikában lehetőleg egyetértés legyen. Ezt a szerződést én azért tartottam és tartom ma is fontosnak, mert a lényege nem a területi kérdés, hanem messzemenő kisebbségvédelmi garanciák voltak benne, amelyek megadására a szomszédaink közül azok az országok, ahol a legtöbb magyar élt – Románia és Csehszlovákia –, nem voltak hajlandók. Velük is tárgyaltunk, szerződésjavaslatok mentek ide-oda, de ők attól elzárkóztak, hogy azok a kisebbségvédelmi pontok legyenek benne, amik az ukránban. Kötöttünk szerződést – ez kevésbé ismert – Horvátországgal és Szlovéniával is a függetlenségük után. Ezekben is benne vannak ezek a pozitív kisebbségvédelmi elemek.
– Az akkori ellenzék azzal is vádolta az Antall-kormányt, hogy ideológiai okokból nem kereskedünk a Szovjetunióval, és elrontottuk a szomszédsági viszonyt.
– Jelcin Oroszországával kifejezetten jó viszonyban voltunk, a külügyminiszterével, Kozirjevvel szinte barátok lettünk – ő egyébként ma Floridában emigráns. Ukrajnával, nem is beszélve a balti államokról, szoros baráti kapcsolatban álltunk, miközben egyértelmű volt, hogy az utunk a nyugati integráció, még ha nem jutottunk is el oda Antall életében.
Én nyújtottam be miniszterként a felvételi kérelmünket az Európai Unióba 1994. április elsején. A NATO-tagságért is erősen dolgoztam, el is jutottunk az ígéretig. 1994 januárjában elhangzott Clinton elnök szájából, hogy immár nem az a kérdés, lesz-e NATO-bővítés, hanem hogy mikor és hogyan. When and how? Tehát szemenszedett hazugság Putyinnak az a tétele, amit sokan el is hisznek, hogy ígéretet tett volna a Nyugat: nem fog a NATO keleti irányban bővülni. Semmiféle írás, szerződés nincs erről. A NATO bővítése azért tartott sokáig – ’99-ben volt az első kör –, mert az Egyesült Államok mindent megtett azért, hogy Oroszországgal ezt elfogadtassa. Megnyugtassa, hogy ez nem irányul ellene. És nem is irányult ellene. Meggyőződésem volt, hogy a NATO- tagság biztonságunk garanciája, egy semlegességi deklaráció csak papírrongy. Láthatjuk, mit ért Ukrajnának Oroszország garanciája. Amikor 1995-ben megválasztottak a Magyar Atlanti Tanács elnökének, sokat dolgoztam azon, hogy ezt elfogadja mind a magyar, mind az amerikai közvélemény, és persze az amerikai szenátus is.
– A miniszterség után a diplomáciai pálya hogyan kezdődött?
– 1994 és ’98 között országgyűlési képviselő voltam az MDF, majd az abból kivált MDNP részéről. Ekkor Orbán Viktor volt az Európai Ügyek Bizottságának az elnöke, az európai integráció élharcosa, és a NATO-tagságnak is erőteljes híve. Amikor a Fidesz nyert ’98-ban, Orbán fölkért, hogy legyek Magyarország washingtoni nagykövete. Ezt örömmel fogadtam el, akkor még teljes egyetértés volt köztünk külpolitikai kérdésekben. Szép feladat volt Washingtonban erősíteni az amerikai–magyar szövetséget. Magyarországnak az az érdeke, hogy legyen egy erős NATO, és ha a NATO Amerika részéről meggyengül, akkor ezt pótolja, amennyire lehet, egy katonailag megerősödő Európa.
Én egyértelműen Magyarország nyugati orientációjának híve vagyok, és meggyőződésem, hogy a Nyugatnak nem fog bealkonyulni. Vannak komoly gondjai és hibái, de ezek orvosolhatók, sőt a bevándorlási politikában ez már meg is indult. Magyarországnak pedig mindenkivel jóban kell lennie, ám akik a nemzetközi jogot megsértik, és fenyegetik az európai demokráciákat, azokkal ne legyen meghitt a viszony. A modern kori magyar történelemnek egyik tanulsága, hogy Magyarországnak a fenyegető nagyhatalmakkal szemben a környező kisebb népekkel együtt kell működnie. Ezt példázza a visegrádi együttműködés – akkor is, ha most hibernált állapotban van. Alapvető nemzeti érdekünk a jól együttműködő Európai Unió. Ebben tud újra egyesülni a magyar nemzet.
– Jelenleg min dolgozik, s mik a későbbi tervei?
– Most a szomszédságpolitikáról írt könyvem angol változatán dolgozom; talán nyáron meg is jelenik. Utána végre hozzá akarok látni, hogy politikai memoárom elkészítsem. Úgy érzem, történészként is kötelességem, hogy egyfajta koronatanúként a rendszerváltozás éveiről beszámoljak, és nemcsak ezek külpolitikai, hanem a belpolitikai oldaláról is, amikről nekem nem pusztán emlékeim vannak, hanem papírjaim, dokumentumaim is. Itt a legnagyobb nehézség az lesz, hogy mit hagyjak ki, és mit kell ebbe mindenképpen beleírni. Diktatúrában felnőve megértem a szabad Magyarország születését, és részt vettem annak kiépítésében; megélve az Orbán-korszakot. Nem lesz kerek történet, mert nem tudom, mikor lesz vége a zsákutcás magyar történelemnek.
Az Élet és Irodalom közlése nyomán
Kapcsolódó
