A latin vespera – ’este’ jelentésű szóból alakult ki a vesperás, amellyel az esti imaóra szertartását nevezik a keresztény felekezetekben. A Kárpát-medencében, a magyar nyelvterületen, illetve a velünk és a környezetünkben élő más népek és nemzetiségek körében is általános volt hajdanán.
A római katolikus és a görögkeletiek egyaránt végezték, erre utal az esti imaóra másik megnevezése, a vecsernye, amelyet mi is az ószlávból kölcsönöztünk, hiszen a ‘vecser/ вецсер’ estét jelent. A keleti rítust követő románok vecerniának mondják; az oroszok, ukránok, szerbek nyelvén: вецсерниа. Magyarországon, így Erdélyben fennmaradt a reformáció után is, a katolikusok, a különböző protestáns felekezetek más-más változatait használják, illetve használták.
A római katolikusok szertartásrendjében – a II. Vatikáni Zsinat lezárulta után (1965. december 8.) az összetevői: három zsoltár, himnusz, rövid olvasmány, responzórium, Magnificat és könyörgés. Reggeli megfelelője a laudes.
A vespera szertartása a Jeruzsálemi Templom esti áldozatából ered. Napnyugtakor imádkozták, zsoltárokból, szentírási olvasmányból és könyörgésből állt. Kezdetben csak bizonyos napokon, agapével egybekötve, ám 350 körül már mindennapos liturgikus ima volt. Szent Benedek a zsoltárok számát négyben határozta meg, a szentírási olvasmányból helyébe rövid kapitulumot tett és bevette a Magnificatot. Többen megzenésítették: Dufay, Willaert, Palestrina, Monteverdi (Vespro, 1610), Mozart (K. 321, 339).
A protestáns felekezetekben azért maradhatott fenn, mert a vallási „konszolidáció” (1690) utáni időszakban, amikor befejeződött a hit miatti háborúskodás – bár nálunk, Erdélyben a vallási türelmet jóval korábban megfogalmazták (1568), de a „civilizált” Európában még majd’ másfélszáz évig ölték egymást a népek – az elemi iskolák – főként a falusi jellegű településeken – egyházi fenntartásúak voltak, s mivel a papok és a kántorok végezték az oktatást, lehetőség volt a gyermekek bevonására úgy a reggeli, mint a délutáni/ esti imaalkalmakba, akik közül a megfelelő énekhanggal rendelkezők, vagy éppenséggel az eminens, a jó magaviseletűek és a hasonló tevékenységek iránt lelkesedők, kórust alkotva énekelhették a zsoltárokat. Alkalmanként felnőttek is megjelenhettek a vasperáson, de a biztos és törzsközönséget elsősorban a gyermekek és a fiatalok alkották.
Ez a gyakorlat pedagógiai szempontból is fontos volt, hiszen formálta a templomlátogató közösség utánpótlásának kinevelését, még akkor is, ha az unitáriusok nem tették/ nem teszik kötelezővé a rendszeres vasárnapi templomlátogatást – megelégedtek az úrvacsoraosztási alkalmakkal – , mondván, hogy a jelenlét nem képez üdvösségszerző alkalmat.
Több mint háromszáz éves az „unitárius vespera” gyökere
Fellelhetők olyan szertartáskönyvek, kéziratok, amelyek a vesperás három évszázaddal ezelőtti formáit tartalmazzák. Egy ilyen régi kottát támasztottak fel a böjti időszakban a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet (KPTI) Unitárius Karának hallgatói, két tanáruk irányításával, amelyet április 7-én Homoródkarácsonyfalván, az unitárius templomban is bemutattak.
Dr. Kovács Sándor egyetemi tanár, a KPTI rektora elmondta, hogy: „2024 decemberében Kolozsvárott a Szent Mihály templomban tartottunk egy vesperát a Heltai Gáspár emlékére szervezett konferencián. Ennek kapcsán merült fel az ötlet: jó lenne feltámasztani ezt a régi gyakorlatot. A Karácsonyfalván megtartott vespera anyagát dr. Pap Anette, a Károlyi Gáspár Hittudományi egyetem tanára állította össze és kezdte el betanítani az érdeklődő unitárius diákoknak egy Erasmus+ látogatás során. Anette nyomán Tódor Éva segítségével és irányításával készültünk fel az április 7-i istentiszteleti szolgálatra. A vespera összetevői: három zsoltár, himnusz, rövid olvasmány, responzórium, Magnificat és könyörgés.”
Az elhangzott antifónák és responzóriumok a kéziratos unitárius graduálokból származnak – szerzőjük ismeretlen
„Valamikor a 16. században keletkeztek – mondotta a teológus-professzor – , de példány csak a 17. századból maradt fenn. Ezek a gyülekezetek életében a 18. század végéig mindennaposak voltak, a pap, kántor és a szkóla előadásában. A kántorok a 18. század végére kezdék elhagyni az antifónás zsoltározást, majd az 1837-ben megjelent új énekeskönyv megjelenésével ez a gyakorlat feledésbe merült. Ezt próbáltuk feleleveníteni, az, hogy ez pont a böjti időszakra esett, nem bír különösebb jelentőséggel, az év minden szakaszában énekelték, természetesen az ünnepkörökhöz igazodva.”
A szerző felvételei
Simó Márton
